Okinawa és a környező szigetek eldugott, homokos partjait gyakran keresik fel nyáron a tengeri teknősök, hogy tojásaikat lerakják. Ehhez olyan partszakaszokat választanak, ahol semmilyen zavarás nincsen, nem látogatják fürdőzők, az emberek számára nehezen megközelíthetők, és nincsenek éjszakai fényforrások sem. Egyre ritkább az ilyen hely (Európában például már csak Törökország egyes eldugott tengerpartjai ilyenek), ezért Okinawa ebből a szempontból is különlegesnek számít. Már amikor ide érkeztem, felkeltette figyelmemet ez a lehetőség, hogy bepillanthassak a tengeri teknősök szaporodásába: először mégis csak az északi Yakushima szigeten volt alkalmunk éjjeli, júliusi teknőstojásrakást megfigyelni. Az szervezett teknősmegfigyelés keretében történt, szakértő vezetők mutatták meg a partot és csak az ő felügyeletükkel, szigorúan ellenőrzött körülmények között, a teknőst a legkevésbé sem zavarva (például csak zseblámpa fénye mellett fényképezve, teljes csendben) részesülhettünk az élményben.

Utána láttam friss tengeriteknősnyomokat Okinoerabu és Yoron szigeteken, amelyek Okinawától közvetlenül északra terülnek el. Lapos, homokos, a településektől távol eső partokon leltünk rá az éjjel a fészekásáson és az 50-100 tojás lerakásán fáradságosan munkálkodó nőstények nyomaira, amelyek leginkább valamiféle a tengerbe visszatérő lánctalpas traktor vonszolásnyomára emlékeztettek.

Ezután ért külön örömként, amikor a laboratórium egyik diákja, Sasai felajánlotta, hogy vele menjünk Oku beachre, Okinawa egyik legészakibb, elhagyott partjára, ahol rendszeresen fészkelnek a tengeriteknősök. A levesteknős (Chelonida mydas) nőstényeiről van szó, amelyek június-júliusban érkeznek erre az északkeleti fekvésű partra, nem messze Okinawa legészakibb pontjától, Cape Hedo-tól. A lerakott tojásokból a kisteknősök nagyjából két hónap elteltével kelnek ki, s életük azonnal halálos viszontagságokkal kezdődik: ki kell ásniuk magukat a körülbelül fél méter mély homokbölcsőből, majd el kell érniük az 50-100 méterre lévő tengert. Mindeközben zsákmányra éhes ragadozók lesik minden mozdulatukat, varjak, sirályok, tarisznyarákok és kígyók. A tengerben pedig ragadozó halak kísérik útjukat, s a néhány száz tojásból végül alig egy tucatnyi szerencsésen túlélő kisteknős indulhat majd neki hosszú, vándorló életének.

Az okui teknősfészkeket szorgalmas természetvédők a tojásrakás idején minden reggel megjelölték a nyomok alapján, így némi előkészülettel indulhattunk, többé-kevésbé kiszámítva a kisteknősök kelésének idejét. Arra azonban nem számítottunk, hogy két tájfun is pusztít majd a várható időszakban, s olyan erővel, hogy a partokon végigsöprő szelek és magas hullámok gyakorlatilag teljesen eltüntették nemhogy a fészkeket jelző pálcákat, de még maguknak a homokdomborulatoknak is minden árulkodó nyomát.

Célunk azonban nem egyszerűen a kisteknősök kikelésének megfigyelése volt. Erre amúgyis nagyon kicsi az esély, hiszen szinte teljesen a véletlenen múlik, sikerül-e az embernek pont akkor és pont ahhoz a fészekhez érkeznie, amikor az éj leple alatt a megfelelő időjárási körülmények, felhő- és holdviszonyok, páratartalom és hőmérséklet mellett a kicsik úgy gondolják, itt az ideje elhagyni a biztonságot adó tojást és fészket.

