Kurita kolléga (tavaly végzett diák a laborban, jelenleg PhD ösztöndíjas) a Goniurosaurus gekkók nagy szakértője. Alig két éve van itt Okinawán, de majdnem minden barlangot felkutatott, és mivel nem csak a gekkókra, hanem minden más élőlényre is figyel, így rendszeresen kérek tőle tanácsot, hova érdemes még elmennem. Különösen a sziget déli része érdekel, ami ugye a legsűrűbben lakott rész, és meglehetősen nehéz fölfedezni a még kevéssé bolygatott, ígéretes élőhelyeket. Yaese falu környékén egyszer már mutatott egy barlangot, amelyben Japán faunájára új (igaz, valószínűleg ember által behurcolt) ikerszelvényesfajt találtam (Chondromorpha xanthotricha). A róla szóló cikkem a közelmúltban jelent meg a Biological Magazine Okinawa c. helyi folyóiratban.

Nemrég egy másik, szintén Yaeséhez közeli barlangra hívta fel a figyelmemet. Már a térképen érdekesnek tűnt: magánterületen fekszik, egy eléggé veszélyes, meredek sziklafalon nyílik, csak kötél segítségével lehet feljutni hozzá. A jó kutatót semmi sem tartja vissza: és amikor Kurita közölte, hogy denevérek, gekkók "hemzsegnek" a barlangban, és mintha ezerlábút is látott volna, azonnal elhatároztam, hogy ide muszáj nekem is bemennem.

Ahogy a helyszínre érkeztem, kissé elbizonytalanodtam... Az út a falhoz valóban egy kissé rendezetlen telken át vezetett. Itt a képen jobboldalt azonban nem a lakóház látszik: az a komoly betonépület bizony egy kripta, s a valódi (élő) tulajdonos a kissé hátrább lévő, összetákolt építményben leledzik. Feltehetően, ugyanis kb. 10 percnyi várakozás, köszöngetés után nem vártam tovább hanem átöltöztem a barlanghoz, és átvágtam a mekegő kecskékkel, kukorékoló kakasokkal tarkított területen, hogy felkapaszkodjak a bozótos sziklafalra.

Felmásztam hát a barlanghoz, és bepillantottam a bejáratra. Rögtön csontok fogadtak - ez nem annyira meglepő, hiszen Okinawa legnagyobb részén a világháború, az okinawai csata idején a lakosság a barlangokat használta menedékhelyül. És mivel a japán katonák rémhírterjesztése folytán az amerikaiaktól nagyon féltek, rengetegen követtek el öngyilkosságot vagy csak haltak meg egyszerűen az éhezéstől, a sebesülésektől az Acéltájfun borzalmas három hónapja alatt. Bárhová megy ma is az ember, a barlangokban nagy valószínűséggel bukkan embercsontokra, néha pedig összetört urnákra, amik a korábban természetes temetkezési helyül használt nyughelyek háborús maradványai.

Miután a szellemekkel megegyeztem, hogy nem bántjuk egymást, a tágas bejárattól  beljebb haladva a barlang fokozatosan beszűkült, s aztán már csak törpejárásban, guggolva lehetett átjutni egy folyosón. Ahogy a kinti nappali fény is végleg eltűnt, a zseblámpámnál már láttam, hogy bent viszont újra kitágul az üreg, és néhány lépés után ott álltam a csipogó denevérekkel teli nagy teremben.

A falon függeszkedő aprócska denevérek a Riukiu patkósdenevérekhez tartoztak. Egy újabb elemzés szerint ezek a populációk Tajvantól Japán főszigeteiig húzódva ugyanannak a fajnak a különféle elszigetelt és önálló evolúciós fejlődésnek indult alfajai - Okinawa szigetén a Rhinolophus pusillus pumilus nevet kapták. A barlang alját természetesen vastag guanóréteg, és itt-ott elpusztult denevérek tetemei borították.

Nekiálltam kotorászni az agyagos talajon, fölforgatni a laza köveket és óvatosan keresgélni a sötétben rejtőző, apró barlangi gerincteleneket. Nem is tartott sokáig, mire rábukkantam a Dolichoglyphius asper nevű, fehéres színű, csak a Riukiu-szigetekre jellemző, barlangi ezerlábúra.

