Egész 4 hónapos ittlétem alatt egyetlen komolyabb utat terveztem, okt. 12-20 közé, az északi Tokara-szigetekre. Ez 7 lakott (és további 3 lakatlan) sziget a Ryukyu északi részén, Kyushu alatt, amelyek közül 4-en már voltam, gyűjtöttem, és most még kettőt akartam beilleszteni. Több mint egy hónapja megvettem a repülőjegyet Kagoshimába, ahonnan aztán hajóval (komppal) kell lemenni a szigetekre, ezzel tartják az állandó kapcsolatot, hetente kétszer. Nincs más, repülő vagy egyéb, a Toshima ferry (egyetlenegy hajó, ugyanaz 30 éve) közlekedik két kapitánnyal, két nap mire leérnek a 7 szigeten, aztán fordulnak vissza. Maguk a szigetek gyönyörűek, egzotikusak, vadak, némelyiken még aktív vulkán van, s mindössze 50-100 ember él mindegyiken (van amelyiken csak 20). A szállás teljes ellátással csak előre foglalással lehetséges, s volt már olyan tavaly, hogy egy tájfun miatt tovább maradtam (nem jött a komp), s a harmadik este elfogyott a sör az egész szigeten, hiába kértem még egyet vacsorára... Szóval klassz helyek, na.

Ez alkalommal Kuchinoshima és Suwanosejima szigeteket terveztem be. Meg is érkeztem rendben Kagoshimába a repülővel, de már kezdődött az aggódás, mert megint itt kavargott egy tájfun Okinawától keletre a Csendes-óceán szélén. Ezekkel a késő őszi tájfunokkal az a baj, hogy akár napokig nem tudják eldönteni mit csináljanak, kóvályognak mint a részeg biciklista, s bár annyira nem erősek, az állandó, lassú forgás nagyon felkorbácsolja a hullámokat. A végén minden tájfun északra fordul a Ryukyu mentén, föl Főjapánba, s aztán vagy ott vagy a Koreai-félszigetenelhal. Abban reménykedtem, hogy ez (a 21-ik idén!!) gyorsan elhatározza magát, és elhúz a francba, hagyja, hogy hajókázzak.

Nem így történt.

Kagoshimából éjfélkor indult a Tokara ferry, előtte egy remek sushi étteremben vacsoráztam a kikötőben, minden okénak tűnt. Másnap reggel 6-kor, gyönyörű napfelkeltével érkeztünk Kuchinoshima szigetére. Ez kb 5 x 7 km méretű, 170-en laknak rajta, legmagasabb pontja 628 méter, és még itt-ott gőzölgő hőforrások fakadnak. Nagy részét bambusz borítja, de látszottak ígéretes erdők is.
Ahogy megérkeztem, máris közölte a vendégfogadós néni a kikötőben, hogy másnap el kell mennem (a majd délről visszafelé jövő hajóval), mert az utána következőt törölték. Volt tehát egy éjszakám, kábé másfél napom. Kaptam egy kisautót, s gyűjtöttem mint az állat, végülis fogtam 7 új ikerszelvényesfajt, mert ezen a szigeten még soha senki nem gyűjtött.

Másnap már felhős volt az idő, ebéd után fölszálltam a kompra és visszamentem Kagoshimába. Kagoshimáról tudni kell, hogy Kyushu déli, nagy öblében van, s a kb 600 ezer lakosú várossal szemben magasodik a Sakurajima vulkán, Japán egyik legaktívabb tűzhányója. Utoljára 1914-ben volt egy nagy kitőrése, akkor az addig sziget (Sakurajima = Cseresznye-sziget) formációt egy óriási lávaömlés összekötötte a szomszédos öbölparttal, azaz gyakorlatilag hídként feltöltötte a tengert. Nem semmi. Na most ez a vulkán tavaly óta megint rendesen beindult, füstölög, idén már 700 hamukitörése volt, egyelőre csak hatalmas hamufelhőket köpköd több ezer méter magasra. A város déli részét időnként, széltől függően teljesen beborítja a hamufelhő, a kocsikon, utcán, házakon centis a hamuréteg reggelre, és lélegezni is elég nehéz. El se tudom képzelni, hogy tudnak itt emberek élni. Amúgy gyönyörű időm volt, napsütés, s bár a térképen látszott hogy a hülye tájfun ott kavarog délen, abban reménykedtem, hogy egy közelebbi célpontot, a Mishima-szigeteket még elérem. Ezeken se gyűjtött még soha senki, három sziget van itt, az egyik szintén aktív kénes vulkán, a neve Iwo-jima, de nem keverendő össze a 2. világháborús Iwo-jimával, ami sokkal keletebbre van. (Iwo egyébkén kén japánul.)

A hajónak reggel fél 10-kor kellett indulnia, mondták a szállodában, hogy majd reggel 7-kor eldöntik, de úgy néz ki, megy. (Ez egyébként jellemző volt, mint kiderült, még órákkal a tervezett indulás előtt sem mondtak semmi konkrétat. Nem tudom, én egy hülye turista vagyok, nekem mindegy, de mit csinálnak, hogyan alkalmazkodnak ehhez a helyiek, akiknek a komp az egyetlen összeköttetésük a külvilággal? Hogy vagy jön vagy nem jön? Ebből is látszik, a japán mennyire türelmes népség.)

Másnap reggel 7-kor telefonáltunk, mondták még nem tudják, üléseznek, szóljunk kilenckor. Ez már gyanús volt, hiszen ha egy komp megy, azért fél órával csak hamarabb el kell már kezdeni bepakolni a konténereket, árukat, nem? Természetesen 9-kor közölték, hogy nem megy, talán holnap. Végigkérdeztettem az összes többi hajólehetőséget: a Toshimát vissza a Tokara-szigetekre, Suwanose-jimára: talán majd este, üléseznek. A hosszú, nagy, 32 órás kompot vissza Okinawára: nem tudják, üléseznek. Szóval minden kapitány meetingelt, együtt ültek és a fejüket vakarták, hogy mi legyen. A rohadt tájfun meg nem mozdult, nyilván arra várt, hogy elinduljanak a hajók, és akkor majd jól lecsap rájuk. De hát a japánok óvatosabbak, látható volt, hogy ha ez így megy tovább, egy hétre, de legalábbis 4-5 napra törölnek minden járatot. Kénytelen voltam tehát egy nap kagoshimai városnézés után megvenni kedden a repülőjegyet vissza Okinawára, aznapi (képzelhetitek!) áron, és hazarepülni. Napsütésben szálltunk fel, de viharos szélben, felhők alatt érkeztünk, a szél úgy dobálta a gépet a nahai reptér előtt, azt hittem hozzávágja a Senaga-sziget szikláihoz vagy belecsapja a tengerbe. De a kapitány (egy aprócska légitársaság, Solaseed Air) rutinosan és gyönyörűen simán letette a gépet a betonra. Ennyi lett a komoly kirándulásomból, 4 nap, amiből csak egy az erdőben. Fajlagos költség háromszorosa a tervezettnek. Prapiroon pedig (Esőisten, thaiul, a tájfun neve) röhögött a markába, és egy kiadós okinawai eső után elindult rohanvást északnak. Még most is veri a hullámokat valahol a Tokara-szigetek környékén...

http://www.a-trip.com/tracks/view/116595