De valóban olyan biztonságos-e a fészek? Korábbi megfigyelések azt mutatták, hogy szokatlan módon még a mélyen a homokba ásott s szinte teljesen felfedhetetlen kisteknősök is táplálékul szolgálhatnak egy kígyófajnak (Dinodon semicarinatum), amely idejének jelentős részét a kelési időszakban azzal tölti, hogy a homokos tengerpartokon teknősfészkek és már kikelt kisteknősök után kutat. Éjszakai kirándulásunk célja tehát éppen ennek a kígyófajnak a megtalálása, és zsákmányszerző viselkedésének mint az evolúció egyik hihetetlen alkalmazkodási példájának a megfigyelése volt.

Este tíz óra után érkeztünk Oku-partra, csendesen szemerkélt az eső. Az első kígyó, amelyiket megláttuk a zseblámpa fényében, a hullámok mosta területtől kb. húsz méterre, a laposan emelkedő homokparton kószált, szemmel láthatóan keresett valamit. A lámpafény és lelkendezésünk megzavarta, és gyorsan igyekezett eltűnni a nyílt homok után következő bokros, pálmás parti ligetben. Sasai figyelmeztetett, hogy ez így nem lesz jó, sokkal távolabbról, csendesebben kell követnünk a kígyót, ha azt akarjuk, természetes legyen a viselkedése.

A következőnél már tényleg óvatosabbak voltunk. Ráadásul szerencsénk is volt, egy kisebb homokkupac tetején félig a homokba süllyedt kígyótest hátsó harmadát vettük észre. Nyilvánvalóan kisteknősökért vagy tojásokért ásta be magát a fészekbe. Vastag, nagy kígyó volt, s meglepetésünkre, ahogy közelebb merészkedtünk, kiderült, hogy nem is egy, hanem mindjárt két állatról van szó! Közvetlenül egymás mellett fúrták le magukat a homokba, és a lassú tekergőzésükből lehetett látni, hogy valami izgalmas dolog zajlik odalenn. Úgy gondoltuk, hogy talán összevesztek a fészken, és most egymással viaskodnak, melyiküké legyen a zsákmány. Kis idő múltán meglepetésünkre a vastagabb sikló adta föl a harcot, és lassan kihúzta magát a lyukból. Mikor észrevette, hogy körülálljuk, világítjuk, menekülni próbált, de megfogtuk, hogy megnézzük, valóban evett-e a teknősökből. Testét végigtapogatva próbáltuk megállapítani, hány kisteknőst evett meg − mivel a kígyók egészben nyelik le a zsákmányt, gyomrukban könnyen meg lehet érezni az éppen elfogyasztott táplálékot. Kiderült, hogy ez a példány bizony hoppon maradt, nem volt benne egyetlen falat sem. A helyzet úgy nézett ki, hogy először a kisebb, fiatalabb sikló találhatott a fészekre, leásva magát elkezdte a falatozást, s a nagyobbik csak őt követve ment utána, s aztán kiszorult az osztozkodásból.

Jó félóra is eltelt, mire a fészekben fejjel lefelé még mindig tevékenykedő vékonyabb sikló végre elkezdett visszafelé kihúzódni. Ahogy lassan testének elülső része s végül a feje kibukkant, egyértelmű volt, hogy még éppen nyel egy kisteknőst. Feje, szeme, szája tele volt homokkal, mindenhová ráragadtak a szemcsék, és félig nyitott szájában alig lehetett látni, de ott volt a bébiteknős, hátsó uszonyai még épp kilógtak. Hagytuk, hogy a kígyó lenyelje zsákmányát − ez a természet rendje −, majd „sorait rendezve” (állkapcsát helyreigazítva, fejéről a homokot kicsit ledörzsölve) elhagyja a terepet.

