Egész 4 hónapos ittlétem alatt egyetlen komolyabb utat terveztem, okt. 12-20 közé, az északi Tokara-szigetekre. Ez 7 lakott (és további 3 lakatlan) sziget a Ryukyu északi részén, Kyushu alatt, amelyek közül 4-en már voltam, gyűjtöttem, és most még kettőt akartam beilleszteni. Több mint egy hónapja megvettem a repülőjegyet Kagoshimába, ahonnan aztán hajóval (komppal) kell lemenni a szigetekre, ezzel tartják az állandó kapcsolatot, hetente kétszer. Nincs más, repülő vagy egyéb, a Toshima ferry (egyetlenegy hajó, ugyanaz 30 éve) közlekedik két kapitánnyal, két nap mire leérnek a 7 szigeten, aztán fordulnak vissza. Maguk a szigetek gyönyörűek, egzotikusak, vadak, némelyiken még aktív vulkán van, s mindössze 50-100 ember él mindegyiken (van amelyiken csak 20). A szállás teljes ellátással csak előre foglalással lehetséges, s volt már olyan tavaly, hogy egy tájfun miatt tovább maradtam (nem jött a komp), s a harmadik este elfogyott a sör az egész szigeten, hiába kértem még egyet vacsorára... Szóval klassz helyek, na.

Ez alkalommal Kuchinoshima és Suwanosejima szigeteket terveztem be. Meg is érkeztem rendben Kagoshimába a repülővel, de már kezdődött az aggódás, mert megint itt kavargott egy tájfun Okinawától keletre a Csendes-óceán szélén. Ezekkel a késő őszi tájfunokkal az a baj, hogy akár napokig nem tudják eldönteni mit csináljanak, kóvályognak mint a részeg biciklista, s bár annyira nem erősek, az állandó, lassú forgás nagyon felkorbácsolja a hullámokat. A végén minden tájfun északra fordul a Ryukyu mentén, föl Főjapánba, s aztán vagy ott vagy a Koreai-félszigetenelhal. Abban reménykedtem, hogy ez (a 21-ik idén!!) gyorsan elhatározza magát, és elhúz a francba, hagyja, hogy hajókázzak.

Nem így történt.

Kagoshimából éjfélkor indult a Tokara ferry, előtte egy remek sushi étteremben vacsoráztam a kikötőben, minden okénak tűnt. Másnap reggel 6-kor, gyönyörű napfelkeltével érkeztünk Kuchinoshima szigetére. Ez kb 5 x 7 km méretű, 170-en laknak rajta, legmagasabb pontja 628 méter, és még itt-ott gőzölgő hőforrások fakadnak. Nagy részét bambusz borítja, de látszottak ígéretes erdők is.
Ahogy megérkeztem, máris közölte a vendégfogadós néni a kikötőben, hogy másnap el kell mennem (a majd délről visszafelé jövő hajóval), mert az utána következőt törölték. Volt tehát egy éjszakám, kábé másfél napom. Kaptam egy kisautót, s gyűjtöttem mint az állat, végülis fogtam 7 új ikerszelvényesfajt, mert ezen a szigeten még soha senki nem gyűjtött.

Másnap már felhős volt az idő, ebéd után fölszálltam a kompra és visszamentem Kagoshimába. Kagoshimáról tudni kell, hogy Kyushu déli, nagy öblében van, s a kb 600 ezer lakosú várossal szemben magasodik a Sakurajima vulkán, Japán egyik legaktívabb tűzhányója. Utoljára 1914-ben volt egy nagy kitőrése, akkor az addig sziget (Sakurajima = Cseresznye-sziget) formációt egy óriási lávaömlés összekötötte a szomszédos öbölparttal, azaz gyakorlatilag hídként feltöltötte a tengert. Nem semmi. Na most ez a vulkán tavaly óta megint rendesen beindult, füstölög, idén már 700 hamukitörése volt, egyelőre csak hatalmas hamufelhőket köpköd több ezer méter magasra. A város déli részét időnként, széltől függően teljesen beborítja a hamufelhő, a kocsikon, utcán, házakon centis a hamuréteg reggelre, és lélegezni is elég nehéz. El se tudom képzelni, hogy tudnak itt emberek élni. Amúgy gyönyörű időm volt, napsütés, s bár a térképen látszott hogy a hülye tájfun ott kavarog délen, abban reménykedtem, hogy egy közelebbi célpontot, a Mishima-szigeteket még elérem. Ezeken se gyűjtött még soha senki, három sziget van itt, az egyik szintén aktív kénes vulkán, a neve Iwo-jima, de nem keverendő össze a 2. világháborús Iwo-jimával, ami sokkal keletebbre van. (Iwo egyébkén kén japánul.)

