Idén, 2012-ben háromszor álltam meg Tajvanon, mindig a China Airlines okinawai járatát megszakítva (Okinawa-Tajpej, Tajpej-Bécs és vissza). Áprilisban, hazafelé menet, a több mint 10 órás tranzitot kihasználva igénybe vettem az ingyenes szolgáltatást, a tajpeji buszos városnézést. Az angol idegenvezetős, minimum 5 órás, légkondicionált buszos kirándulás négy programpontot ajánl: a Longshan templomot, a Mártírok Emlékhelyét, a Chang Khai Shek mauzóleumot és a Tajpej 101 tornyot, ez utóbbit csak kívülről. Ezek közül csak a Martyr’s shrine volt újdonság nekem, amely Tajvan háborús áldozatainak állít történelmi emléket. A Tajpej 101 toronyházat látni pedig mindig élmény, különösen hogy környékét is évről-évre egyre jobban rendezik, fejlesztik.
Augusztusban, Okinawára visszajövet ennél hosszabb, egy hetes tajvani megállót illesztettem be. El akartam menni Taichungba, hogy régi ismerősökkel találkozva megpróbáljak néhány régóta áhított, ritka Riukiaria ikerszelvényest fogni a környező hegyekben.
A Taoyuan nemzetközi repülőtér a sziget északi részén van, de nem Tajpejben, attól kb. egy órányi autóútra. Taichung, a sziget középső, nyugati síkján található nagyváros pedig 2 órás buszút, nagyon kényelmes, légkondicionált, hatalmas, dönthető ülésekkel ellátott buszokkal az Ubus társaságtól. A repteret a 10 éve épített „sinkanzen”, a japán stílusú tajvani gyorsvasút is érinti, de a busz – rövid távon – sokkal kényelmesebb és olcsóbb. Ahogy már szó volt róla, a 300 km/órával száguldani tudó gyorsvasutat végig árvíz- és földrengésálló, magasra emelt betonpályára építették, a sziget teljes hosszában, mindössze 2 év alatt. Ez a technika nem újdonság ebben a természeti katasztrófákkal folyamatosan sújtott országban: a tajvaniak már régóta megtanultak együttélni az állandó útjavítás, esőzések és földcsuszamlások elleni védekezés szükségességével. Feltűnő például, hogy a magasfeszültségű villanyvezeték tartóoszlopait is mindenütt masszív, önálló betoenemelvényekre szerelik; elképzelhető, hogy ez az egész országot érintő hálózat is micsoda befektetés!
Taichungba érkezve azonnal a Tunghai Egyetemre vittek, ahol 2007-ben és 2008-ban egy-egy hónapot töltöttem az I-Min Tso vezette pókász kutatócsoport talajcsapdás anyagainak feldolgozásával. Az egyetem a neves építész, I. M. Pei keresztény kápolnájáról híres, öröm volt újra látni a jellegzetes, különleges épületet.
Másnap a taichungi Természettudományi Múzeumba mentünk (National Museum of Natural Science), amelyet az egyik legjobban szervezett, legügyesebben vezetett múzeumnak tartok. Kiállításai mindig lenyűgöznek: most például a 2012-re jósolt maja világvégére élezték ki megjelenésüket. A múzeum középső, körkörös nyitott udvarát egy hatalmas maja piramis foglalta el, amelynek tetején LED-es visszaszámláló mutatta nap-óra-perc-másodpercben az év végéig, és egyben az egész világ pusztulásáig hátralévő időt… A piramishoz a benti termekben természetesen magyarázó kiállítás kapcsolódott.
Gyorsan végigszaladva a múzeumon, megnéztem a Lanyu szigetéről, a tao (yami) őslakosokról szóló kiállítást, és a múzeumtörténeti bemutatót is. Bár a taichungi múzeum az őrzött anyagot tekintve nem túl nagy, összesen másfélmillió példányuk van (ebből 800 ezer az állat), a gyűjtemények rendezettsége, a mozgatható, légkondicionált kompakt szekrénysorok, az üvegekkel, alkohollal, dobozokkal és más eszközökkel való ellátottság irigylésre méltó. Ehhez járul a fejlett elektronikus nyilvántartás és az anyagok folyamatosan támogatott feldolgozottsága is. A személyi állomány azonban itt is korlátozott: Kwen-Shen Lee, a nem-rovar gerinctelen gyűjtemények kurátora meglehetősen túlterhelt, hozzá tartoznak a tengeri gerinctelenek (tüskésbőrűek, puhatestűek és minden más), de minden szárazföldi, alkoholban őrzött ízeltlábú is. Szobája jól tükrözi a zsúfoltságot – és gyűjtőszenvedélyét…
A hétvégén Lee-vel, feleségével, kisfiukkal és egy múzeumi sofőrrel indultunk el ikerszelvényest fogni. A lehetséges lelőhelyeket korábbi megfigyelésekből, be nem gyűjtött példányok fényképei alapján jelöltük ki. Első megállónk a tajvani Endemic Species Research Institute erdészeti állomása volt Wu Shih Keng-ben, ahol egy kolléga egy narancsszínű, a yonaguni Riukiáriára 
emlékeztető ezerlábút fotózott. A terület kb. 1000 méter tengerszint feletti magasságban, ígéretes japánciprus (Cryptomeria japonica) ültetvényben volt, de hosszas keresés után is csak egyetlen, sérült Riukiáriát (szerencsére hímet) találtam. Érdekes módon ez teljesen citromsárga színű volt, faji hovatartozását majd csak a későbbi vizsgálat tudja kideríteni.
