Már amikor először hajtottam Okinawán az 58-as úton a legészakibb pont, Cape Hedo felé, feltűnt egy tábla az út mellett: „Godzilla Rock Returns”! Meg se álltam, nem is értettem, miről van szó, s csak jóval később, egy másik alkalommal mentem vissza lefényképezni a táblát.

A Godzilla filmekről természetesen hallottam, láttam is a legújabbat, a hollywoodi verziót, Matthew Broderickkel és Jean Renoval 1998-ból. Azt is tudtam, hogy Godzilla egy japán tengeri szörny, legenda, így hát rákerestem, és meg is találtam az első, eredeti Godzilla-filmet. Ishiro Honda rendezte, 1958-ban készült, természetesen fekete-fehérben. Még élénken él (ma is) a japánok emlékezetében az atombomba, s a film tehát arról szól, hogy az amerikai, tenger alatti kísérleti nukleáris robbantások kimozdítanak egy 2 millió évvel ezelőtti ősállatot a mélytengeri rejtekéből, amely aztán a felszínre jön és elkezdi a hajókat, embereket, városokat támadni, pusztítani. Van a filmben őslénytudós biológus, lelkes fiatal kutatósegéd, széplány, szerelem, féltékenység, sérült, őrült fizikus-zseni, s a szörnyet végül valami szuperúj, hadifegyverként is használható oxigénelvonó készülékkel pusztítja el a meg nem értett őrültzseni, aki mellesleg szintén szerelmes az őslénytudós szép lányába…

A film óriási sikert aratott Japánban, s bár technikai megjelenítése enyhén szólva „korabeli”, ma már megmosolyogtató, tagadhatatlan, hogy ma is van valami szokatlan „bája” a történetnek és a vonatszerelvényeket „habzsoló” óriás plüssárkánynak… Rengeteg folytatása, ismétlése készült a filmnek, Godzilla feltámadt, újraéledt, majd összehozták mindenféle más szörnyekkel, King Konggal, Frankensteinnel, a "Dolog"-gal, Megalonnal, bionikus szörnyekkel, akármivel. Talán kettő „remake” emelkedik ki a sorból, az 1985-ös japán változatban Godzilla már Tokiót pusztítja el, a 1998-as amerikaiban pedig természetesen New Yorkra támad. A japánok nem nagyon tudtak elszakadni az eredeti, csipkéshátú plüssváltozattól, még a 2004-es új, a jövőben, földönkívüliekkel játszódó verzióban is ugyanúgy néz ki, míg az amerikai film digitális szörnye inkább a Jurassic Park dinoszauruszaira hajaz, a tojásból kikelő, éhes kis godzillák pont úgy néznek ki és viselkednek, mint az Őslénypark Velociraptorai a konyhában.

De mi köze van mindennek Okinawához és egy táblához az 58-as út szélén? A Godzilla-filmek óriási sikere hajthatatlan kiváncsiságot indukált a nézőkben, és hamarosan minden sziklában, természetes kőzetformációban a tengerből éppen kikászálódó Godzillát véltek fölfedezni.

Egész Japán tele van ilyen sziklákkal, itt csak kettő híresebbet mutatok be:

Az egyik Akita prefektúrában, a másik Hokkaido sziget Shiretoko nevű helye közelében vonzza a látogatókat.

Okinawa sem maradhatott le, és nem sok idő telt el, hogy valaki itt is ráfogja egy sziklára, hogy hasonlít Godzillára. 1970-ben a szikla így nézett ki:

Valóban olyan – szemben a többi, két lábon álló sárkánnyal –, mintha a tengerből épp most akarna kimászni egy így inkább mondjuk tengeri leguánra emlékeztető óriási hüllő.

Okinawát 1972-ben az amerikaiak visszaadták Japánnak, s nem sokkal később nagy léptékű építkezések kezdődtek a szigeten, amelyek természetesen útépítéseket is jelentettek. A sziget teljes északi részét körbekerítő 58-as út megépítésekor jópár sziklát, hegyoldalt kellett megbolygatni, alagutakat robbantani, leomlásokat megfékezni. Valószínűleg valamelyik ilyen nagyszabású átalakítás következtében, ma már kinyomozhatatlan mikor, egyszercsak leomlott a képzeletbeli Godzilla feje, amely addig a kezdetleges útra hajlott és épp a sziklaformáció különlegességét adta. A fej nélküli Godzilla már alig jelent valamit, az arrajárók többsége észre sem veszi, s valóban, elég merész fantázia kell ahhoz, hogy valaki – a naplementében amúgy nagyon szép – sziklában felfedezze a tengerből kimászó sárkányt.

