Na, azért nem a régmúltba, csak úgy 50 évvel ezelőttre, amikor még Okinawa amerikai fennhatóság alatt volt, az ún. USCAR (United States Civil Administration of the Ryukyu Islands) irányítása alá tartozott.

Ezt megelőzően, ahogy ebben a blogban már többször szó esett róla, a 450 éven át fennálló Riukiu Királyság 1879-ben (Meiji 12-ben) szűnt meg, amikor Meiji császár (1852-1912), akit a japánok országuknak a feudális rendszerből való kiemeléséért, a nyugat felé való megnyitásáért, és egyáltalán, Japán 20. századi sikerének elindításáért annyira tisztelnek, szóval amikor Meiji az utolsó riukiu királyt trónfosztotta és kis országát Okinawa néven Japán egyik prefektúrájának besorolta. A 15 évesen trónra kerülő és 45 éven át uralkodó Meiji valóban sok szükségszerű és előremutató változást hozott az elszigeteltségét tovább már nem fenntartható Japánban, de azért ezek bizony néhány negatív "eredménnyel" is párosultak. Ezek között volt az, hogy a császár kinyilatkozta, hogy minden ami a múlté, a feudális múltra emlékeztet, megsemmisítendő, eltörlendő, s elrendelte, hogy például a régi szamuráj várakat, emlékeket mind el kell pusztítani, fel kell számolni. A régi épületek nagy részét szó szerint lerombolták és széthordták építőanyagnak, például kiszemezték belőle az újrahasznosítható vasat, a többi törmeléket meg veszni hagyták az enyészetnek.

Másik negatív, sőt később tragikus következményekkel járó elképzelése volt (amelynek természetesen meghatározó jelentősége lett), hogy Japán terjeszkedjen, növelje területét, hódítson meg más országokat és népeket. Ebből az irányvonalból alakult ki az a hihetetlen erejű, agresszív politika, amellyel Japán a 20. század első felében szép fokozatosan uralma alá hajtotta a teljes Csendes-óceáni térséget és Délkelet-Ázsiát, egészen Új-Guineáig, sőt Ausztrália északi részéig beleértve. S lényegében ennek lett a következménye Japán szerepe a második világháborúban, a borzalmas csaták sorozata a szigeteken, amely 1945-ben a legvéresebb Okinawai Csatával és aztán a két atombombával zárult...

A Potsdami Egyezmény értelmében a 2. világháború végén (Showa japán császár feltétel nélküli kapitulálása után) a Szövetségesek (Amerika, Anglia és a Szovjetunió, azaz Truman, Churchill és Sztálin) lényegében újrafelosztották egymás közt a világot. Japán és Okinawa (a Nansei shoto, Déli-szigetek, azaz Amami-O-shima és minden tőle délre fekvő sziget) amerikai katonai ellenőrzés alá került, a háborút záró csendes-óceáni csaták főparancsnokának, Douglas MacArthur (1880–1964) tábornoknak a vezetésével. MacArthur a szövetségi erők főparancsokaként (Supreme Commander for the Allied Powers, SCAP) lényegében Japán kormányzója lett (japán beceneve "Gaijin Shogun" volt). Az ország vezetését 1949-ben átadta a demokratikus úton átszervezett japán parlamentnek, de Japánban maradt egészen 1951-ig, a San Franciscoi Békeegyezmény megkötéséig. Truman elnök ekkor mentette fel a további katonai szolgálat alól, és MacArthur ezután már Amerikába hazatérve csak kisebb politikai szerepléseket vállalt. 1964-ben halt meg.