A hajónak reggel fél 10-kor kellett indulnia, mondták a szállodában, hogy majd reggel 7-kor eldöntik, de úgy néz ki, megy. (Ez egyébként jellemző volt, mint kiderült, még órákkal a tervezett indulás előtt sem mondtak semmi konkrétat. Nem tudom, én egy hülye turista vagyok, nekem mindegy, de mit csinálnak, hogyan alkalmazkodnak ehhez a helyiek, akiknek a komp az egyetlen összeköttetésük a külvilággal? Hogy vagy jön vagy nem jön? Ebből is látszik, a japán mennyire türelmes népség.)

Másnap reggel 7-kor telefonáltunk, mondták még nem tudják, üléseznek, szóljunk kilenckor. Ez már gyanús volt, hiszen ha egy komp megy, azért fél órával csak hamarabb el kell már kezdeni bepakolni a konténereket, árukat, nem? Természetesen 9-kor közölték, hogy nem megy, talán holnap. Végigkérdeztettem az összes többi hajólehetőséget: a Toshimát vissza a Tokara-szigetekre, Suwanose-jimára: talán majd este, üléseznek. A hosszú, nagy, 32 órás kompot vissza Okinawára: nem tudják, üléseznek. Szóval minden kapitány meetingelt, együtt ültek és a fejüket vakarták, hogy mi legyen. A rohadt tájfun meg nem mozdult, nyilván arra várt, hogy elinduljanak a hajók, és akkor majd jól lecsap rájuk. De hát a japánok óvatosabbak, látható volt, hogy ha ez így megy tovább, egy hétre, de legalábbis 4-5 napra törölnek minden járatot. Kénytelen voltam tehát egy nap kagoshimai városnézés után megvenni kedden a repülőjegyet vissza Okinawára, aznapi (képzelhetitek!) áron, és hazarepülni. Napsütésben szálltunk fel, de viharos szélben, felhők alatt érkeztünk, a szél úgy dobálta a gépet a nahai reptér előtt, azt hittem hozzávágja a Senaga-sziget szikláihoz vagy belecsapja a tengerbe. De a kapitány (egy aprócska légitársaság, Solaseed Air) rutinosan és gyönyörűen simán letette a gépet a betonra. Ennyi lett a komoly kirándulásomból, 4 nap, amiből csak egy az erdőben. Fajlagos költség háromszorosa a tervezettnek. Prapiroon pedig (Esőisten, thaiul, a tájfun neve) röhögött a markába, és egy kiadós okinawai eső után elindult rohanvást északnak. Még most is veri a hullámokat valahol a Tokara-szigetek környékén...

http://www.a-trip.com/tracks/view/116595

Még rengeteg mondanivalóm, megosztanivalóm lenne, de eljárt az idő, és búcsúznom kell a csodálatos Riukiu-szigetektől. Van rá esély, hogy 2014-ben újra visszajövök az okinawai egyetemre, és az sem kizárt, hogy a felhalmozott élményeimből addig is jut még erre a blogra. Nem zárok le tehát semmit sem, csak néhány gyönyörű naplementével fejezem be ezt a három évet, amit ajándékba adott nekem a sors.

Kellemes ünnepeket kívánok mindenkinek!

Milyen lehet az, ha valakinek saját vízesése van? Azt el tudom képzelni, hogy egy kis tó, erdő, nádas, rét legyen a telkemen, de hogy saját vízesés? Jó, tudom, vannak olyan hírességek, akik szigetet tudnak vásárolni maguknak a Bahamákon vagy a Karib-tengeren, de vízesésük azoknak sincs. Ráadásul ez, amelyikről most szó van, egy egyszerű okinawai fafaragómesterhez tartozik, aki csónakokat, székeket, bútorokat farigcsál. És úgy adódott − nem tudom a történetet −, hogy a telkén van Okinawa sziget talán legnagyobb, legmagasabb vízesése. Nem is egy, hanem mindjárt kettő.

A 70-es út mentén, amely az északi rész keleti oldalán húzódik, közel a tengerparthoz van egy tábla. Simán el lehet siklani mellette, mert a környék semmi különlegeset nem kínál, nem látni, nem hallani a vízesést, és az erdő sem különösebben szép itt. Hanem ahogy betérünk a kávézó elé, már látszik, hogy itt mégis csak valami különleges van: csodálatos kilátás nyílik a tengerre, és néhány lépés után rádöbbenünk, hogy tulajdonképpen egy meredek szakadék szélén állunk, amely egyenesen a tengerbe zuhan...