Rajta kívül előkerült a többi, szokásos barlangi állat is: az óriás pókszázlábú:

... a különleges rövid szálfarkú (Schizomida):

... és a gyönyörű riukiu talajlakó leopárdgekkó is:

Körülbelül három órát töltöttem a barlangban. Amikor kijöttem, még mindig tűzött a nap, és olyan érzésem volt, mintha valami teljesen más világból tértem volna vissza. A kirándulást a közeli tengerparton fejeztem be: lemostam sáros csizmámat, és gyönyörködtem a naplementében. Az egyik szikla olyan volt, mintha a kőfej (mondjuk Perry kapitányé) a lemenő napba szeretett volna harapni...

Másnap, amikor a laborban elmeséltem a kalandjaimat a kollégáknak, kiderült a barlang neve is: Hananda-cave, azaz ハナンダー洞窟.

Tegnap végre, a sok tájfun után gyönyörű hétvége volt, és elindultam kirándulni a Motobu-félszigetre. Az autópálya végén már ezerszer néztem vágyakozva a bekerített, katonai területnek számító, szinte érintetlen, örökzöld szubtrópusi erdőt; s most hirtelen észrevettem, hogy egy út vezet a pálya szélén, s talán azon némileg megközelíthető az erdő!

Kyodát, az autópálya északi, utolsó kijáratát elhagyva tehát lefordultam a főútról és egy kis bolyongás után ráleltem az erdőbe vezető szakaszra. Egy kellemes, a tájfunok által ugyan némileg felforgatott erdei részletnél "leparkoltam", és nekiálltam kapirgálni, fakérget hántani.

Első zsákmányom egy különlegesnek tűnő félmeztelencsiga lett. Utánanézve az állat mibenlétének, érdekes dolgokra bukkantam.

A szóban forgó faj a Parmarion martensi nevű, a Heliocarionidae (szárazföldi csupaszcsigák) családjába tartozó állat. Érdekes külseje (az alig látható, rendszerint a köpennyel beborított sárga, vékony félháza) ellenére ez a faj egy invázív kártevő, amelynek a megjelenése Okinawán nem okoz különösebb örömet. Eredetét Délkelet-Ázsiára teszik, tudományra újként Kambodzsából írták le 1893-ban. Azóta Vietnamból, Malajziából, Szumátráról, Borneóról, Jáváról, Tajvanról és Japán déli részéről is jelezték. 2004-ben jelent meg Hawaii egyik szigetén.

Miért olyan izgalmas egy ilyen kis fura csiga megjelenése, elterjedése?

Köztudott, hogy jópár csigafaj terjeszt különféle betegségeket, illetve precízebben szólva köztigazdája olyan élősködőknek, amelyek közvetve az embert is megfertőzhetik. Így terjed például a májmétely, amely egyik fejlődési stádiumában az iszapcsigát "használja" lakóhelynek, abban szaporodik (ivartalanul), majd azt elpusztítva kikerül a növényzetre, ahonnan a legelő szarvasmarhák fogyasztják el. Hasonlóan köztigazdával terjed a galandférgek jópár faja is.

Délkelet-Ázsiában és a csendes-óceáni régióban létezik egy élősködő fonálféreg (Nematoda), az Angiostrongylus cantonensis, amely súlyos agyhártya- és agyvelőgyulladást tud okozni, ha az emberbe kerül. Köztigazdaként főként szárazföldi csigákban, de esetenként garnélarákokban is előfordul. Egyik leggyakoribb terjesztője a Achatina fulica nevű afrikai (madagaszkári) óriáscsiga, amelyet sajnos mindenfelé széthurcoltak, egyes országokban emberi táplálékként, fehérjeforrásként is. Okinawán a fonálféreg okozta betegséget (angiostrongyliasis) már a 70-es évek óta figyelemmel kísérik. Utoljára 2000-ben volt egy járványnak tekinthető, 7 fős megbetegedés - s mint kiderült, ennek okozója nem az afrikai óriáscsiga, hanem egy másik faj, nevezetesen az általam is megtalált sárgahéjú félmeztelencsiga volt.

Hogyan tud egy ilyen csiga megbetegedést okozni, hogy kerülhet be az ember szervezetébe? Ki az, aki ilyet megeszik?

A válasz az, hogy szándékosan nyilván senki, de a csiga apró, kifejletlen példányai ugyanúgy hordozhatják testükben a mikroszkopikus nagyságú, fertőző férget, mint a valóban fogyasztott afrikai óriáscsiga. És az ilyen picike, alig látható csigalárvák ott mászkálhatnak a saláta- és a káposztaleveleken, ami ha mosatlanul (de még ha mosva is), nyersen az asztalra kerül, bizony bejuttathatja a parazitát a szervezetbe. És a következmény ritkán marad el: hányással, rosszulléttel kezdődik, majd lázzal, fejfájással folytatódva komoly, szisztémás tünetek fejlődnek ki, amelyek kezeletlenség esetén halált is okozhatnak. A férgek az agyba kerülve agyhártyagyulladást, agyvelőgyulladást (meningo-encephalitist) okoznak, és nagyon  ritkán a szem üvegtestét is megtámadhatják.