Nem találtam meg pontosan, hogy kicsoda, talán a hajdani, 58-as film egyik okinawai származású közreműködője, vagy egyszerűen csak egy lelkes néző, mindenesetre elindított egy kampányt, hogy az elpusztult okinawai Godzilla-sziklát állítsák helyre. Dokumentálta a szikla eredeti kinézetét, táblákat helyezett ki és pénzt kezdett el gyűjteni a „Godzilla Rock Revival Plan”-ra. Hogy lesz-e eredménye a lelkes kezdeményezésnek, nehéz megmondani, mindenesetre ma már azt hiszem az út menti tábla sincs a helyén, a folyamatosan bővülő, növekvő okinawai építkezések következtében…

Még emlékszem - sose felejtem el -, hogy amikor először érkeztem Okinawára, 2009 augusztusában, akklimatizálódni egyáltalán nem volt időm, és az egyetemi kutatópartnerem, Toda-san, szinte azonnal (ittlétem harmadik napján) elvitt a Yanbaru őserdőbe esti állatfelfedező sétára. Augusztus volt, tehát a legmelegebb hónap, mindennapos esővel, tájfunokkal fűszerezve, a hőség a 40 fokot verdeste és a levegő páratartalma szinte fulladásig telt volt. Fogalmam sem volt, hova megyünk, hát vittem magammal mindent: fényképezőgépet, esőkabátot, lámpákat, gyűjtőfelszerelést; lógott rólam a cucc, ráadásul mérgeskígyók, szkolopendrák közé készülve bakancsba, hosszúnadrágba öltöztem...Mentünk vagy két órát a kocsival (ott még működött a légkondi), aztán kiszálltunk az erdőbe: arcul ütött a hőség, a pára, s nekkindultunk az ösvényen felfelé. A többiek, diákok (azt hiszem nem véletlenül jöttek vagy egy tucatnyian velünk) papucsban, mezítláb, rövidgatyában, lazán, mindössze egy gyűjtőzacskóval és egy fejlámpával. Alig mentem pár lépést, folyt rólam a víz, bepárásodott a szemüvegem, csöpögött az izzadtság a homlokomról a szemembe, azt se tudtam, hova nézzek... Ők meg egymás után kiabáltak, "itt egy béka, ott egy hernyó, egy óriás pókszázlábú, vigyázz kígyó, ez az az ikerszelvényes, ami kell?" satöbbi, pillanatok alatt atomjaimra szétestem. Az egész nyilván direkt volt, egy óra szenvedés után visszatereltek az autóba és beültünk egy hűvös kocsmába sörözni: nevetve emlegették a rövid este - számomra - kínos pillanatait.

Egy életre megtanultam (nem mintha amúgy teljesen tapasztalatlan lennék), hogy először bizony hozzá kell szokni a helyi klíma- és időviszonyokhoz, csak utána vállalkozzon az ember nagyobb teljesítményre. Két-három hét múlva már én is vidáman lépkedtem a fullasztó hőségben, - persze arra is ügyeltem, hogy csak a legszükségesebbet vigyem magammal...

Az okinawai, szubtrópusi éghajlat elviseléséhez bizony kell néhány hét, hogy az ember szervezete alkalmazkodjon. Nekem, allergiásnak és az enyhe asztmámnak ez aztán kifejezetten jót tesz, nem kell szednem gyógyszert és az állandó orr- és szemviszketés is elmúlik. Amikor áprilisban hazamentem Magyarországra, azonnal éreztem a száraz levegőt, előjöttek a tünetek, és eltartott pár hétig, mire visszaszokott a bőröm az otthoni klímához. Most itt Okinawán pedig, az első napokban megint nyögtem a melegtől, a párától. Ezért is esett nagyon jól, hogy a második hétvégén, amikor az itteni magyarokkal és még néhány más baráttal vadkempingezést terveztünk a sziget északi részére, a tengeri snorkelezés mellé erdei vízeséstúrát iktattunk be, és nem éjszakai vadállatkergetést...