Ha nem ülünk be rögtön a kávézóba, akkor szemünket és lábunkat a "Sky Terrace" elnevezésű pihenőhely vonzza magához. Valóban, mintha a levegőben lógna az erdő fölött a fából eszkábált terasz, hangulatos napernyőkkel és kellemes, faragott bútorokkal ellátva. Mint kiderül, akár ide is kérhetjük felszolgálni a kávénkat vagy a süteményünket.

De vissza a vízesésekhez. Már a Sky Terrace-ról hallani a zuhogást, és ha hátra fordulunk, majd elindulunk lefelé az aszfaltozott ösvényen, jobbra kanyargós, hosszú falépcső vezet az első kilátóhoz. Hatalmas, magas vízesés tárul a szemünk elé, s csak kicsit zavarja a látványt, hogy a patak maga az út alól, egy mesterséges átereszből zubog elő... Nyilván a vízesés volt itt előbb, és utána építették fölé az utat. Az első vízesés mellett egy az erdőbe illeszkedő faépület is látható, talán azzal a szándékkal épült, hogy itt lehessen éjszakázni; de most lakatlan, "üzemen" kívül van, és a hozzá vezető fapalló is rozoga már.

Vissza kell másznunk a falépcsőn az aszfaltúthoz, hogy a következő, alsó, talán még festőibb vízeséshez leereszkedhessünk. Itt már semmi sem zavarja a természetes látványt, s a hideg fuvallatot árasztó vízesés mellől épp egy riukiu vörösbegy is elröppent, mutatva, hogy itt valódi, őserdei jelenetben voltam. Nem lehet rossz egy ilyen helyszínt birtokolni magánterületként!

A tulajdonos azonban nem irigy és nem önző: szívesen megosztja másokal azt, ami neki adatott. A 70-es út mellé kávézót épített, de ha valaki ezt kihagyva szeretné a vízeséseket megnézni, azt sem utasítja el. Nyilván van nyitvatartási idő, de szabadon lehet fényképezni, időt tölteni a "telken", és ha közben igénybe veszi a vendég a kávézót vagy a pihenőhelyeket, azt még külön meg is köszöni a házigazda.

Az okinavai szóba (angolosan "Okinawa soba") egy tésztalevesféle, lehet mondani, hogy Okinawa nemzeti étele. Olyan, mint a gulyás a magyaroknak (amit persze a külföldiek többnyire goulash-ként, egyfajta stew-ként, pörköltként ismernek és nem levesnek).

Japánban a tésztás leveseknek nagy hagyománya és számtalan fajtája van, és a külföldiek számára alig érzékelhető különbségek alapján minden tartomány, szinte minden falucska büszke a saját, hagyományos "noodle soup"-jára. Persze azt, hogy noodle soup, még kimondani se nagyon szabad, mert durva általánosításnak számít a különböző rámen, udon, szóba és szómen névvel illetett finomságokra nézve... Ezek alapvetően abban térnek el egymástól, hogy a tészta más-más alapanyagból készül, de ezen túlmenően a készítés módja, a felhasznált egyéb anyagok, és a tészta alakja, vastagsága is jelentősen eltérhet.

Alapvetően kétféle lisztből készítik a levesek tésztáját: közönséges fehér búzalisztből, és a kissé szürkésebb, teljesen más növényi eredetű hajdinalisztből.

A hajdina (buckwheat, Fagopyron esculentum) Közép-Ázsiából származó, kb. egy méter magasra megnövő, külsőleg (levelében, alakjában) némileg a babra emlékeztető, lágyszárú növény, amelynek kemény, sötétbarna, háromélű magját héjastól vagy hántolva őrlik lisztté. Már 6000 évvel ezelőtt is termesztették, a Balkán-félszigeten 4000 évvel ezelőttről vannak nyomai. A keserűfűfélék (Polygonaceae) családjába tartozik. Magyarországon (Erdélyben napjainkban is) leginkább kását (hajdinakása) főztek-főznek belőle.

A kétféle lisztből is azután többféleképpen lehet tésztát gyúrni: adhatnak hozzá tojást, szóját, és főzhetik édes- vagy tengervízben. Nézzük sorban a különféle leveseket!

