A történelem során a Riukiu-szigetlánc tagjai számos viszontagságos, hányatott hovatartozást éltek meg. Ezeknek megfelelően nevük is sokszor változott, annak ellenére, hogy az itt élő, óceániai származású őslakosok nyelve ("uchina guchi)" teljesen önálló, a riukiu nyelvek közé (a japán nyelvcsalád egyik csoportjába) tartozik, és a különböző szigeteknek megfelelően számos dialektusra tagolódik. Az ő saját elnevezéseiket azonban az idegen hódítók, ahogy az már lenni szokott, nem vették figyelembe… A leghosszabb, összefüggő és békés periódus a Riukiu Királyság ideje volt (15-19. század), amely majdnem a teljes szigetláncot az Amami-szigetektől a Yaeyama-szigetekig összefogta (az Osumi- és a Tokara-szigetek már akkor is a japán shógunátus uralma alá tartoztak). Az 1800-as évektől kezdve, majd a Japánban elindult Meiji-időszaktól számítva az angol útleírásokban és a tudományos irodalomban is a szigetvilág neve a „Riukiu” szónak a kínai írásmódon (琉球, a modern mandarinban Liuqiú) és kiejtésen át többszörösen eltorzított Luchu, Loo-Choo vagy Lewchew formában lett ismert. „Great Loo-Choo” például ennek megfelelően Okinawa fő szigetét jelentette.

A történelmi idők előtt, 32 ezer éve már laktak emberek a Kyushu déli részétől a Tajvant majdnem érintő szigetekig húzódó terület számos földdarabján, de csak a 12. században kezdtek politikai jellegű erők szerveződni. 1372-ben a Ming Dinasztia idején Kína egyik behódoló állama lett, amely főleg kereskedelme révén különlegesen nyitott szerepet élvezett, és mintegy Kína kapujává vált a világ többi része felé. A különböző, hosszan tartó törzsi háborúk eredményeképpen végül három uradalom (északi, déli és középső) került ki győztesen, amelyeket (Kína támogatásával) Sho Hashi király egyesített Riukiu Királysággá.

Japán térképe 1707-ből, rajta a déli szigetekkel

A Riukiu Királyság több mint 450 évig fennálló, Kína, Japán és Korea közötti kereskedelemből prosperáló, békeszerető óceáni hatalom volt, amely a legdélebbi Yonaguni szigettől északon Amami-O-shimáig terjedt. A királyság politikai, gazdasági és kulturális központja, egyben jelképe az okinawai Shuri Kastély (Shuri-jo Castle) lett. A  szigetország 1429-től 1879-ig állt fenn, s az évszázadok során különleges, egyedi fejlődési útvonalat járt be. Kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatai révén jelentős összekötő hatalommá vált Kína, Japán, Korea és a délkelet-ázsiai országok között. A királyság és a királyok célja a töretlen, viszálymentes kereskedés és a nép boldogsága, békéje volt. Háborúra soha nem készültek, fegyverkezésre nem költöttek, a felmerülő problémákat a környező uralkodókkal békés tárgyalások, ajándékok és adók fizetése révén igyekeztek megoldani. A hatalom központjául már a 15. század elején felépítették Okinawa szigetén a Shuri Kastélyt, amely a király uralkodási székhelyévé vált. A politikai, kereskedelmi és kulturális irányításon túlmenően a Shuri Kastély fő feladata volt a rendszeresen érkező külföldi látogatók, politikai és kereskedelmi küldöttek fogadása, szórakoztatása, kényeztetése. E szokás vezetett a kínai, japán és koreai együtthatás eredményeképpen, az azok ízlésének is megfelelő, de mégis egyedi, riukiui kultúra, ruházat, ételek, zene, tánc stb. formálódásához. Mivel a királyság háborút szinte sohasem viselt, harci, katonai védelmi tapasztalatokra sem tett szert, ezért következhetett be 1609-ben, a második Sho Királyi Dinasztia végén, hogy a 19. király, Sho Nei szinte azonnal megadta magát a japán déli részéről hódító szándékkal érkező Satsuma Klán mindössze 3000 szamurájának.

A királyt fogságba ejtették, s csak azzal a feltétellel engedték vissza hazájába, ha magát és birodalmát teljesen a japán sógunátus alá rendeli. Cserébe a Királyság megtarthatta részleges önállóságát, és továbbra is nyíltan kereskedhetett Kínával. Ez a békés időszak még 270 évig tartott, mely alatt a Riukiu Királyság a külvilágtól amúgy teljesen elzárkózó Japán kapujaként szolgált, nem csak Kína és Korea, hanem a lassan megérkező nyugati befolyás, Anglia, Hollandia és Portugália felé is. 1879-ben, a Japán számára hatalmas, pozitív változást hozó Meiji restaurációs időszak (a sógunátus és a japán elszigetelődés időszakának vége) a Riukiu Királyságnak is változást hozott, de ellenkező irányút. Az utolsó Sho királyt, Sho Tai-t 1879-ben trónja és a Shuri Kastély elhagyására kényszerítették. A békés jövő érdekében minden jogáról lemondó uralkodóval a Királyság is megszűnt, s a szigetország teljesen japán irányítás alá került. Létrejött az Okinawa Prefektúra, s a kezdeti békés, önállóságot ígérgető lépések után a hatalom akadálytalanul tört előre minden téren: a hivatalos álláspont szerint a riukiuiakat „japánosítani” kellett, betiltották nyelveiket, a saját történelem tanítását, az önálló kultúra gyakorlását.

A 2. világháború végén Okinawa áldozatul esett a Japán és az Egyesült Államok csendes-óceáni területi vitájának. Pearl Harbour, Iwo-jima és mások után a végső összecsapásnak Okinawa lett a fő színtere, az ellenséges erők gyakorlatilag mindent porig romboltak. Az 1945-ben három hónapig tartó, hírhedt Okinawai Csata során több mint 200 ezer ember vesztette életét, akiknek több mint a fele civil, polgári áldozat volt. A hivatalos japán katonai védelem (bevallottan) gyakorlatilag feláldozta a perifériális Okinawát (és lakosságát) a mindig is sokkal fontosabbnak tartott fő szigetek (Honshu és a többi) védelméért. Mivel a minden erejükkel küzdő okinawaiak hősiessége végülis nem járt sikerrel (Amerika elfoglalta a szigetet), a japán császár és a kormány kapitulációs tárgyalásokba kezdett; Truman elnök pedig („Nem akarok még egy okinawai csatát!” felkiáltással) utasítást adott két atombomba ledobására – lényegében már teljesen fölöslegesen, hiszen a háború vége addigra már eldőlt. Az amerikaiak Okinawát csak 1972-ben adták vissza Japánnak, de katonai jelenlétük (stratégiai indokokra hivatkozva) azóta is jelentős. Okinawa (alatta a teljes prefektúrát értve) pedig azzal a tudathasadással küzd, hogy Japán része, de az ország fejlődését, összetartozását tekintve mindig is másodrendű, perifériális, ugyanakkor az esetleg szükséges önállóságot mégis nélkülöző „állam az államban”.