A hétvége tehát rövid látogatással indult a Churaumi Akváriumba (ezt soha nem lehet megunni):

... majd esti teliholdfotózás (a japánoknak erre is külön szavuk van: tsukumi) a Kouri-jimára vezető hídon:

A sátrakat egy hangulatos kis öbölben állítottuk fel, s utána az egész délelőttöt snorkelezéssel, pipás búvárkodással töltöttük. Nekem ez az első volt idén, így viszonylag hamar kijöttem a vízből (ehhez is hozzá kell szokni), le is maradtam a kőhalról, amit pedig nagyon szeretnék már vadon látni. Hiába mentem vissza, esélyem sem volt, hogy az amúgy jellegzetes, nyilván kiváló élőhelyet nyújtó sziklás aljzaton észrevegyek egy ilyen rejtőzködő állatot.

Délben találkoztunk Ayumival, az okinawai túravezető lánnyal, aki a Makiya-no-taki nevű vízesést ígérte be: ez a szép formáció nincs rajta a térképeken, helyi iránymutatás sincs, csak ismerős tud elkalauzolni hozzá az erdőben. Ayumi mindjárt nagyon sajnálta is, hogy a kis parkolóban, ahonnan az ösvény a vízeséshez indul, máris találtunk egy amerikai rendszámú kocsit: ezek szerint mégiscsak felfedezik, és lassan terjed a híre a szépségeknek...

Kb 20 perces séta következett az ígéretes patak mentén, zizegtek a kabócák, s gyorsan magával ragadott az okinawai szubtrópusi erdő hangulata.

A vízeséshez érve örömmel láttuk, hogy a 4-gyerekes amerikai családtól eltekintve magunk vagyunk. Érezhetően hűs volt a levegő, gyönyörű volt a látvány, és nem telt bele néhány perc, egész csapatunk a kis tavacskában kötött ki...

Miután felfrissültünk, fotózkodtunk, elindultunk visszafelé. Volt akinek el kellett érnie az esti repülőt vissza Tajvanra, én azonban kávéra és pihenőre vágyva a nagoi Jusco bevásárlóközpont felé vettem utamat.

A parkolóban hangos kiáltással hívták fel magukra a figyelmet Okinawa egyetlen rezidens magyar lakójának, Henninek a gyermekei... Rábeszéltek, hogy menjek velük a második, délutáni túrára, amit a közelben fekvő Taa-taki vízeséshez terveztek. Ennél a vízesésnél voltam már, igazából én mutattam meg nekik, de az elmúlt évben ez rendszeres, kedvelt kirándulóhelyükké vált, s a gyerekek már előre bezsongtak, ha arról volt szó, ide mennek...

Itt sokkal több autó várt minket, Taa-taki népszerű célpont a japán és az itt élő amerikai családok számára is. Fő vonzereje az, hogy a vízeséshez vezető kb 40 perces utat végig a hideg vizes patakban, illetve amellett, nem túl nehéz, de mégis izgalmas módon, sziklákon lépdelve, kötelekbe kapaszkodva kell megtenni.

Van egy része a pataknak, ahol a gyorsan folyó víz egész kis medencét alakított ki, és a mellette lévő szikláról nagy élvezettel ugrálnak bele a vállalkozó kedvű japán fiatalok...

A vízesés maga nagyobb, erősebb, mint a Makiya-no-taki, nem is igazán lehet aláállni, és a medence is mély alatta. A gyerekek bele se mentek, mert eddigre már a nap máshonnan sütött, a vízesés árnyékban volt, s a zuhogó víz közelében erősen lehűlt a levegő... Kezdett sötétedni is, úgyhogy egy kis erősítő falatozás után visszaindultunk. Már késő este, fáradtan, de az élményektől felfrissülve értem haza a pihenésre.

Talán nem csak nekem tűnt fel az a rövidhír a londoni olimpiáról, amikor a dél-koreai focicsapat egyik tagját azzal büntették, hogy nem állhatott fel a dobogóra és nem vehette át a bronzérmet, amit csapata nyert (ráadásul éppen Japán ellen). Az indoklás, ami megragadta a figyelmemet az volt, hogy a meccs végén valaki a nézők közül kezébe nyomott egy hirdetőtáblát, amit ő - mint később vallotta - elolvasás nélkül feltartott úgy, hogy nézők milliói láthatták. A táblán az állt: "Dokdo a miénk!", s mivel az olimpiákról már évtizedek óta kitiltották a politikát, az óvatlan versenyzőt ezzel a megszégyenítéssel büntették.

De mi is ez a "Dokdo a miénk"?