A tanulság? Nagyon gondosan nézzük meg mindig mit eszünk, mit szolgálnak fel, sohase szedjünk és együnk leveleket közvetlenül a szántóföldről, és ha tehetjük, mindig főzzük meg a zöldséget!

Felhasznált irodalom:

Asato, R. et al. (2004): Changing epidemiology of Angiostrongyliasis Cantonensis in Okinawa Prefecture, Japan. - Japanese Journal of Infectious Disease 57: 184-186.

Hollingsworth, R.G. et al. (2007): Distribution of Parmarion cf. martensi (Pulmonata: Heliocarionidae), a new semi-slug pest on Hawaii Island, and its potential as a vector for human angiostrongyliasis. - Pacific Science 61: 457-467.

Már régóta érdekelt, hogy miért szerepel Ginowan város különféle emblémáin egy angyal (vagy tündér)? A legfeltűnőbb talán a lakásom közelében lévő víztorony oldalára festett kép volt, de hasonló ábrázolást találtam még a ginowani gyártmányú liszteszacskón is…

Kis utánaolvasással kiderült, hogy a következő legendáról, ha úgy tetszik népmeséről van szó.

Sok-sok évvel ezelőtt élt egy Okuma-ufuya nevű ember Jana faluban (ma Ojama, Ginowan egyik kerülete). Szegény parasztember volt, még feleségre sem futotta, csak a földeken dolgozott nap mint nap. Esténként általában a közeli forrásnál mosta le a munka porát (ezt ma a Mori-no-kawa nevű forrásként ismerjük). Egyik alkalommal, ahogy a forráshoz közeledett, észrevette, hogy egy gyönyörű lány vesz éppen fürdőt a vízben. A lányon nem volt ruha, és a közeli bokrokra terítve Okuma megpillantotta a hófehér tollakkal fedett, szárnyas köpenyt. Úgy döntött, hogy elrejti a lány ruháját a zsákjába. A tündér – mert az volt – a vízből kijőve ijedten kereste szárnyait, s nem találva azokat végül elkeseredésében összekuporodva sírni kezdett. A szegényember ekkor elé állt, és a tündér a könnyein át magyarázta neki: „Nem tudom, mit tegyek, nem találom a varázsköpenyemet. Angyal vagyok, és anélkül nem tudok a mennybe hazamenni.”  Okuma nem árulta el, mi történt, hanem felajánlotta saját kabátját, és azt tanácsolta, menjenek haza hozzá, ahol az angyal megpihenhet és aztán tovább keresheti a ruháját. Így is tettek, és amikor hazamentek, Okuma óvatosan elrejtette a varázsköpenyt a csűrben.

Telt-múlt az idő, a szárnyak nem lettek meg, s az angyal lassan úgy tűnt, belenyugodott sorsába. Hozzáment feleségül a parasztemberhez, és szült neki egy gyönyörű leány- és egy bátor fiúgyermeket. Egyik nap a fiúcska nagyon nyugtalan volt, és a nővére egy dalt kezdett énekelni neki, hogy megnyugtassa. A dal szövege azonban tudatlanul az volt, hogy „anyánk tollai ott rejtőznek hátul a csűrben”… Édesanyjuk meghallotta a dalt, hátrament és lám, megtalálta a rég elveszettnek hitt varázsköpenyét. Gyorsan felvette, és így szólt a gyermekeihez: „Nekem most haza kell mennem, tíz éve várok erre. Mondjatok búcsút helyettem is apátoknak, isten legyen veletek.” És miután ezeket mondta, felszállt a mennybe, és nemsokára már csak egy apró pontként látszott a kék égen, mielőtt végleg eltűnt.