Rámen: A legáltalánosabb japán tésztaleves, kínai stílusban (leginkább ezt szokták a világon mindenütt „noodle soup”-nak hívni). A tészta búzalisztből készül (sós tengervíz − kansui − felhasználásával), a lé maga pedig húsleves vagy esetleg hallé (szójaszósszal, miszóval ízesítve), tetején sertéshússzelettel, algával, halsütivel, zöldhagymával, néha kukoricaszemekkel díszítve. Természetesen rengeteg fajtája van, minden tájegység, falu külön büszke a maga speciális rámenjére. Elterjedt az instant, poharas fajtája is (cup ramen), amihez csak forróvizet kell adni, és pár perc alatt kész a (tulajdonképpen tökéletesen egyforma ízű) gyorsétel.

Udon: Ebben is búzalisztből készült vastag tészta van, de sósvíz nélkül főzik (mármint a tésztát, a levest mindig édesvízzel főzik!). Lehet nyáron hideg, télen forró, és persze rengetegféle, sőt nem is csak leves, hanem akár sült tészta formájú is (yaki udon).

Szóba: Ez eredetileg magának a hajdinának a japán neve, de elterjedten rövidítik a belőle készült tésztára és azután a levesre is. A tészta általában vékonyabb, mint az udon vagy a rámen, keresztmetszetben többféle. Szintén lehet hideg és forró, évszaktól függően. Magát a hajdinát (a növényt) főleg Hokkaidón termesztik, az okinavai szubtrópuson nem is maradna meg.

Mégis Okinawa „nemzeti étele” lett az okinava szóba. Valójában nem is szóba, mert a tészta nem hajdinából, hanem itt bizony búzalisztből készül (sósvíz és hamu belekeverésével…). Nem mintha a búza megteremne Okinawa fülledt, párás éghajlatán. Vastagabb is a tészta, mint a szóbában (tehát inkább az udonra emlékeztet), rendszerint lapos, míg maga a leves pedig a rámenre hasonlít jobban (annak a tésztája is tengervízzel készül). Főtt sertéshússzelettel, fishcake-kel, piros gyömbérrel (ez kötelező) és zöld, a hazaitól egy kissé eltérő hagymával szolgálják fel.

A „fishcake” (kamaboko, „halsüti”) surimi-ből készült, tipikus japán termék: fehér halhús pürésítve és nátrium-glutamát ízfokozóval keverve, megfőzve, majd hosszúkás, enyhén lapított henger alakba tömörítve. Ételfestékkel különféle színeket adnak neki, általában rózsaszín szegélyt, de gyakran a belsejébe is, esetenként vicces alakokat, smiley-face-t, hello kitty arcot, stb. formáznak, amelyek szeletelve látszanak igazán.

A húsleves alapú okinavai szóbának a legfinomabb része (szerintem) nem a tészta, hanem a (talán benne főzött vagy utólag rárakott?) sertéshúsdarabka. Általában kettő jár egy tálhoz, ez lehet kissé zsírosabb, bőr alatti hús, vagy az oldalasra emlékeztető, csontos darab, de minden esetben nagyon puhára, finomra főzött. Az már külön ízlés kérdése, hogy csípőssé tesszük-e a levest: ehhez minden asztalon ott áll az awamoriba (okinavai rizspálinkába) áztatott csilipaprikával teli üveg; néhány csepp a levéből könnyfakasztóan erős lehet. Kipróbáltam, otthoni magyar bablevesbe, gulyásba vagy halászlébe is kiváló ez a "csípősítési" módszer!

Sokáig vitatkoztak azon, hogy Okinawa nemzeti ételére egyáltalán elfogadják-e az „okinava szóba” elnevezést (minősítést), s végül 1978-ban a japán kormány úgy döntött, hogy mégiscsak használható így együtt, egy kifejezésként, jelölve, hogy ez valójában nem is igazi szóba… „Csak” okinava szóba.

Végül a szómen: Nagyon vékony, búzalisztből készült tészta (átmérője kisebb mint 1,3 mm). Általában hidegen szolgálják fel. Az udon és a szómen között a lényeges különbség a tészta vastagsága, átmérője. (No meg az, hogy a szómen többnyire nem is leves, hanem csak úgy egyszerűen hideg tészta.)

És hogy hogyan kell a tésztalevest enni pálcikával, kanál nélkül? Hát úgy, hogy a tésztaszálakat (jó hosszúak!) a két pálcikával közrefogva, hangos szürcsögés közepette a szánkba gyömöszöljük... (A szürcsögés leginkább a nagyon forró leves lehűtését segíti elő; de nekem nem megy.) Közben, ha kedvünk szottyan rá, az egész tálat a szánkhoz emelve hörpölhetünk (szintén jó hangosan) a léből is. Az igazsághoz persze az is hozzá tartozik, hogy sokszor adnak egy kis helyes porcelánkanalat a szóbához, amivel balkézzel (vagy a másikkal, mint amelyikbe a pálcikákat tartjuk) párhuzamosan kanalazhatunk a levesből...

