Okinawán már 10.000 évvel ezelőtt is éltek emberek: hogy pontosan honnan jöttek, azt még ma is vitatják. Egyes elméletek szerint északról, a nagy japán szigetekről, talán a jégkorszak idején szárazra került földhidakon át, de más tudósok meg azt vallják, inkább délről, a Riukiu-szigeteket Tajvannal és Kínával összekötő szárazföldeken át jöttek. A harmadik elképzelés pedig az, hogy az okinawai ember óceániai eredetű, és korabeli csónakokon érkezett Mikronéziából vagy akár a még délebbi csendes-óceáni szigetekről. Hogy a mai leszármazottak jelentősen eltérnek, mind antropológiailag, mind kultúrájukban a főszigeti japánoktól, azt már kitárgyaltuk ebben a blogban.

Okinawa viharos történelme viszonylag kevés régi, több ezer éves emléket hagyott meg. Ha a 2. világháborús okinawai csatára gondolunk, amely hegyeket és folyókat változtatott meg, érthető, hogy alig lehet rábukkanni holmi természetközeli kunyhó-, vagy kő- és csonteszközmaradványokra. Ezért is örültem meg nagyon, amikor a Katsuren-félszigethez kapcsolódó, hidakkal összekötött hármas szigetcsoport legészakibb tagján, Ikei-jimán egy dzsomon település rekonstruált parkjához vezetett az útjelző tábla.

Az ősi falucskának 23 kőfallal körülvett, kör alakú földkunyhóalapját ásták ki, s egy épületet belőle, korabeli módon a fa tartószerkezettel és a nádszerű növényi rostokkal borított tetővel újjá is építettek.

Bementem a kunyhóba és megnéztem milyen belülről. Tulajdonképpen nagyon kellemes, nyáron hűvös, télen meleg érzetet keltő helyiség. Mivel az alja több mint fél méterre a földbe van ásva, szépen fel lehet egyenesedni benne, s a kicsike bejárat könnyen elzárható egy állatbőrrel. Körben a fal mentén földpadka képezhető ki ülőhelynek, a faszerkezetre föl lehet lógatni amit föl kell, és nem csak a nagylátószögű objektívnek köszönhetően tűnik az egész tágasnak. Egyetlen kétségem maradt csak: a tetőn sehol nem láttam füstkivezető nyílást, és még kezdetleges tűzhelyet sem építettek újonnan a kunyhóba - úgy tűnik tehát, hogy a dzsomon kőbaltás emberek valahol másutt, a kunyhón kívül rakhattak tüzet és főzhették meg ebédeiket.

A faluban a kunyhóalapokon kívül nem sok mindent találtak, néhány kőeszközről és  némi agyagkerámiáról elmélkedett a kísérőtábla, amelyek az okinawai tartományi múzeumba kerültek. Csontokra, emberi maradványokra, temetkezőhelyre itt nem bukkantak, azokból Okinawán egyetlen helyen, a minatogawai hasadékban maradt csak fenn már fosszilizálódott emlék. Igaz, annak a megtalált koponyának a korát 10 ezer évre becsülik, ez a Nakabaru ("mező közepe") elnevezésű falu viszont "csak" 2500-2000 éves lehet.

A kísérőszöveg szerint a telep környezetét is igyekeztek korabeli módon elkészíteni, azaz akkori növényfajokkal beültetni. Létrehoztak egy autentikusnak tűnő sövénykerítést, de az ültetett fák fajában némi ellentmondást véltem felfedezni: kínai banyanfát hoztak - többek között - ide, azaz egy fügefafajt (Ficus microcarpa)... Nem gondolnám, hogy 2500 évvel ezelőtt a kőbaltások Kínából hozták volna a fáikat, bár minden lehetséges. Az avart megkapirgálva azonban örömmel fedeztem fel a már korábban említett és Japánban elsőként egy dél-okinawai barlang szájadékában megtalált "szőrös indiai ikerszelvényest" (ezt a nevet kapta japánul az állat, tudományos nevén Chondromorpha xanthotricha). Ez az újabb adat - a nemrég betelepített növényekkel - számomra egyértelműen bizonyítja, hogy a faj - amúgy más szigeteken eléggé ismert módon - az ember által terjedt el szinte mindenütt a trópusi-szubtrópusi régióban, és így kerülhetett Okinawára is.