"Dokdo" egy sziget neve a Japán-tengerben, a Koreai-félsziget magasságában, nagyjából félúton Japán és Dél-Korea között. Nem is egy sziget, hanem két nagyobb és számos apró, lakatlan földdarabból álló, picike archipelágó. Hovatartozása évtizedek óta vitatott, és az utóbbi időben ez a politikai vita erősen fellángolt a két ország között. A szigeteket japánul Takeshimának ("bambusz-szigetnek") hívják, a nagyobb nyugati tagot Otoko-jimának (= Férfi-szigetnek), a keletit pedig Onna-jimának (= Női-szigetnek) nevezték el.

Ugye emlékeznek a Senkaku-szigetekről szóló ismertetőmre? Takeshima helyzete ehhez hasonló, de talán még ennél is bonyolultabb szituáció. (A harmadik ilyen, vitatott szigetcsoport a Kuril-szigetek, amelynek hovatartozása Japán és Oroszország vitája, talán majd egyszer arról is születik bejegyzés...) A baj ezekkel a szigetekkel az, hogy - mivel meglehetősen kicsik - régen a hajósok nem tudták pontosan azonosítani őket, ezért össze-vissza beszéltek róluk. Anélkül, hogy túl bonyolult részletekbe bocsátkoznék (az anyag megtalálható a Japán Külügyminisztérium honlapján, számos nyelven letölthető pdf formátumban), ahogy a térképen is látható, három kisebb szigetcsoport keveredik itt évszázadok óta, ráadásul mindet másképp hívják japánul és koreaiul. A Koreához közelebbi, Utsuryo vagy Ulleung egyértelműen Korea része, csakúgy, mint a Japánhoz közelebbi Oki-szigetek. A gond az, hogy mivel a régi hajósok nem tudtak pontosan tájékozódni, ezért Utsuryo-t  (koreaiul Ulleung-do-t) hívták Takeshimának is, a mai Takeshimát pedig Matsushimának. Ez az európaiak által készített térképeken aztán (a 17-18, de még a 19-ik században is) rendszeresen összekeverve jelent meg. (Illetve kapott egy új nevet is, "Liancourt-sziklák", egy az itt 1849-ben hajótörést szenvedett francia bálnavadászhajóról, a "Le Liancourt"-ról.) A vita tehát a két szigetcsoport közötti, félúton fekvő, mai japán nevén Takeshima, koreai nevén pedig Dokdo szigetcsoportról szól.

A japánok történelmi feljegyzésekkel akarják bizonyítani, hogy az európai keveredés ellenére ők mindig is helyesen elkülönítették Utsuryot és Takeshimát, előbbit elismerve Korea részének, utóbbit viszont a Meiji-éra óta Japán Shimane prefektúrájához tartozónak tekintve. Utsuryo-ra már a sógunátus ideje, a 17. század eleje óta tilos volt a japán halászoknak menni, mert azon idegenek (nevezetesen koreaiak) éltek. Takeshimára azonban (amit akkor Matsushimának hívtak) a Tsushima klán engedélyt adott kijárni, és ott két japán család is folytatott folyamatos halásztevékenységet.

A második világháború után Japán amerikai ellenőrzés alatt állott, ekkor a szövetséges erők Takeshimát bombázási gyakorlótérként használták egészen 1953-ig. Az 1951-es San Francisco-i Békeszerződésben (amely Japánt kötelezte a Koreától elfoglalt területek visszaadására), nem szerepel Takeshima, csak a tőle nyugatra fekvő szigetek. 1952-ben azonban a koreai miniszterelnök a Japán-tengeren önkényesen meghúzta az ún. "Syngman Rhee-vonalat", amely Takeshimától keletre haladva a szigeteket egyoldalúan Koreához csatolta. Ezután a koreaiak állandó katonai határállomást és egy világítótornyot létesítettek a keleti szigeten, Onna-jimán. 1991 óta egy koreai poliphalász házaspár is él állandó lakosként a szigeten.

Japán kezdettől fogva békésen, de határozottan és következetesen tiltakozik a koreai "megszállás" ellen, s szakadatlanul próbálkozik a két oldalú, majd a magasabb nemzetközi fórumokon (például a Hágai Nemzetközi Bíróságon) megtámadni az egyoldalú koreai álláspontot. Sikertelenül; Korea a saját igazát erőszakkal képviselve nem hajlandó jogi úton tisztázni a helyzetet.

De miért is fontos egy ilyen apró szigethalmaz, néhány terméketlen szikla hovatartozása? Túl az eszmei és történelmi igazságtételen, vannak nem elhanyagolható gazdasági szempontok is: Takeshima környékén a tenger halban igen gazdag, és a tenger alatt nagy földgázkészleteket is sejtenek...