Okinawán már 10.000 évvel ezelőtt is éltek emberek: hogy pontosan honnan jöttek, azt még ma is vitatják. Egyes elméletek szerint északról, a nagy japán szigetekről, talán a jégkorszak idején szárazra került földhidakon át, de más tudósok meg azt vallják, inkább délről, a Riukiu-szigeteket Tajvannal és Kínával összekötő szárazföldeken át jöttek. A harmadik elképzelés pedig az, hogy az okinawai ember óceániai eredetű, és korabeli csónakokon érkezett Mikronéziából vagy akár a még délebbi csendes-óceáni szigetekről. Hogy a mai leszármazottak jelentősen eltérnek, mind antropológiailag, mind kultúrájukban a főszigeti japánoktól, azt már kitárgyaltuk ebben a blogban.

Okinawa viharos történelme viszonylag kevés régi, több ezer éves emléket hagyott meg. Ha a 2. világháborús okinawai csatára gondolunk, amely hegyeket és folyókat változtatott meg, érthető, hogy alig lehet rábukkanni holmi természetközeli kunyhó-, vagy kő- és csonteszközmaradványokra. Ezért is örültem meg nagyon, amikor a Katsuren-félszigethez kapcsolódó, hidakkal összekötött hármas szigetcsoport legészakibb tagján, Ikei-jimán egy dzsomon település rekonstruált parkjához vezetett az útjelző tábla.

Az ősi falucskának 23 kőfallal körülvett, kör alakú földkunyhóalapját ásták ki, s egy épületet belőle, korabeli módon a fa tartószerkezettel és a nádszerű növényi rostokkal borított tetővel újjá is építettek.

Bementem a kunyhóba és megnéztem milyen belülről. Tulajdonképpen nagyon kellemes, nyáron hűvös, télen meleg érzetet keltő helyiség. Mivel az alja több mint fél méterre a földbe van ásva, szépen fel lehet egyenesedni benne, s a kicsike bejárat könnyen elzárható egy állatbőrrel. Körben a fal mentén földpadka képezhető ki ülőhelynek, a faszerkezetre föl lehet lógatni amit föl kell, és nem csak a nagylátószögű objektívnek köszönhetően tűnik az egész tágasnak. Egyetlen kétségem maradt csak: a tetőn sehol nem láttam füstkivezető nyílást, és még kezdetleges tűzhelyet sem építettek újonnan a kunyhóba - úgy tűnik tehát, hogy a dzsomon kőbaltás emberek valahol másutt, a kunyhón kívül rakhattak tüzet és főzhették meg ebédeiket.

A faluban a kunyhóalapokon kívül nem sok mindent találtak, néhány kőeszközről és  némi agyagkerámiáról elmélkedett a kísérőtábla, amelyek az okinawai tartományi múzeumba kerültek. Csontokra, emberi maradványokra, temetkezőhelyre itt nem bukkantak, azokból Okinawán egyetlen helyen, a minatogawai hasadékban maradt csak fenn már fosszilizálódott emlék. Igaz, annak a megtalált koponyának a korát 10 ezer évre becsülik, ez a Nakabaru ("mező közepe") elnevezésű falu viszont "csak" 2500-2000 éves lehet.

A kísérőszöveg szerint a telep környezetét is igyekeztek korabeli módon elkészíteni, azaz akkori növényfajokkal beültetni. Létrehoztak egy autentikusnak tűnő sövénykerítést, de az ültetett fák fajában némi ellentmondást véltem felfedezni: kínai banyanfát hoztak - többek között - ide, azaz egy fügefafajt (Ficus microcarpa)... Nem gondolnám, hogy 2500 évvel ezelőtt a kőbaltások Kínából hozták volna a fáikat, bár minden lehetséges. Az avart megkapirgálva azonban örömmel fedeztem fel a már korábban említett és Japánban elsőként egy dél-okinawai barlang szájadékában megtalált "szőrös indiai ikerszelvényest" (ezt a nevet kapta japánul az állat, tudományos nevén Chondromorpha xanthotricha). Ez az újabb adat - a nemrég betelepített növényekkel - számomra egyértelműen bizonyítja, hogy a faj - amúgy más szigeteken eléggé ismert módon - az ember által terjedt el szinte mindenütt a trópusi-szubtrópusi régióban, és így kerülhetett Okinawára is.