Estére Lee feleségének, Julia öccsének teaültetvényére érkeztünk. Ez Ju-shan falutól van nem messze, szépséges hegyek közt. A teabokrok közt már kora reggel ott sürgölődtek a teaszedő asszonyok, kezük járt mint a motolla, ahogy az érett tealeveleket tépkedték.
Mivel vasárnap volt és gyönyörű idő, a rengeteg tursitát elkerülendő mégsem Sitou kedvelt kirándulóhelyét vettük célba (innen már volt Riukiaria-mintám), hanem a tajvani középső, magas hegylánc egyik pontjához, Meifongba indultunk. Voltam már itt, de Riukiáriát sosem sikerült fognom, viszont a Tunghai Egyetem talajcsapdáiban rendszeresen előfordult, egy kisebb, Xystodesmus-nak gyanított fajjal együtt. Az állatok élő színezete lenne a döntő, ha találok Xystodesmus-t, a színezet alapján, akkor az új genusz (és természetesen új faj) lesz Tajvanra!
Meifong erdei gyönyörűek, a magasságtól függően örökzöld lombosfák és endemikus tűlevelűek borítják a hegyeket. Láttam itt már tajvani kékfácánt, hegyi viperát, bennszülött szalamandrát. Nagy várakozással vetettük hát be magunkat az aljnövényzetbe, megfelelőnek tűnt a nedves avar, jó az évszak is… Több órát áskáltunk, mégis összesen csak 4 példányt sikerült találnom (egyedül nekem), ebből csak egy hím Riukiaria (2 nőstény), és egy kisebb, fehéresebb, talán Xystodesmus, de sajnos az is nőstény. Legjobb esetben a DNS-vizsgálat döntheti majd el, valóban Xystodesmus-t fogtam-e.
Tulajdonképp csalódottan hagytam el Meifongot, és reméltem, hogy a másnapi, Tunghai-kollégákkal tervezett utolsó út Ren-Luenbe sikeresebb lesz.
Végülis csak ketten, Per-Son Huanggal, bérelt autóval indultunk a Nantou County-beli, Shueili községhez tartozó erdészeti állomásra, 1500 méter tengerszint feletti magasságba. A hegyek közé felfelé kapaszkodva először kiterjedt bételpálma-ültetvényeket láttunk a lejtőkön; Per-Son szerint ezeket ma már alig művelik, a kábító bételdiórágás egész Tajvanon visszaszorulóban van. Feljebb érve a bételpálmát a japánciprus váltotta fel, ezeket az erdőket a japán megszállás alatt kezdték el telepíteni.
A már a felhőket érintő magasságban az avar első széthúzása sikert jósolt: tele volt az erdő a nagy méretű, hengeres testű, fekete-fehér Spirobolus-okkal. Ez a faj annak ellenére, hogy jól ismert Nantou magas hegyeiből (Sitouból is), még mindig leíratlan, vagy legalábbis „elnevezetlen”, mert a régi, hasonló múzeumi példányok tökéletesen elvesztették színüket, ezért nem lehet beazonosítani őket.
Riukiaria azonban egy szál sem akadt. Egyre elkeseredettebben próbálkoztam mindenféle mikrohabitattal, kövek alatt, korhadó fatörzsekben, fenyőavarban, lombosfák közt, de semmi. Egyetlen fehéres Xystodesmidae példányt találtam, de arról még azt sem lehet eldönteni, melyik genuszba tartozik.
Visszafelé ízelítőt kaptunk a tajvani esőzések okozta útleszakadásokból, majd a taichungi autópályán magából az özönvízszerű esőből is. Váratlanul és egy rövid szakaszon úgy ömlött ránk a víz, mintha dézsából öntötték volna; miközben mögöttünk kék volt az ég, és előttünk is vörösen izzott az éppen lemenő nap…
