Milyen lehet az, ha valakinek saját vízesése van? Azt el tudom képzelni, hogy egy kis tó, erdő, nádas, rét legyen a telkemen, de hogy saját vízesés? Jó, tudom, vannak olyan hírességek, akik szigetet tudnak vásárolni maguknak a Bahamákon vagy a Karib-tengeren, de vízesésük azoknak sincs. Ráadásul ez, amelyikről most szó van, egy egyszerű okinawai fafaragómesterhez tartozik, aki csónakokat, székeket, bútorokat farigcsál. És úgy adódott − nem tudom a történetet −, hogy a telkén van Okinawa sziget talán legnagyobb, legmagasabb vízesése. Nem is egy, hanem mindjárt kettő.

A 70-es út mentén, amely az északi rész keleti oldalán húzódik, közel a tengerparthoz van egy tábla. Simán el lehet siklani mellette, mert a környék semmi különlegeset nem kínál, nem látni, nem hallani a vízesést, és az erdő sem különösebben szép itt. Hanem ahogy betérünk a kávézó elé, már látszik, hogy itt mégis csak valami különleges van: csodálatos kilátás nyílik a tengerre, és néhány lépés után rádöbbenünk, hogy tulajdonképpen egy meredek szakadék szélén állunk, amely egyenesen a tengerbe zuhan...

Ha nem ülünk be rögtön a kávézóba, akkor szemünket és lábunkat a "Sky Terrace" elnevezésű pihenőhely vonzza magához. Valóban, mintha a levegőben lógna az erdő fölött a fából eszkábált terasz, hangulatos napernyőkkel és kellemes, faragott bútorokkal ellátva. Mint kiderül, akár ide is kérhetjük felszolgálni a kávénkat vagy a süteményünket.

De vissza a vízesésekhez. Már a Sky Terrace-ról hallani a zuhogást, és ha hátra fordulunk, majd elindulunk lefelé az aszfaltozott ösvényen, jobbra kanyargós, hosszú falépcső vezet az első kilátóhoz. Hatalmas, magas vízesés tárul a szemünk elé, s csak kicsit zavarja a látványt, hogy a patak maga az út alól, egy mesterséges átereszből zubog elő... Nyilván a vízesés volt itt előbb, és utána építették fölé az utat. Az első vízesés mellett egy az erdőbe illeszkedő faépület is látható, talán azzal a szándékkal épült, hogy itt lehessen éjszakázni; de most lakatlan, "üzemen" kívül van, és a hozzá vezető fapalló is rozoga már.

Vissza kell másznunk a falépcsőn az aszfaltúthoz, hogy a következő, alsó, talán még festőibb vízeséshez leereszkedhessünk. Itt már semmi sem zavarja a természetes látványt, s a hideg fuvallatot árasztó vízesés mellől épp egy riukiu vörösbegy is elröppent, mutatva, hogy itt valódi, őserdei jelenetben voltam. Nem lehet rossz egy ilyen helyszínt birtokolni magánterületként!

A tulajdonos azonban nem irigy és nem önző: szívesen megosztja másokal azt, ami neki adatott. A 70-es út mellé kávézót épített, de ha valaki ezt kihagyva szeretné a vízeséseket megnézni, azt sem utasítja el. Nyilván van nyitvatartási idő, de szabadon lehet fényképezni, időt tölteni a "telken", és ha közben igénybe veszi a vendég a kávézót vagy a pihenőhelyeket, azt még külön meg is köszöni a házigazda.