Október 9-10-én került sor a 49. Évi Rendes Találkozójára a Japán Herpetológiai Táraságnak. Ezt a minikonferenciát idén Yokohamába hívták meg a Keio Egyetem herpetológusai: mintegy 80 résztvevő érkezett, köztük néhány külföldi is. Én előadást nem tartottam (majdnem minden japánul ment), elsősorban azért mentem el, hogy találkozzam néhány kollégával, köztük Aaron Bauer amerikai gekkószakértővel. Vele ez lett az ötödik kontinensen való találkozásunk, összefutottunk már Ausztráliában és Dél-Afrikában, és természetesen többször voltunk együtt konferenciákon Európában (Budapestre is eljött), és meglátogattam Amerikában is, philadelphiai otthonában. Szóval kipipáltuk Ázsiát is, már csak Antarktika hiányzik...

Yokohamára én úgy készültem, mint Japán második legnagyobb városára, és nem is csalódtam, ha csak annyiban nem, hogy az egész régió, a Tokiói-öböl környéke tulajdonképpen egyetlen hatalmas lakóterületté, szupermegacity-vé nőtt össze, városhatárokat nehéz megvonni. Ezt az is alátámasztja, hogy mindent mindennel összekötnek a metró- és vasútvonalak, például Yokohamából átszállás nélkül be tudtam szaladni egy szünetben (20 perc alatt) Shibuyába, megnézni a híres-nevezetes Hachiko-szobrot. (Aki nem ismerné, Hachiko egy kutya, "aki" 1923 és 1935 között élt és arról lett híres, a hűség mintaképe, hogy gazdáját, ahogy megszokta, annak halála után is 10 éven át várta mindennap a Shibuya metróállomás előtt... Készült róla 2009-ben egy kissé szirupos hollywoodi film is, Richard Gere főszereplésével, melyben a helyszínt egy amerikai kisvárosba helyezték át.)

A Keio Egyetem nagyon szép helyen fekszik, és elég régi egyetem is. Alapítója Yukichi Fukuzawa (1835-1901) volt, aki erőteljes hatással volt a Meiji-restaurációra, azaz Japánnak a nyugati világ felé való kinyitására. Fukuzawa mellszobra az egyetem főépülete előtt áll, de talán még híresebb arról, hogy évtizedek óta változatlanul ő szerepel a 10,000 yenes (legnagyobb értékű) japán bankjegyen ("ichi man man"-nek is nevezik, ahol "ichi man" tízezret jelent japánul).

Yokohamában nem illik kihagyni az öreg városrészt, a régi kikötő környékét (Kannai). Az Edo időszakban Yokohama egyszerű kis halászfalu volt, jelentősége akkor nőtt meg, amikor Commodore Perry amerikai hajóskapitány - ki tudja miért - 1853-ban itt szállt partra gőzhajójáról. Perry kapitány volt az, akinek tárgyalásai oda vezettek, hogy a Tokugawa sógunátus megnyitotta Japán kapuit a nyugati világ felé, és felszabadultabban kereskedni kezdett néhány országgal.

A régi kikötőben ennek nyomait, s a "nyugati civilizáció" behatolásának emlékeit láthatjuk. A ma áruházakká és éttermekké alakított piros téglás épületek (Akarenga) Hamburg és más Hanza-városok kikötőraktáraira emlékeztetnek; de itt találjuk Japán első vasútjának és vasútállomásának, az első gázlámpáknak, fagylaltárusoknak és más "civilizációs nyomoknak" a romjait. Azért csak a maradványait, mert 1923-ban a Nagy Kantoi Földrengés idején majdnem minden elpusztult.

Amikor ott jártam, éppen "Oktoberfest"-et ünnepeltek a kikötőben; a német zászló színei szegélyezik a - sajnos belépődíjas - sörsátrakat (mellesleg az import sörök is meglehetősen drágák voltak).

Estefelé aztán átmentem a modern negyedbe is (Minato Mirai), ahol felhőkarcolók, hiperszuper bevásárlóközpontok, és a Yokohama Landmark Tower tömörülnek, amely utóbbinak a 69. emeletéről szép kilátás nyílik. Liftje állítólag a leggyorsabb Japánban (nekem a Taipei 101 után nem okozott különösebb meglepetést).

A konferencia után Nakamura kollégával elmentünk a közeli, Yokohamától nyugatra, Kanagawa Prefektúrában fekvő tengerpartra, annak is Enoshima szigetére, amely híddal van összekötve Honshuval. A sziget régi sintoista kegyhely, 3 jelentős templom van rajta és számos haiku-emlékkő, azaz néhány soros japán versek faragása. Mi természetesen ezerlábúakat gyűjtöttünk, s nem is csalódtunk, hamar megfogtuk a Xystodesmus martensii nevű, a már korábban mutatottakkal rokon, de azoktól rücskös hátával mégis eltérő ikerszelvényest.

A szigeten van egy kilátótorony, ahonnan gyönyörű panoráma nyílik a Yokohamai-öbölre; szerencsénk volt az idővel is. A kilátó körül barna kányák köröztek, de szépen látszott a Fuji hegy is.

Visszafelé egy kis hajóval mentünk át a partra, ahonnan további Fuji-san panorámában gyönyörködhettünk.

De ezzel még mindig nem volt vége a napnak!

Nakamura kolléga elvitt a még egy kicsit nyugatabbra fekvő Oyama hegyre (ez nemes egyszerűséggel "nagy hegyet" jelent), ahol körülbelül 1000 méterre kapaszkodtunk föl a tengerszint fölé. Aznap, október 11-én a Sport Napja volt (munkaszüneti nap az 1964-es Tokiói Olimpia emlékére), ezért az utak tele voltak túrázókkal és biciklistákkal, de mi azért találtunk egy elhagyottabb erdőfoltot (ültetett japáncédrus, Cryptomeria japonica borított mindent), amelyben rövid kutatás után rábukkantunk egy másik Xystodesmidae-fajra: Parafontaria tonominea. Ez a kb 6-7 cm-re megnövő, acélos szürkészöld színű ezerlábú nagy változatosságáról híres, de hatalmasra megnőtt ivarlábairól a hasi oldalon a 7-ik szelvényén szabad szemmel is könnyű megismerni.

Az esti kirándulás után Nakamuráék meghívtak a házukba vacsorázni, ami nagy megtiszteltetés volt, lévén az első "gaijin"  (külföldi) voltam náluk. Nyugdíjas apja jól beszélt angolul, 20 évig dolgozott az IBM-nél. A másnapi repülővel tértem vissza Okinawára.