Még emlékszem - sose felejtem el -, hogy amikor először érkeztem Okinawára, 2009 augusztusában, akklimatizálódni egyáltalán nem volt időm, és az egyetemi kutatópartnerem, Toda-san, szinte azonnal (ittlétem harmadik napján) elvitt a Yanbaru őserdőbe esti állatfelfedező sétára. Augusztus volt, tehát a legmelegebb hónap, mindennapos esővel, tájfunokkal fűszerezve, a hőség a 40 fokot verdeste és a levegő páratartalma szinte fulladásig telt volt. Fogalmam sem volt, hova megyünk, hát vittem magammal mindent: fényképezőgépet, esőkabátot, lámpákat, gyűjtőfelszerelést; lógott rólam a cucc, ráadásul mérgeskígyók, szkolopendrák közé készülve bakancsba, hosszúnadrágba öltöztem...Mentünk vagy két órát a kocsival (ott még működött a légkondi), aztán kiszálltunk az erdőbe: arcul ütött a hőség, a pára, s nekkindultunk az ösvényen felfelé. A többiek, diákok (azt hiszem nem véletlenül jöttek vagy egy tucatnyian velünk) papucsban, mezítláb, rövidgatyában, lazán, mindössze egy gyűjtőzacskóval és egy fejlámpával. Alig mentem pár lépést, folyt rólam a víz, bepárásodott a szemüvegem, csöpögött az izzadtság a homlokomról a szemembe, azt se tudtam, hova nézzek... Ők meg egymás után kiabáltak, "itt egy béka, ott egy hernyó, egy óriás pókszázlábú, vigyázz kígyó, ez az az ikerszelvényes, ami kell?" satöbbi, pillanatok alatt atomjaimra szétestem. Az egész nyilván direkt volt, egy óra szenvedés után visszatereltek az autóba és beültünk egy hűvös kocsmába sörözni: nevetve emlegették a rövid este - számomra - kínos pillanatait.

Egy életre megtanultam (nem mintha amúgy teljesen tapasztalatlan lennék), hogy először bizony hozzá kell szokni a helyi klíma- és időviszonyokhoz, csak utána vállalkozzon az ember nagyobb teljesítményre. Két-három hét múlva már én is vidáman lépkedtem a fullasztó hőségben, - persze arra is ügyeltem, hogy csak a legszükségesebbet vigyem magammal...

Az okinawai, szubtrópusi éghajlat elviseléséhez bizony kell néhány hét, hogy az ember szervezete alkalmazkodjon. Nekem, allergiásnak és az enyhe asztmámnak ez aztán kifejezetten jót tesz, nem kell szednem gyógyszert és az állandó orr- és szemviszketés is elmúlik. Amikor áprilisban hazamentem Magyarországra, azonnal éreztem a száraz levegőt, előjöttek a tünetek, és eltartott pár hétig, mire visszaszokott a bőröm az otthoni klímához. Most itt Okinawán pedig, az első napokban megint nyögtem a melegtől, a párától. Ezért is esett nagyon jól, hogy a második hétvégén, amikor az itteni magyarokkal és még néhány más baráttal vadkempingezést terveztünk a sziget északi részére, a tengeri snorkelezés mellé erdei vízeséstúrát iktattunk be, és nem éjszakai vadállatkergetést...

A hétvége tehát rövid látogatással indult a Churaumi Akváriumba (ezt soha nem lehet megunni):

... majd esti teliholdfotózás (a japánoknak erre is külön szavuk van: tsukumi) a Kouri-jimára vezető hídon:

A sátrakat egy hangulatos kis öbölben állítottuk fel, s utána az egész délelőttöt snorkelezéssel, pipás búvárkodással töltöttük. Nekem ez az első volt idén, így viszonylag hamar kijöttem a vízből (ehhez is hozzá kell szokni), le is maradtam a kőhalról, amit pedig nagyon szeretnék már vadon látni. Hiába mentem vissza, esélyem sem volt, hogy az amúgy jellegzetes, nyilván kiváló élőhelyet nyújtó sziklás aljzaton észrevegyek egy ilyen rejtőzködő állatot.

Délben találkoztunk Ayumival, az okinawai túravezető lánnyal, aki a Makiya-no-taki nevű vízesést ígérte be: ez a szép formáció nincs rajta a térképeken, helyi iránymutatás sincs, csak ismerős tud elkalauzolni hozzá az erdőben. Ayumi mindjárt nagyon sajnálta is, hogy a kis parkolóban, ahonnan az ösvény a vízeséshez indul, máris találtunk egy amerikai rendszámú kocsit: ezek szerint mégiscsak felfedezik, és lassan terjed a híre a szépségeknek...

Kb 20 perces séta következett az ígéretes patak mentén, zizegtek a kabócák, s gyorsan magával ragadott az okinawai szubtrópusi erdő hangulata.

A vízeséshez érve örömmel láttuk, hogy a 4-gyerekes amerikai családtól eltekintve magunk vagyunk. Érezhetően hűs volt a levegő, gyönyörű volt a látvány, és nem telt bele néhány perc, egész csapatunk a kis tavacskában kötött ki...

Miután felfrissültünk, fotózkodtunk, elindultunk visszafelé. Volt akinek el kellett érnie az esti repülőt vissza Tajvanra, én azonban kávéra és pihenőre vágyva a nagoi Jusco bevásárlóközpont felé vettem utamat.

A parkolóban hangos kiáltással hívták fel magukra a figyelmet Okinawa egyetlen rezidens magyar lakójának, Henninek a gyermekei... Rábeszéltek, hogy menjek velük a második, délutáni túrára, amit a közelben fekvő Taa-taki vízeséshez terveztek. Ennél a vízesésnél voltam már, igazából én mutattam meg nekik, de az elmúlt évben ez rendszeres, kedvelt kirándulóhelyükké vált, s a gyerekek már előre bezsongtak, ha arról volt szó, ide mennek...

Itt sokkal több autó várt minket, Taa-taki népszerű célpont a japán és az itt élő amerikai családok számára is. Fő vonzereje az, hogy a vízeséshez vezető kb 40 perces utat végig a hideg vizes patakban, illetve amellett, nem túl nehéz, de mégis izgalmas módon, sziklákon lépdelve, kötelekbe kapaszkodva kell megtenni.

Van egy része a pataknak, ahol a gyorsan folyó víz egész kis medencét alakított ki, és a mellette lévő szikláról nagy élvezettel ugrálnak bele a vállalkozó kedvű japán fiatalok...

A vízesés maga nagyobb, erősebb, mint a Makiya-no-taki, nem is igazán lehet aláállni, és a medence is mély alatta. A gyerekek bele se mentek, mert eddigre már a nap máshonnan sütött, a vízesés árnyékban volt, s a zuhogó víz közelében erősen lehűlt a levegő... Kezdett sötétedni is, úgyhogy egy kis erősítő falatozás után visszaindultunk. Már késő este, fáradtan, de az élményektől felfrissülve értem haza a pihenésre.