Sasai kézzel gyengéden leásott az otthagyott fészekbe, s egy már elpusztult kisteknőst, két besült, romlott tojást és további három már üres, összeszáradt tojáshéjat szedett ki. Nem zargattuk mélyebben a „fészeklakókat”, remélve, hogy a többi kisteknősnek még lesz ideje és szerencséje kikelni és a tengert elérni.

Egy korábbi, Okinawától nyugatra két lakatlan sziget homokos teknőspartjain végzett vizsgálat alaposan elemezte a Dinodon semicarinatum kígyófajnak a Chelonia mydas tengeriteknős fészkeire és fiókáira való specializálódását. A zsákmányszerző taktikának hatféle módját állapították meg, a mellékelt ábra szerint:

A: Vadászat a már kikelt és a tenger felé igyekvő kisteknősökre

B: A parton a kövek közt elakadt kisteknősök zsákmányul ejtése

C: Várakozás a teknősfészek felett a kimászó fiókákra

D: Leásás a fészekbe a már kikelt kisteknősökért

E: Leásás a fészekbe, és a tojások elfogyasztása héjastól

F: Leásás a fészekbe, a tojások feltörése és tartalmuk elfogyasztása

Ebből az derül ki, hogy a partokat rendszeresen látogató kígyók lényegében májustól októberig, az első tojásrakástól az utolsó fiókák kikeléséig egyfolytában a teknősöket tekintik a legfőbb táplálékforrásnak, és változatos, rugalmas zsákmányszerző módjaikkal, sokoldalú alkalmazkodásukkal kellőképpen kihasználják ezt a lehetőséget. Rátalálnak és megeszik a frissen lerakott tojást, a már fejlődő embriót, kiszedik a tojásból a kisteknőst még a fészekben, és elkapják a már a tenger felé igyekvő apró jószágokat is. Az utóbbi vadászat könnyen érthető is, de vajon hogyan találnak rá a kígyók a teknősfészkekre, a homokban akár fél méter mélyen rejtőzködő, fejlődő tojásokra? Míg a frissen kikelt teknősök szagnyomainak a tenger felől a fészekig való visszakövetése egyértelmű, addig a néhány hete lerakott, bolygatatlan fészkek felkutatása különleges érzékszerveket igényel. Egyrészt nyilván a szagnyom itt is fontos lehet: a kígyók különösen nevezetesek arról, hogy nyelvüket nyújtogatva és a levegő és az aljzat szagmolekuláit a szájpadlásukon lévő Jacobson-szervhez juttatva egészen gyenge jeleket is érzékelni tudnak. Másrészt viszont megfigyelték azt is, hogy a tojásokban mozgolódó, vagy éppenséggel a fészekben már kikelt, a homokbölcsőből való kimászáshoz az energiát gyűjtő kisteknősök gyenge rezgéseket keltenek, amelyet a kígyók a talajon való lassú csúszás közben, állukat folyamatosan a homokhoz érintve, érzékeny állkapcsukkal felfognak és a koponya hallócsontocskáihoz, belsőfülükhöz juttatnak (a kígyóknak külső hallónyílásuk nincsen, „süketek”, de a talaj rezgéseire, a közeledő léptekre az összes faj rendkívül érzékeny). Ez a két módszer tehát, a szaglás és a rezgésérzékelés lehet az, amely a kígyókat kifinomult módon a szokatlan zsákmány megtalálásához hozzásegíti. Konkrét, kísérletes vizsgálatokat ennek igazolására még nem végeztek, de az a terepi megfigyelésekből is látható, hogy ezzel a jelenséggel az evolúciós alkalmazkodásnak egy különleges példáját szolgáltatja a természet.

Felhasznált irodalom:
Mori, A., Ota, H. & Kamezaki, N. (1999): Foraging on sea turtle nesting beaches: Flexible foraging tactics by Dinodon semicarinatum (Serpentes: Colubridae). − In: Ota, H. (ed.): Tropical Island Herpetofauna: Origin, current diversity, and conservation. Elsevier Science, pp. 99-128.