Eddig tart a történet, illetve egyes verziók (a ginowani Hagoromo-legenda) szerint a folytatás az, hogy a fiú felcseperedve hírre és hatalomra tett szert: ő lett Satto (más néven Saion vagy Chadu) király, a korabeli Okinawa három régi (Ryukyu előtti) királyságának egyik ura. 1320 és 1395 között élt, s az ő birodalma volt Chuzan, azaz a sziget középső területe (Hokuzan az északi, Nanzan a déli uralkodói körzetek voltak). Satto székhelye a mai Ginowannal szomszédos Urasoe város volt, és ő volt az, aki Kínával, a Ming dinasztiával tárgyalásokba kezdett 1372-ben, amely aztán a majdnem 500 éven át tartó szoros kereskedelmi kapcsolatokat eredményezte. Tőle eredeztetik a Kínát kiszolgáló diplomáciai kapcsolatokat, és azt a szokást is, hogy Kínának mindig jóvá kellett hagynia a Ryukyu királyok választását, megkoronázását. Satto „király” kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatokat létesített Koreával és Thaifölddel is. Japán felé Tanegashima, a déli államok felé a Miyako- és Yaeyama-szigetek szolgáltak összekötő állomáshelyül. Satto végül 1395-ben halt meg, egy korabeli leírás szerint mérgeskígyó-harapás következtében.

Okinawa és a környező szigetek eldugott, homokos partjait gyakran keresik fel nyáron a tengeri teknősök, hogy tojásaikat lerakják. Ehhez olyan partszakaszokat választanak, ahol semmilyen zavarás nincsen, nem látogatják fürdőzők, az emberek számára nehezen megközelíthetők, és nincsenek éjszakai fényforrások sem. Egyre ritkább az ilyen hely (Európában például már csak Törökország egyes eldugott tengerpartjai ilyenek), ezért Okinawa ebből a szempontból is különlegesnek számít. Már amikor ide érkeztem, felkeltette figyelmemet ez a lehetőség, hogy bepillanthassak a tengeri teknősök szaporodásába: először mégis csak az északi Yakushima szigeten volt alkalmunk éjjeli, júliusi teknőstojásrakást megfigyelni. Az szervezett teknősmegfigyelés keretében történt, szakértő vezetők mutatták meg a partot és csak az ő felügyeletükkel, szigorúan ellenőrzött körülmények között, a teknőst a legkevésbé sem zavarva (például csak zseblámpa fénye mellett fényképezve, teljes csendben) részesülhettünk az élményben.

Utána láttam friss tengeriteknősnyomokat Okinoerabu és Yoron szigeteken, amelyek Okinawától közvetlenül északra terülnek el. Lapos, homokos, a településektől távol eső partokon leltünk rá az éjjel a fészekásáson és az 50-100 tojás lerakásán fáradságosan munkálkodó nőstények nyomaira, amelyek leginkább valamiféle a tengerbe visszatérő lánctalpas traktor vonszolásnyomára emlékeztettek.

Ezután ért külön örömként, amikor a laboratórium egyik diákja, Sasai felajánlotta, hogy vele menjünk Oku beachre, Okinawa egyik legészakibb, elhagyott partjára, ahol rendszeresen fészkelnek a tengeriteknősök. A levesteknős (Chelonida mydas) nőstényeiről van szó, amelyek június-júliusban érkeznek erre az északkeleti fekvésű partra, nem messze Okinawa legészakibb pontjától, Cape Hedo-tól. A lerakott tojásokból a kisteknősök nagyjából két hónap elteltével kelnek ki, s életük azonnal halálos viszontagságokkal kezdődik: ki kell ásniuk magukat a körülbelül fél méter mély homokbölcsőből, majd el kell érniük az 50-100 méterre lévő tengert. Mindeközben zsákmányra éhes ragadozók lesik minden mozdulatukat, varjak, sirályok, tarisznyarákok és kígyók. A tengerben pedig ragadozó halak kísérik útjukat, s a néhány száz tojásból végül alig egy tucatnyi szerencsésen túlélő kisteknős indulhat majd neki hosszú, vándorló életének.

Az okui teknősfészkeket szorgalmas természetvédők a tojásrakás idején minden reggel megjelölték a nyomok alapján, így némi előkészülettel indulhattunk, többé-kevésbé kiszámítva a kisteknősök kelésének idejét. Arra azonban nem számítottunk, hogy két tájfun is pusztít majd a várható időszakban, s olyan erővel, hogy a partokon végigsöprő szelek és magas hullámok gyakorlatilag teljesen eltüntették nemhogy a fészkeket jelző pálcákat, de még maguknak a homokdomborulatoknak is minden árulkodó nyomát.

