Talán nem csak nekem tűnt fel az a rövidhír a londoni olimpiáról, amikor a dél-koreai focicsapat egyik tagját azzal büntették, hogy nem állhatott fel a dobogóra és nem vehette át a bronzérmet, amit csapata nyert (ráadásul éppen Japán ellen). Az indoklás, ami megragadta a figyelmemet az volt, hogy a meccs végén valaki a nézők közül kezébe nyomott egy hirdetőtáblát, amit ő - mint később vallotta - elolvasás nélkül feltartott úgy, hogy nézők milliói láthatták. A táblán az állt: "Dokdo a miénk!", s mivel az olimpiákról már évtizedek óta kitiltották a politikát, az óvatlan versenyzőt ezzel a megszégyenítéssel büntették.

De mi is ez a "Dokdo a miénk"?

"Dokdo" egy sziget neve a Japán-tengerben, a Koreai-félsziget magasságában, nagyjából félúton Japán és Dél-Korea között. Nem is egy sziget, hanem két nagyobb és számos apró, lakatlan földdarabból álló, picike archipelágó. Hovatartozása évtizedek óta vitatott, és az utóbbi időben ez a politikai vita erősen fellángolt a két ország között. A szigeteket japánul Takeshimának ("bambusz-szigetnek") hívják, a nagyobb nyugati tagot Otoko-jimának (= Férfi-szigetnek), a keletit pedig Onna-jimának (= Női-szigetnek) nevezték el.

Ugye emlékeznek a Senkaku-szigetekről szóló ismertetőmre? Takeshima helyzete ehhez hasonló, de talán még ennél is bonyolultabb szituáció. (A harmadik ilyen, vitatott szigetcsoport a Kuril-szigetek, amelynek hovatartozása Japán és Oroszország vitája, talán majd egyszer arról is születik bejegyzés...) A baj ezekkel a szigetekkel az, hogy - mivel meglehetősen kicsik - régen a hajósok nem tudták pontosan azonosítani őket, ezért össze-vissza beszéltek róluk. Anélkül, hogy túl bonyolult részletekbe bocsátkoznék (az anyag megtalálható a Japán Külügyminisztérium honlapján, számos nyelven letölthető pdf formátumban), ahogy a térképen is látható, három kisebb szigetcsoport keveredik itt évszázadok óta, ráadásul mindet másképp hívják japánul és koreaiul. A Koreához közelebbi, Utsuryo vagy Ulleung egyértelműen Korea része, csakúgy, mint a Japánhoz közelebbi Oki-szigetek. A gond az, hogy mivel a régi hajósok nem tudtak pontosan tájékozódni, ezért Utsuryo-t  (koreaiul Ulleung-do-t) hívták Takeshimának is, a mai Takeshimát pedig Matsushimának. Ez az európaiak által készített térképeken aztán (a 17-18, de még a 19-ik században is) rendszeresen összekeverve jelent meg. (Illetve kapott egy új nevet is, "Liancourt-sziklák", egy az itt 1849-ben hajótörést szenvedett francia bálnavadászhajóról, a "Le Liancourt"-ról.) A vita tehát a két szigetcsoport közötti, félúton fekvő, mai japán nevén Takeshima, koreai nevén pedig Dokdo szigetcsoportról szól.

A japánok történelmi feljegyzésekkel akarják bizonyítani, hogy az európai keveredés ellenére ők mindig is helyesen elkülönítették Utsuryot és Takeshimát, előbbit elismerve Korea részének, utóbbit viszont a Meiji-éra óta Japán Shimane prefektúrájához tartozónak tekintve. Utsuryo-ra már a sógunátus ideje, a 17. század eleje óta tilos volt a japán halászoknak menni, mert azon idegenek (nevezetesen koreaiak) éltek. Takeshimára azonban (amit akkor Matsushimának hívtak) a Tsushima klán engedélyt adott kijárni, és ott két japán család is folytatott folyamatos halásztevékenységet.

