Február 3 és 7 között ötödik alkalommal sikerült eljutnom a Yaeyama-szigetekre, ezúttal Teodóra és Hunor remek társaságával és segítségével. A cél Japán legdélebbre fekvő része, Hateruma szigete volt, de újabb, még sosem látott szigetként Kuro-shimát is beiktattuk, és Ishigakin, ahonnan mindezt el lehet érni, szintén töltöttünk egy éjszakát.

Kezdjük Kuro-shimával, amely szó szerint Fekete-szigetet jelent, de akár "Tehén-szigetnek" is nevezhetnénk. Ezen az alig több mint 10 négyzetkilométeres, teljesen lapos (legmagasabb pontja 15 méterrel van a tengerszint felett!) földdarabon mindössze 200 ember él, de a szarvasmarhák száma ennél jóval több: 12 tehén jut minden emberre. Ennek megfelelően a sziget túlnyomó része szimpla legelő; erdőfolt vagy más természetes érdekesség alig maradt. Hozzájárul ehhez persze az is, hogy 1771-ben a hatalmas Yaeyama-cunami (amely Ishigakin 12 ezer ember életét követelte) teljesen elsöpörte a szigetet, a 7,4-es földrengést követő 30 méter magas szökőár érthetően semmit nem kímélt a lapos földdarabon.

Kuro-shima legmagasabb pontja egy kőrakás, amit azért építettek, hogy a közeledő hajókat észrevegyék és jelezzék róla a többi, más szigeteken lévő kőrakásoknak. A kőrakás mellett - homokos talajon ugyan - de van némi fás vegetáció, ahol a kidőlt törzsek kérge alatt máris sikerült érdekes ikerszelvényest találni. Igaz, ez nem volt nehéz, hiszen Kuro-shimán még soha senki nem kutatott talajállatok után. Összességében 4 fajt találtam, amelyek közül 3 nem is behurcolt.

Behurcolt viszont, vagy inkább betelepített Kuro-shimán a páva, amit néhány déli szigetre valami "elvadult" ötletnél fogva honosítottak meg (talán magát vagy a környezetét akarta valaki arisztokratikusnak beállítani?). Szép madár a páva, de semmi keresnivalója ezeken a kis szigeteken, és erre hamar rájöttek a lakosok is. Elszaporodva és elvadulva szinte megállíthatatlanul pusztítják a veteményt, a zöldségeket, kotorásznak a szemétben a ház körül és rendetlenséget csinálnak, kárt okoznak mindenütt. Nagy méretű ketreccsapdákkal próbálják a helyiek összefogdosni a pávákat, nem nagy sikerrel. Lépten-nyomon, a sziget legtávolabbi csücskében is hallani érdes, fület bántó kiáltásaikat.

Lapossága és kis területe miatt Kuro-shimán a legjobb biciklivel közlekedni, ezt ráadásul ingyen kaptuk szállásadónktól, bár az is igaz, hogy tökéletesen szezonon kívül voltunk. A hűvös, esős időben eléggé fáztunk is, de szerencsére Hateruma-jimára átmenet már javult az idő.

Hateruma-jima Japán legdélebbi szigete. Ezt természetesen emlékmű is jelzi ("Nihon szai-nan kjoku heiva no szaki"), ahol mindenki fényképezkedni (vagy éppen telefonálni) akar. A sziget neve is tulajdonképpen ezt jelenti: "a legtávolabbi korallzátony". Ha a térképen nézzük, Hateruma tulajdonképpen már Tajvan északi részénél is délebben van, bár Tajvanhoz a nyugatabbra fekvő Yonaguni-jima van közelebb. A sziget területe kicsit több mint 12 négyzetkilométer, legmagasabb pontja 60 m, és körülbelül 500-an laknak rajta. Nagyobb tehát, mint Kuro-shima, de sajnos a természetes élővilág itt is meglehetősen megváltozott, mert nagyrészt cukornádültetvények borítják az összes kihasználható területet. Ottlétünkkor éppen cukornádaratás volt.

Haterumán, helyzetét kihasználva, van egy aprócska csillagvizsgáló is, amelynek fő attrakciója - megfelelő évszak és időjárás esetén - a Dél Keresztje ("minami dzsu-dzsi szei"), amely alacsonyan, a horizonton látható. Ez a csillagkép a déli féltekére jellemző (majdnem ugyanolyan éjszakai tájékozódási pont, miat az északi féltekén az Északi-sarkcsillag, amely a délin természetesen nem látható). Februárban hajnali 3 és 5 között látható a Dél Keresztje, fel is keltünk tehát 4 órakor, de sajnos eléggé felhős volt az ég és telihold is volt éppen, úgyhogy nem lehetett látni a csillagképet.

A csillagvizsgáló és a legdélebbi pont mellett, Takana-zakinál gyönyörű és vad a tenger, a meredek sziklákat haragosan nyaldossák a hullámok. Innen délre a Fülöp-szigetek vannak a legközelebb. Kicsit arrébb, egy utakinál (kegyhelynél) szép erdő fogadott, kutakodtunk is benne, de nem sok sikerrel. Azért így is akadt a szigetre nézve két új ikerszelvényesfaj.

Hateruma-jima talán egyetlen történelmi nevezetessége az Oyake Akahachi szülőhelyét jelző emlékmű, aki a 15. században élt felkelő volt. Az akkoriban nemrég egyesített Ryukyu Királyság ellen lázadt, amely túl magas adót vetett ki a hatalma alá hajtott Yaeyama-szigetekre. El lehet gondolni, hogy mi lett a sorsa...

Szállásunk Hateruma-jimán a Nami minshukuban volt, amelynek tulajdonosa egy kedves néni. A ház melletti kis üzemben tofut "gyárt", aminek a készítését meg is néztük az egyik nap. (Ő minden nap ezt csinálja.) Reggel 5-kor fölkel, hogy az alapanyagot, a szójabab szemeit beáztassa, majd 8 óra múlva, ebéd után lát az igazi munkához. A vizes babot ledarálja, a masszát vízzel hígítva egy ipari centrifugába teszi, a kifolyó levet pedig egy hatalmas üstben főzni kezdi. A forró anyaghoz nagyon pontosan adagolt tengervizet ad (a só a lényeg), amely kicsapja a tofut, s ezt a végső masszát rakja (szövetzsákokban) fakocka sablonokba, ahol egy kis nyomtatás alatt néhány órán belül ruganyosra szilárdul. A kockákat apróbbra vágja és már jöhetnek is a friss tofut kedvelő vásárlók. A kicentrifugázott, száraz szójarostokat is felhasználják, levesbe sűrítménynek, vagy az állatoknak adják eleségül.

Hateruma-jimán két éjszakát voltunk, és a köztes napon nagy szerencsénkre gyönyörű lett az idő, délben jópár órát forrón sütött a nap. Teodóra be is merészkedett az azúrkék tengerbe, Hunor pedig Toldi Miklóst játszott a fehér korallhomokos parton talált hosszú bambuszbottal. A tenger felett azért már látszanak az Iriomote felől gyülekező esőfelhők...

Búcsúzóul, mielőtt hajónk újra Ishigakira vitt volna minket, ettünk egy haterumai yaeyama-szóbát (tésztalevest), ami nem sokban különbözött az okinawaitól.