Célunk azonban nem egyszerűen a kisteknősök kikelésének megfigyelése volt. Erre amúgyis nagyon kicsi az esély, hiszen szinte teljesen a véletlenen múlik, sikerül-e az embernek pont akkor és pont ahhoz a fészekhez érkeznie, amikor az éj leple alatt a megfelelő időjárási körülmények, felhő- és holdviszonyok, páratartalom és hőmérséklet mellett a kicsik úgy gondolják, itt az ideje elhagyni a biztonságot adó tojást és fészket.

De valóban olyan biztonságos-e a fészek? Korábbi megfigyelések azt mutatták, hogy szokatlan módon még a mélyen a homokba ásott s szinte teljesen felfedhetetlen kisteknősök is táplálékul szolgálhatnak egy kígyófajnak (Dinodon semicarinatum), amely idejének jelentős részét a kelési időszakban azzal tölti, hogy a homokos tengerpartokon teknősfészkek és már kikelt kisteknősök után kutat. Éjszakai kirándulásunk célja tehát éppen ennek a kígyófajnak a megtalálása, és zsákmányszerző viselkedésének mint az evolúció egyik hihetetlen alkalmazkodási példájának a megfigyelése volt.

Este tíz óra után érkeztünk Oku-partra, csendesen szemerkélt az eső. Az első kígyó, amelyiket megláttuk a zseblámpa fényében, a hullámok mosta területtől kb. húsz méterre, a laposan emelkedő homokparton kószált, szemmel láthatóan keresett valamit. A lámpafény és lelkendezésünk megzavarta, és gyorsan igyekezett eltűnni a nyílt homok után következő bokros, pálmás parti ligetben. Sasai figyelmeztetett, hogy ez így nem lesz jó, sokkal távolabbról, csendesebben kell követnünk a kígyót, ha azt akarjuk, természetes legyen a viselkedése.

A következőnél már tényleg óvatosabbak voltunk. Ráadásul szerencsénk is volt, egy kisebb homokkupac tetején félig a homokba süllyedt kígyótest hátsó harmadát vettük észre. Nyilvánvalóan kisteknősökért vagy tojásokért ásta be magát a fészekbe. Vastag, nagy kígyó volt, s meglepetésünkre, ahogy közelebb merészkedtünk, kiderült, hogy nem is egy, hanem mindjárt két állatról van szó! Közvetlenül egymás mellett fúrták le magukat a homokba, és a lassú tekergőzésükből lehetett látni, hogy valami izgalmas dolog zajlik odalenn. Úgy gondoltuk, hogy talán összevesztek a fészken, és most egymással viaskodnak, melyiküké legyen a zsákmány. Kis idő múltán meglepetésünkre a vastagabb sikló adta föl a harcot, és lassan kihúzta magát a lyukból. Mikor észrevette, hogy körülálljuk, világítjuk, menekülni próbált, de megfogtuk, hogy megnézzük, valóban evett-e a teknősökből. Testét végigtapogatva próbáltuk megállapítani, hány kisteknőst evett meg − mivel a kígyók egészben nyelik le a zsákmányt, gyomrukban könnyen meg lehet érezni az éppen elfogyasztott táplálékot. Kiderült, hogy ez a példány bizony hoppon maradt, nem volt benne egyetlen falat sem. A helyzet úgy nézett ki, hogy először a kisebb, fiatalabb sikló találhatott a fészekre, leásva magát elkezdte a falatozást, s a nagyobbik csak őt követve ment utána, s aztán kiszorult az osztozkodásból.

Jó félóra is eltelt, mire a fészekben fejjel lefelé még mindig tevékenykedő vékonyabb sikló végre elkezdett visszafelé kihúzódni. Ahogy lassan testének elülső része s végül a feje kibukkant, egyértelmű volt, hogy még éppen nyel egy kisteknőst. Feje, szeme, szája tele volt homokkal, mindenhová ráragadtak a szemcsék, és félig nyitott szájában alig lehetett látni, de ott volt a bébiteknős, hátsó uszonyai még épp kilógtak. Hagytuk, hogy a kígyó lenyelje zsákmányát − ez a természet rendje −, majd „sorait rendezve” (állkapcsát helyreigazítva, fejéről a homokot kicsit ledörzsölve) elhagyja a terepet.

Sasai kézzel gyengéden leásott az otthagyott fészekbe, s egy már elpusztult kisteknőst, két besült, romlott tojást és további három már üres, összeszáradt tojáshéjat szedett ki. Nem zargattuk mélyebben a „fészeklakókat”, remélve, hogy a többi kisteknősnek még lesz ideje és szerencséje kikelni és a tengert elérni.