A második világháború után Japán amerikai ellenőrzés alatt állott, ekkor a szövetséges erők Takeshimát bombázási gyakorlótérként használták egészen 1953-ig. Az 1951-es San Francisco-i Békeszerződésben (amely Japánt kötelezte a Koreától elfoglalt területek visszaadására), nem szerepel Takeshima, csak a tőle nyugatra fekvő szigetek. 1952-ben azonban a koreai miniszterelnök a Japán-tengeren önkényesen meghúzta az ún. "Syngman Rhee-vonalat", amely Takeshimától keletre haladva a szigeteket egyoldalúan Koreához csatolta. Ezután a koreaiak állandó katonai határállomást és egy világítótornyot létesítettek a keleti szigeten, Onna-jimán. 1991 óta egy koreai poliphalász házaspár is él állandó lakosként a szigeten.

Japán kezdettől fogva békésen, de határozottan és következetesen tiltakozik a koreai "megszállás" ellen, s szakadatlanul próbálkozik a két oldalú, majd a magasabb nemzetközi fórumokon (például a Hágai Nemzetközi Bíróságon) megtámadni az egyoldalú koreai álláspontot. Sikertelenül; Korea a saját igazát erőszakkal képviselve nem hajlandó jogi úton tisztázni a helyzetet.

De miért is fontos egy ilyen apró szigethalmaz, néhány terméketlen szikla hovatartozása? Túl az eszmei és történelmi igazságtételen, vannak nem elhanyagolható gazdasági szempontok is: Takeshima környékén a tenger halban igen gazdag, és a tenger alatt nagy földgázkészleteket is sejtenek...

A 37 darab, állandónak tekinthető szigetecske összterülete kicsit több mint 18 hektár, legmagasabb pontjuk (a Nyugati-szigeten) 169 méter. Valószínűleg vulkanikus eredetűek, s körülbelül 4,5 millió évvel ezelőtt keletkezhettek. Meredek lejtőiket, sziklás falaikat erdő vagy komolyabb vegetáció nem borítja, a talajréteg is igen vékony, főleg mohával fedett. Ennek ellenére 49 növényfajt, 93 rovarfajt és 107 madárfajt regisztráltak már róluk.

A szigetek körül zajló évszázados politikai és gazdasági vita legfőbb vesztese azonban - biológus szemmel - egyértelműen a japán oroszlánfóka (Zalophus japonicus). Ez a hideg vizeket kedvelő, egészen a Kuril-szigetekig felhatoló, valaha gyakori fókafaj az 1970-es években pusztult ki teljesen a Japán és a kínai Sárga-tenger vizeiről, szigeteiről. A másfél-két méteres, sötétszürke színű, féltonnás állatokat a környező népek évszázadok óta vadászták bőrükért, húsukért, zsírjukért. Az 1900-as években évente 3000-nél több egyedet is elejtettek, s 1905-ben, amikor Takeshimát a japán hatóságok hivatalosan is Shimane prefektúra Okinoshima körzetéhez csatolták, szabályos fókavadászati jogosítványt adtak ki a helyi halászoknak. Az állatok száma azonban drasztikusan csökkent, 1915-ben már csak 300-at, 1930-ban mindössze néhány tucatot tudtak elejteni. A rendszer 1941-ig tartott, amikorra már a fókák száma annyira megfogyatkozott (a táplálékukat képező tengeri halak túlhalászása miatt is), hogy gyakorlatilag kipusztultnak tekinthették.  Ha összeadjuk a teljes időszak "fókatermését", a halászati adatok szerint 16.500 elejtett példányt kapunk, ami lényegében egyenlő a valaha élt teljes populációval. Az utolsó egyedet 1974-ben látták és fogták el, egy fiatal példányt Hokkaido északi partjainál.

2007-ben Oroszország, Kína, Dél- és Észak-Korea közösen elfogadtak egy programot, miszerint az északi vizeken megpróbálnak felkutatni túlélő japánfóka-egyedeket, és ha találnak, akkor visszatelepítik őket a félsziget melletti Japán-tengerbe. A dolog ökológiai árnyoldala, hogy abban is megegyeztek, hogy ha nem találnak, akkor a közel rokon (és még gyakori) észak-amerikai, kaliforniai oroszlánfókákból fognak ide betelepíteni állatokat...