Ez a századik bejegyzés. Szinte hihetetlen, hogy milyen gyorsan elszállt a majdnem 3 év (valójában pontosan 30 hónapot töltöttem Okinawán).

Mi legyen? Számvetés? Az még kicsit korai, túl frissek az élmények. Búcsúzás? Szerencsére az sem: már eldőlt - nagy örömömre -, hogy augusztusban újra visszajöhetek egy rövidebb időre. Hát akkor? Talán némi személyesebb hangú levél arról, mit is hagyok itt a nyárra.

Először is a lakásomat. Mármint azt szó szerint "elhagyom", ugyanis teljesen ki kell költöznöm belőle. Ez egy egyetemi lakás volt, három szobás, egyenként "hat tatamis" (Japánban ebben mérik a lakások alapterületét, egy tatami - rizsháncsból szőtt, drága "padló" - nagyjából 1 x 2 méter, tehát 6 tatami, trükkösen, mozaikszerűen lerakva kb. 12 négyzetméternek felel meg.) Teljesen üresen kaptam, az egyetemhez közeli tanári lakótelepen, hihetetlenül alacsony lakbérért és rezsivel (nem akarok senkit elkeseríteni otthon, de a kettő együtt nem éri el az itteni fizetésem 5 százalékát!).

Telepakoltam néhány bútorral, az egyik (szalagparkettás) szobába ággyal, íróasztallal, könyvespolccal, de főleg könyvekkel, emléktárgyakkal, korallokkal, mindenféle gyűjtögetett holmival. A bútorok egy részét használt boltban vásároltam, a cuccok legtöbbjét azonban egyszerűen guberáltam, az egyetemről, a lakótelepről, akárhonnan. Mindent kidobnak a japánok (sajnos): innen lett mikrohullámú sütőm, kávéfőzőm, fűtőtestem, faliórám, rádiós cd-lejátszóm, de még mosógépem és gurulós karosszékem is. Beruházni, újonnan venni egyedül a hűtőszekrényt és a légkondicionáló készüléket kellett: ezeket meg is próbálom eladni most, hogy kiköltözöm. Őrültség, mert az utánam jövő ugyanúgy kezdhet mindent elölről: nem is értem, miért kell például a rendesen felinstallált légkondit leszereltetnem és elvinnem.

Két nagy kartondobozt készítek: az egyikbe azt pakolom, amit air cargóval hazaküldök: 850 yen lesz kilónként. A másikat itt hagyom a barátaimnál, hogy még augusztusban újra használni tudjam. Akkor már az egyetem Nemzetközi Szálláshelyén kapok egy kutatói apartmantot, a rövidebb időre, reményeim szerint nagyjából teljesen felszerelve. Mondjuk ágyneműt meg evőeszközt, edényeket, nyilván nekem kell oda is vinnem magammal.

Itt hagyom, szétosztogatom a virágaimat, a bútorok egy részét (konyhaasztal, székek, fogasok), elajándékozom a mosógépet, a mikrohullámú sütőt, a ventillátorokat, a maradék élelmiszert, fűszereket. A tartósabb holmik, a ruháim és az okinawai könyveim egy része bedobozolva várják, hogy visszajöjjek. Remélem a "tsuyu", az esős évszak nem fog nagy kárt tenni bennük: párátlanító dobozokat rakok melléjük a penészedés ellen.

Lemondtam az internetet (a lakásba én vezettettem be az ADSL-t), a betegbiztosításomat, s a héten visszaküldöm a két és fél éve napi 100 yenért bérelt japán telefonomat. Azt ígérték, ősszel ugyanezt a készüléket, ugyanezzel a számmal kapom vissza. A betegbiztosítást is újra kell majd kötnöm, hogy a nyáron ne fizessem ezeket fölöslegesen.

Az egyetemen szerencsére megtarthatom a szobasarkomat, megvárja az öt hónapot minden. Körülbelül 50 szigeten jártam, több mint 3000 fiolányi állatkát gyűjtöttem, rengeteg közöttük az újdonság, a revízióra váró, a referenciapéldány. A szigetek száma azért csak körülbelül 50, mert nem egyértelmű, mit számoljak külön szigetnek: itt Okinawa körül jó pár össze van kötve híddal, mások kicsikék, alig többek mint egy tengerben álló szikla, és lehet vitatkozni azon, melyik számít önálló szigetnek az ikerszelvényesek és más talajállatok szempontjából. Vigyáznom kell, hogy a gyűjtött anyag ne száradjon ki, a fiolákat feltöltöm alkohollal és szépen fölcédulázva, rendezve hagyok itt mindent. A más múzeumokból kölcsönzött példányokat már mind visszaküldtem, a friss gyűjtés egy kisebbik részét pedig hazaviszem, hogy otthon, a Természettudományi Múzeumban addig is folytathassam a munkát.

Itt hagyom tehát az egyetemet (The University of the Ryukyus, "Ryukyu Daigaku"), ahova naponta bejártam, a Trópusi Bioszféra-kutató Központ ("Nettai Seibutsu-ken Kenkyu Sentaa") épületét, a parkot a tóval, híddal, az egyetemi menzát és a felette lévő emeleten a hasznos dolgokat áruló boltot. Barátokat, ismerősöket: a három másik okinawán élő magyart, akikkel olyan jó volt gyakran találkozni, magyar szót váltani. Az autóm megvár, kölcsönadom a nyárra nekik, ők fogják használni. Ráérek majd télen eladni: még le kell vizsgáztatnom, sajnos a "shaken"-je pont azalatt járna le, amíg nem vagyok itt.

Gondoltam arra is, hogy mi lenne ha hazavinném? Valószínűleg elég drága lenne, meg hát jobbkormányos, az nem igazán nyerő otthon. Pedig milyen buli lenne végigvezetni vele hazáig, mondjuk a Transzszibéria Expressz mentén!  De hogy kelnék át vele Japánból Kínába? Biztos többen ismerik már a poént: ha a Google Maps-ben útvonalat terveztetünk "Japánból Kínába" beütéssel, akkor a tengerátkelési szakaszon azt ajánlja: "Jetskivel át a Csendes-óceánon"! Kipróbáltam, még Okinawáról, Ginowanból is ezt javasolja, a 36-ik pontban... :-))

Nem baj, a hétvégeken még elmegyek, kirándulok keveset, hogy magamba szívjam a tengeri levegőt, a békét, az energiát. Úgy érzem, életem legszebb időszakát töltöttem itt, ebben a szubtrópusi szigetvilágban. Okinawa Mi Amor.