Egy korábbi, Okinawától nyugatra két lakatlan sziget homokos teknőspartjain végzett vizsgálat alaposan elemezte a Dinodon semicarinatum kígyófajnak a Chelonia mydas tengeriteknős fészkeire és fiókáira való specializálódását. A zsákmányszerző taktikának hatféle módját állapították meg, a mellékelt ábra szerint:

A: Vadászat a már kikelt és a tenger felé igyekvő kisteknősökre

B: A parton a kövek közt elakadt kisteknősök zsákmányul ejtése

C: Várakozás a teknősfészek felett a kimászó fiókákra

D: Leásás a fészekbe a már kikelt kisteknősökért

E: Leásás a fészekbe, és a tojások elfogyasztása héjastól

F: Leásás a fészekbe, a tojások feltörése és tartalmuk elfogyasztása

Ebből az derül ki, hogy a partokat rendszeresen látogató kígyók lényegében májustól októberig, az első tojásrakástól az utolsó fiókák kikeléséig egyfolytában a teknősöket tekintik a legfőbb táplálékforrásnak, és változatos, rugalmas zsákmányszerző módjaikkal, sokoldalú alkalmazkodásukkal kellőképpen kihasználják ezt a lehetőséget. Rátalálnak és megeszik a frissen lerakott tojást, a már fejlődő embriót, kiszedik a tojásból a kisteknőst még a fészekben, és elkapják a már a tenger felé igyekvő apró jószágokat is. Az utóbbi vadászat könnyen érthető is, de vajon hogyan találnak rá a kígyók a teknősfészkekre, a homokban akár fél méter mélyen rejtőzködő, fejlődő tojásokra? Míg a frissen kikelt teknősök szagnyomainak a tenger felől a fészekig való visszakövetése egyértelmű, addig a néhány hete lerakott, bolygatatlan fészkek felkutatása különleges érzékszerveket igényel. Egyrészt nyilván a szagnyom itt is fontos lehet: a kígyók különösen nevezetesek arról, hogy nyelvüket nyújtogatva és a levegő és az aljzat szagmolekuláit a szájpadlásukon lévő Jacobson-szervhez juttatva egészen gyenge jeleket is érzékelni tudnak. Másrészt viszont megfigyelték azt is, hogy a tojásokban mozgolódó, vagy éppenséggel a fészekben már kikelt, a homokbölcsőből való kimászáshoz az energiát gyűjtő kisteknősök gyenge rezgéseket keltenek, amelyet a kígyók a talajon való lassú csúszás közben, állukat folyamatosan a homokhoz érintve, érzékeny állkapcsukkal felfognak és a koponya hallócsontocskáihoz, belsőfülükhöz juttatnak (a kígyóknak külső hallónyílásuk nincsen, „süketek”, de a talaj rezgéseire, a közeledő léptekre az összes faj rendkívül érzékeny). Ez a két módszer tehát, a szaglás és a rezgésérzékelés lehet az, amely a kígyókat kifinomult módon a szokatlan zsákmány megtalálásához hozzásegíti. Konkrét, kísérletes vizsgálatokat ennek igazolására még nem végeztek, de az a terepi megfigyelésekből is látható, hogy ezzel a jelenséggel az evolúciós alkalmazkodásnak egy különleges példáját szolgáltatja a természet.

Felhasznált irodalom:
Mori, A., Ota, H. & Kamezaki, N. (1999): Foraging on sea turtle nesting beaches: Flexible foraging tactics by Dinodon semicarinatum (Serpentes: Colubridae). − In: Ota, H. (ed.): Tropical Island Herpetofauna: Origin, current diversity, and conservation. Elsevier Science, pp. 99-128.

Mostanában két hír tartja forrongásban Japánnal kapcsolatban a nemzetközi sajtót. Itt „bent” ugyan elég nehéz megtudni róluk valamit, japán tévét én nem nézek, újságot mások se olvasnak a környezetemben, a külföldi hírekről meg még kevesebb visszajelzésünk van. Megpróbálok azért némi "helyszíni tájékoztatást" adni.

Az egyik, ami biztosan nagy port ver fel, a Senkaku-szigetek. Már írtam erről a vitás szigetcsoportról a Kelet-Kínai-tengeren, Nagy-Kína, Tajvan és Japán déli része határán. A dolog lényege éppen a határ: mindhárom ország a magáénak követeli, s mondjuk mivel Kína és Tajvan előbb-utóbb úgyis megegyezik, az igazi probléma Kína és Japán között feszül. A múltról szóló beszámolót az idézett bejegyzésben el lehet olvasni, az ellentét mostani kiújulását az okozta, hogy Japán bejelentette, megveszi a szigeteket az őket évszázadok óta magántulajdonban a sajátjaként kezelő japán családtól.

