Már régóta érdekelt, hogy miért szerepel Ginowan város különféle emblémáin egy angyal (vagy tündér)? A legfeltűnőbb talán a lakásom közelében lévő víztorony oldalára festett kép volt, de hasonló ábrázolást találtam még a ginowani gyártmányú liszteszacskón is…

Kis utánaolvasással kiderült, hogy a következő legendáról, ha úgy tetszik népmeséről van szó.

Sok-sok évvel ezelőtt élt egy Okuma-ufuya nevű ember Jana faluban (ma Ojama, Ginowan egyik kerülete). Szegény parasztember volt, még feleségre sem futotta, csak a földeken dolgozott nap mint nap. Esténként általában a közeli forrásnál mosta le a munka porát (ezt ma a Mori-no-kawa nevű forrásként ismerjük). Egyik alkalommal, ahogy a forráshoz közeledett, észrevette, hogy egy gyönyörű lány vesz éppen fürdőt a vízben. A lányon nem volt ruha, és a közeli bokrokra terítve Okuma megpillantotta a hófehér tollakkal fedett, szárnyas köpenyt. Úgy döntött, hogy elrejti a lány ruháját a zsákjába. A tündér – mert az volt – a vízből kijőve ijedten kereste szárnyait, s nem találva azokat végül elkeseredésében összekuporodva sírni kezdett. A szegényember ekkor elé állt, és a tündér a könnyein át magyarázta neki: „Nem tudom, mit tegyek, nem találom a varázsköpenyemet. Angyal vagyok, és anélkül nem tudok a mennybe hazamenni.”  Okuma nem árulta el, mi történt, hanem felajánlotta saját kabátját, és azt tanácsolta, menjenek haza hozzá, ahol az angyal megpihenhet és aztán tovább keresheti a ruháját. Így is tettek, és amikor hazamentek, Okuma óvatosan elrejtette a varázsköpenyt a csűrben.

Telt-múlt az idő, a szárnyak nem lettek meg, s az angyal lassan úgy tűnt, belenyugodott sorsába. Hozzáment feleségül a parasztemberhez, és szült neki egy gyönyörű leány- és egy bátor fiúgyermeket. Egyik nap a fiúcska nagyon nyugtalan volt, és a nővére egy dalt kezdett énekelni neki, hogy megnyugtassa. A dal szövege azonban tudatlanul az volt, hogy „anyánk tollai ott rejtőznek hátul a csűrben”… Édesanyjuk meghallotta a dalt, hátrament és lám, megtalálta a rég elveszettnek hitt varázsköpenyét. Gyorsan felvette, és így szólt a gyermekeihez: „Nekem most haza kell mennem, tíz éve várok erre. Mondjatok búcsút helyettem is apátoknak, isten legyen veletek.” És miután ezeket mondta, felszállt a mennybe, és nemsokára már csak egy apró pontként látszott a kék égen, mielőtt végleg eltűnt.

Eddig tart a történet, illetve egyes verziók (a ginowani Hagoromo-legenda) szerint a folytatás az, hogy a fiú felcseperedve hírre és hatalomra tett szert: ő lett Satto (más néven Saion vagy Chadu) király, a korabeli Okinawa három régi (Ryukyu előtti) királyságának egyik ura. 1320 és 1395 között élt, s az ő birodalma volt Chuzan, azaz a sziget középső területe (Hokuzan az északi, Nanzan a déli uralkodói körzetek voltak). Satto székhelye a mai Ginowannal szomszédos Urasoe város volt, és ő volt az, aki Kínával, a Ming dinasztiával tárgyalásokba kezdett 1372-ben, amely aztán a majdnem 500 éven át tartó szoros kereskedelmi kapcsolatokat eredményezte. Tőle eredeztetik a Kínát kiszolgáló diplomáciai kapcsolatokat, és azt a szokást is, hogy Kínának mindig jóvá kellett hagynia a Ryukyu királyok választását, megkoronázását. Satto „király” kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatokat létesített Koreával és Thaifölddel is. Japán felé Tanegashima, a déli államok felé a Miyako- és Yaeyama-szigetek szolgáltak összekötő állomáshelyül. Satto végül 1395-ben halt meg, egy korabeli leírás szerint mérgeskígyó-harapás következtében.