A 37 darab, állandónak tekinthető szigetecske összterülete kicsit több mint 18 hektár, legmagasabb pontjuk (a Nyugati-szigeten) 169 méter. Valószínűleg vulkanikus eredetűek, s körülbelül 4,5 millió évvel ezelőtt keletkezhettek. Meredek lejtőiket, sziklás falaikat erdő vagy komolyabb vegetáció nem borítja, a talajréteg is igen vékony, főleg mohával fedett. Ennek ellenére 49 növényfajt, 93 rovarfajt és 107 madárfajt regisztráltak már róluk.

A szigetek körül zajló évszázados politikai és gazdasági vita legfőbb vesztese azonban - biológus szemmel - egyértelműen a japán oroszlánfóka (Zalophus japonicus). Ez a hideg vizeket kedvelő, egészen a Kuril-szigetekig felhatoló, valaha gyakori fókafaj az 1970-es években pusztult ki teljesen a Japán és a kínai Sárga-tenger vizeiről, szigeteiről. A másfél-két méteres, sötétszürke színű, féltonnás állatokat a környező népek évszázadok óta vadászták bőrükért, húsukért, zsírjukért. Az 1900-as években évente 3000-nél több egyedet is elejtettek, s 1905-ben, amikor Takeshimát a japán hatóságok hivatalosan is Shimane prefektúra Okinoshima körzetéhez csatolták, szabályos fókavadászati jogosítványt adtak ki a helyi halászoknak. Az állatok száma azonban drasztikusan csökkent, 1915-ben már csak 300-at, 1930-ban mindössze néhány tucatot tudtak elejteni. A rendszer 1941-ig tartott, amikorra már a fókák száma annyira megfogyatkozott (a táplálékukat képező tengeri halak túlhalászása miatt is), hogy gyakorlatilag kipusztultnak tekinthették.  Ha összeadjuk a teljes időszak "fókatermését", a halászati adatok szerint 16.500 elejtett példányt kapunk, ami lényegében egyenlő a valaha élt teljes populációval. Az utolsó egyedet 1974-ben látták és fogták el, egy fiatal példányt Hokkaido északi partjainál.

2007-ben Oroszország, Kína, Dél- és Észak-Korea közösen elfogadtak egy programot, miszerint az északi vizeken megpróbálnak felkutatni túlélő japánfóka-egyedeket, és ha találnak, akkor visszatelepítik őket a félsziget melletti Japán-tengerbe. A dolog ökológiai árnyoldala, hogy abban is megegyeztek, hogy ha nem találnak, akkor a közel rokon (és még gyakori) észak-amerikai, kaliforniai oroszlánfókákból fognak ide betelepíteni állatokat...

A mostani (2012 augusztus 26-i) már a 15-ik tájfun idén ebben, a nyugat-csendes-óceáni régióban. Nagyon erősnek mondták, amikor közeledett, és pont erre vette az útját Okinawa kis szigete felé. Az apró földdarab szinte eltűnik a rengeteg nagy fehér felhőkavargásban...

Aztán szerencsére mégsem lett olyan erős, mint amennyire féltek tőle. A neve Bolaven volt, amely Laosz egyik déli fennsíkjának a neve. De hogy jönnek ezek a nevek, ki nevezi el és milyen módon a tájfunokat itt Kelet-Ázsiában?

Első sörözésünk alkalmával került ez szóba, és miután megtudtam, hogy az érintett 14 ország javasolhat nevet, viccesen tiltakoztam és követeltem, hogy - tekintettel a jelentős okinawai magyar népességre - mi magyarok is szavazhassunk a közelgő tájfunok elnevezésére!

A tréfát félretéve, megtudtam, hogy 2000-ben született egy megállapodás, miszerint a régió országai (az alábbi táblázatban baloldalt, kétszer egymás alatt, angol abc-sorrendben) mind javasoltak 10-10 nevet, és innentől kezdve ezek mennek sorban egymás után, felülről lefelé, oszlopról oszlopra. Tehát a mostani tájfun neve Bolaven (Laosznál a Név 1 oszlopban), az előzőt Japán adta (Tembin, =hinta), s a következő neve a macaui Chanchu lesz. Ha az oszlop aljára érnek, jön a Név 2, és így tovább, majd elölről az egész megint. 2000, a bevezetés éve óta már kétszer megfordult a lista, az első öt évben - évi 25-30 tájfunnal is számolva már elérték a 142-t. Új neveket már nem lehet adni (hacsak nem változtatják meg a szabályt).