Hát ez önmagában elég érdekes! Van nyolc kis kopár sziget a tengerben - a legnagyobb Uotsuri, azon még növényzet is van (és egy bennszülött vakondfaj), rajta 1895-ben a japánok egy emlékművet állítottak. 1900-ban Koga Tatsuhiro japán iparmágnás halfeldolgozó üzemet létesített 200 munkással, de 1940-re a háború miatt az üzem tönkrement, és mindenki elhagyta a szigetet. 1970-ben Tatsuhiro örökösei eladták a szigetet a Kurihara családnak, és ők azok, név szerint Kunioki Kurihara, aki birtokolja a három szigetet a négy nagyobból (a negyedik, Taisho-jima a japán államé, a többi pedig valóban csak vízből kiálló szikla). 1972-ben a japánok visszakapták az amerikaiaktól egész Okinawa prefektúrát, s azóta a Senkaku-szigetek a déli Ishigaki önkormányzat alá tartoznak.

Kína még ekkor sem mutatott semmi érdeklődést a terület iránt, pedig már 1968-ban jelezték a kutatások, hogy fontos tenger alatti gázmezők lehetnek a környéken. 1979-ben a japán állam tudósokból, akadémikusokból álló kutatóexpedíciót szervezett, ezen Shimojana és Ota professzorok is részt vettek (ismerem őket a Ryukyu Egyetemről). Az állam mellesleg 2002 óta már évi 25 millió jenért bérli a három szigetet a Kurihara családtól. Közben a kínaiak rájöttek, hogy mégsem kéne figyelmen kívül hagyniuk ezt a vitatható és feltehetően kincset érő területet, és az utóbbi években különféle akciókat, zavargásokat szerveztek. 2010-ben egy kínai halászhajó például szándékosan nekiütközött a japán parti őrség két naszádjának, ami aztán nemzetközi bonyodalmat indított. Más "önkéntesek" pedig, tajvaniak, kínaiak egyaránt időrő-időre "leszállnak" a szigetre (néha szó szerint, ejtőernyővel) és demonstrálni próbálják hovatartozását.

Idén tavasszal a helyzet még jobban felforrósodott, amikor Tokió polgármestere, Ishihara magánakcióba kezdett: bejelentette, hogy tokiói városi pénzből megveszi a Kurihara családtól a három szigetet. Ezt már Noda miniszterelnök sem hagyhatta annyiban; nem csak azért, mert Tokió pénze voltaképpen az állam pénze, hanem azért se, mert ez az egész dolog a japán állam nemzeti ügye kell hogy legyen, s nem bonyolíthatja ezt egy belügyi, önkormányzati ellentmondás. A miniszterelnök megintette tehát Ishiharát, és saját maga kezdett el tárgyalni – a japán kormány nevében – a Kurihara családdal. Meg is egyeztek, és 2012. szeptember 11-én a japán kormány 2,05 milliárd yenért megvette Uotsuri-, Minamiko- és Kitako-jimát a családtól. Ezzel legalizálni vélte a helyzetet, miszerint most már itt biztosan minden a japán államé, és csak vele lehet tárgyalni a továbbiakban bármiről.

Igen ám, de ez a húzás borzasztóan fölidegesítette a kínaiakat. Még hogy Japán üzletel a szigetekkel? Ráadásul saját berkeiben, saját állampolgáraival? Hát mégis mit képzel? Peking nem fogja „székében hátradőlve tűrni és végignézni, hogy területi sérthetetlenségét valaki lábbal tiporja” – ezek a kínai külügyminiszter szavai. Peking utcáin tízezrek kezdtek el tüntetni, és egész Kína-szerte föllángolt a háború alatt elszenvedett megaláztatások miatt amúgyis csak szunnyadó japángyűlölet. Megállították és letépték a japán zászlót a nagykövet kocsijáról, másutt japán zászlókat égettek. Kína pedig két majdnem-hadihajót („paramilitary patrol ship”) küldött a Senkaku-szigetek körzetébe.

Én csak remélni tudom, hogy az egész incidensből nem fog háború kirobbanni. Remélhetőleg az Egyesült Államok, aki jelentős szerepet vállal a térség biztonságának megőrzésében, időben elkezdi a feleket békítgetni.