Japán tehát 1951 után (tulajdonképpen a San Franciscoi Egyezmény életbe lépésével 1952-től) újra független állam lehetett. Ez azonban nem vonatkozott Okinawára, ahol az 1949-ig tartó erős katonai jelenlét (az amerikai haditengerészet) után 1950-ben az USCAR (United States Civil Administration of the Ryukyu Islands) lett a felelős a terület irányításáért. A szigetek szerepe átértékelődött: a nagyhatalmak ("Nyugat" és "Kelet") közötti hidegháború fokozódásával Okinawa a kommunista országok legerősebbjei, Kína, a Szovjetunió és később Észak-Korea ellen jelentett fontos védelmi vonalat. A katonai jelenlét nemhogy csökkent volna, hanem erősödött, a bázisokat kiterjesztették, és a sziget életére rányomta a bélyegét az amerikai katonaság. A helyi lakossággal - ahogy eddig se -, most sem törődtek sokat, pedig az okinawaiak egyre erősebben szerették volna, ha figyelembe veszik őket a saját földjükön. Ugyan 1946 óta létezett az "Okinawai Civil Kormányzat", de valójában nem sok hatása volt a katonai irányításra. S bár a háború utáni helyreállítások (amerikai segítséggel) nagyban folytak, és a gazdaságnak is igyekeztek lendületet adni, a fizetőeszköz például a korábbi japán yent fölváltó, az amerikai katonaság által kibocsátott "B-yen" volt, egészen 1958-ig.

1960-ban létrejött az "Okinawai Visszacsatlakozási Tanács" (Okinawan Reversion Council), amely egyre erősebben próbálta képviselni a Japánhoz való visszatérési szándékot, míg végül 1969-ben a két kormány kinyilatkoztatta, hogy Okinawa 1972. május 15-én visszakerül Japán fennhatósága alá. Ez meg is történt, ezen a napon Nixon amerikai elnök és Japán miniszterelnöke, Eisaku Sato aláírták Okinawa visszacsatolási egyezményét. Habár a háború után 27 évvel ezzel az okinawai népnek tettek eleget, a valóságban mi sem állt távolabb a megvalósítástól, mint Okinawa, és vele együtt a riukiuiak valódi önállósága és függetlensége.

Okinawa mint kiemelt stratégiai fontosságú körzet Kelet-Ázsiában, ma is kb. 50 ezer amerikainak (28 ezer katonának és a hozzájuk tartozó 22 ezer családtagnak és más civilnek) ad otthont. A sziget teljes területének 18%-át foglalják el az amerikai bázisok és gyakorlóterek. Mindez állandó és mindennapos amerikai jelenlétet hoz, amellyel az okinawaiaknak együtt kell élni. Természetesen ez nem csak negatívumokat jelent, hiszen rengeteg gazdasági tényező is épült erre az együttélésre: kiszolgáló intézmények garmadája, a bázisra bejáró helyi lakosok (úgynevezett SOFA, azaz Status Of Forces Agreement munkaviszonyban lévők) munkalehetősége, és hogy a legfontosabbat se hagyjuk ki: az egész prefektúrának jutó, a japán kormánytól kompenzálásként kapott évenkénti, központi költségvetési yenmilliárdok.

A szigeten kószálva lépten-nyomon találkozhatunk a régi, 50 évvel ezelőtti amerikai kiszolgáló intézmények utódjaival, vagy éppen elhagyott, lepusztult maradványaival. A Camp Hansen közelében fekvő Kin városában, vagy a Kadena Légibázis mellett lévő Koza negyedben, a Gate 2 Streeten (a "Kettes Kapu utcáján") sétálva 60-as évekbeli reklámokkal, zenegépekkel fölszerelt kocsmákkal, tetoválószalonokkal, vagy kissé modernebb, zajosabb bárok tömegével találkozhatunk. Nappal ezek a környékek kihaltak, csendesek, de estefelé (a 8-tól éjfélig tartó közlegénykimenő idejére) felélénkül az élet, az utcák megtelnek izmos, felnyírt hajú, rövid de erőteljes szórakozásra vágyó fiúkkal, az őket kerülgető, nevetgélő, miniszoknyás japán lányokkal, és persze a kettesével-hármasával rendszeresen felbukkanó, egyenruhás katonai járőrökkel.

Napközben ezekbe a régies éttermekbe, kávézókba beülve az embernek az az érzése támad, mintha fél évszázadot visszament volna az időben. A falakon fekete-fehér, háború utáni képek, retró Coca Cola reklám, a sarokban nejlonterítővel letakart, bakelitlemezekkel operáló pénzbedobós zenegép, amelyről Nancy Sinatrát, Johnny Casht, Dolly Partont lehet hallgatni. Az üvegfedelű asztalba ócska képcsöves pókerjáték-automata van beépítve, s a megrendelt sört a hatvanas éveiben járó, de festett hajú, kirúzsozott szájú, körömcipős hölgyemény hozza ki...