De az Egyesült Államoknak más baja is van. Ennek a bejegyzésnek másik témája az „Ellentmondások” gondolatkörben az Okinawát hónapok óta lázban - és tiltakozásban - tartó amerikai katonai bejelentés, miszerint 2012. októberétől ide telepítenek 12 darab MV-22-es Osprey típusú új haditengerészeti repülőgépet. Ezek a gépek elfordítható rotorjaikkal a helikopter és a repülőgép között képeznek átmenetet, és a hagyományos, kétmotoros (és nagyon zajos) Sea Knight katonai helikopterek lecserélésére szolgálnak. Nagyok, erősek, modernek - és sajnos az utóbbi években, technikai berepüléseik alkalmával több esetben is végzetes baleset történt velük. Az amerikai haditengerészet hivatalos álláspontja szerint azért, mert a bonyolult, forgatható rotorokkal való repülés különleges figyelmet, szakértelmet és manőverező gyakorlatot igényel a pilótáktól. A baleseteket tehát emberi hiba okozta. Igen ám - kiabálnak erre a gép ellenzői, de hát akkor mégis csak veszélyesek, minek akarunk repülni valami olyannal, ami meghaladja a képzett pilóták képességeit!!??

Nekem személy szerint tetszik az Osprey, és alig várom, hogy láthassam, ahogy Okinawán a katonai bázisokra berepül. Az előzetesek szerint kevésbé lesz zajos, mint az alacsonyan, a házak fölött repülő "tengeri lovagok", technikailag nyilván lenyűgöző a megjelenésük, hihetetlen komoly repülő szerkezetek. Engem leginkább az Avatar óriási repülőgépeire emlékeztetnek, s ahogy láttam, a Resident Evil legújabb, 5-ik epizódjában is ilyesmik ellen küzd Milla Jovovich és Michelle Rodriguez. Szóval szép gépek, na, és hogy balesetveszélyesek lennének? Egy normál repülőgép vagy helikopter is az, és az is meghaladja az átlagember technikai képességeit. Megfelelő kiképzéssel, szimulátoros gyakorlással nyilván lehet biztonságosan működtetni ezeket a monstrumokat is.

A legfeltűnőbb tulajdonsága az Osprey-nek (magyarul "Halászsas"), hogy két hatalmas motorja függőleges helyzetbe állítható, s ilyenkor úgy néz ki, mint egy kétrotoros helikopter. A propellerek is (3-3) hosszúak, amikor a gép a földön áll, nem is tudja a rotorokat vízszintes helyzetben tartani, mert a propellerek beleütköznének a talajba. Felszállni tehát függőleges rotorral (vízszintes propellerekkel) tud, s a levegőben fordítja el a motortesteket vízszintes helyzetbe (a propellerek tehát függőlegesek lesznek) és így repül nagy sebességgel előre. A legkritikusabb mozzanat éppen ez a felszállásból előrerepülésbe való átállás, a rotorok mozgatása, mert ilyenkor a hagyományos repülők és helikopterek vezetői számára szokatlan manőverek zajlanak. 

A fő probléma azonban nem az új repülőgépek működtetésével van, az igazi ellenkezés tárgya Okinawán nem a katonai bázisok technikai felszereltsége. Az a gond, hogy a Kadena repülőtér, de leginkább a Futenma Haditengerészeti Légibázis bent van a zsúfolt Ginowan város területén, valóban lakóházak, iskolák, óvodák között, és a repülő szerkezeteknek ezek közt a polgári egységek közt kell lavírozniuk, ha fel- vagy leszállnak. Ezt kellene megszüntetni, az igazi tiltakozás tehát a Futenma teljes kiköltöztetését, eltávolítását követeli. Ami viszont további problémákat vet fel: Okinawa szigetére, vagy attól is el, még messzebbre? Ha messzire, hova, Japánba, vagy netalán Guámba? Ha Japánba, vajon melyik prefektúra vállalná át ezt a terhet a távoli, lenézett kis Okinawától? Guam meg azért nem jó, mert messze van a térség azonnali ellenőrzéséhez. Ha pedig marad Okinawán, csak északra, a lakatlan, védett erdők, korallzátonyok közelébe telepítik, akkor mi lesz az amúgyis fogyatkozó természetes élőhelyekkel? Szóval a gondok itt jóval nagyobbak, mint hogy legyen-e Osprey, vagy ne legyen. Miközben a Japánnak szánt gépek már rég megérkeztek Yamaguchi prefektúrába, és valószínűleg semmi sem állíthatja meg, hogy Okinawára szálljanak...