A nevek egyébként állatokat, tájakat, csillagokat, néha híres embereket jelölnek. A japán listán például felismerem a "tokage" (=gyík), a "yagi" (=kecske), a "kujira" (=bálna) állatneveket... Érdekes még a kambodzsai "Sárika", de lehet, hogy ez valójában más, csak így hangik...

Ezt a táblázatot a Japán Meterológiai Szolgálat találta ki és kezeli. Az északnyugat-csendes-óceáni (tehát az Egyenlítőtől északra és a Dátumvonaltól nyugatra haladó) tájfunok nagy része azonban a Fülöp-szigetek térségében keletkezik, és érdekes módon a Fülöp-szigetiek, miközben persze csatlakoztak a japán rendszerhez, megtartották saját elnevezéseiket is. Ezért aztán sok tájfunnak - főleg mielőtt a japán érdekeltségi övezetbe érkeznének - van egy korábbi, filippinó neve is. Ezek a névek néha fantáziadúsabbak, s olyanokat lehet találni közöttük, mint a "Zigzag", amely nevét - gondolom - nem meghazudtolva biztos cikkcakkban haladt a japán szigetek felé...

Mi volt 2000 előtt? Fura, de az elnevezések rendszerbe szervezése csak 1945-ben indult el. Azelőtt teljesen ötletszerűen, mitológiai lényekről, gonosz politikusokról, szellemekről, effélékről nevezték el a viharokat. A második világháború után az Egyesült Államok (most csak a nyugat-pacifikus régióról beszélek) állított fel egy listát, amelyen kizárólag angol női nevek voltak, s innen választottak ábécé-sorrendben. Az 1959-ben létrejött "Joint Typhoon Warning Center" még mindig ezeket a neveket használta, majd 1979-ben a listát kiegészítették férfinevekkel is. Csak 1998-ben jött el az ideje, hogy elismerjék, ez az egész dolog túlzottan angolszász a régióra nézve, s ekkor átadták az előrejelzés (és az elnevezések) felelősségét is a Japán Meteorológiai Szolgálatnak. 2000-re aztán a JMA (Japan Meteorological Agency) megszervezte a fentebb már ismertetett, "demokratikus" elnevezésrendszert.

Idén, 2012-ben háromszor álltam meg Tajvanon, mindig a China Airlines okinawai járatát megszakítva (Okinawa-Tajpej, Tajpej-Bécs és vissza). Áprilisban, hazafelé menet, a több mint 10 órás tranzitot kihasználva igénybe vettem az ingyenes szolgáltatást, a tajpeji buszos városnézést. Az angol idegenvezetős, minimum 5 órás, légkondicionált buszos kirándulás négy programpontot ajánl: a Longshan templomot,  a Mártírok Emlékhelyét, a Chang Khai Shek mauzóleumot és a Tajpej 101 tornyot, ez utóbbit csak kívülről. Ezek közül csak a Martyr’s shrine volt újdonság nekem, amely Tajvan háborús áldozatainak állít történelmi emléket. A Tajpej 101 toronyházat látni pedig mindig élmény, különösen hogy környékét is évről-évre egyre jobban rendezik, fejlesztik.

Augusztusban, Okinawára visszajövet ennél hosszabb, egy hetes tajvani megállót illesztettem be. El akartam menni Taichungba, hogy régi ismerősökkel találkozva megpróbáljak néhány régóta áhított, ritka Riukiaria ikerszelvényest fogni a környező hegyekben.

A Taoyuan nemzetközi repülőtér a sziget északi részén van, de nem Tajpejben, attól kb. egy órányi autóútra. Taichung, a sziget középső, nyugati síkján található nagyváros pedig 2 órás buszút, nagyon kényelmes, légkondicionált, hatalmas, dönthető ülésekkel ellátott buszokkal az Ubus társaságtól. A repteret a 10 éve épített „sinkanzen”, a japán stílusú tajvani gyorsvasút is érinti, de a busz – rövid távon – sokkal kényelmesebb és olcsóbb. Ahogy már szó volt róla, a 300 km/órával száguldani tudó gyorsvasutat végig árvíz- és földrengésálló, magasra emelt betonpályára építették, a sziget teljes hosszában, mindössze 2 év alatt. Ez a technika nem újdonság ebben a természeti katasztrófákkal folyamatosan sújtott országban: a tajvaniak már régóta megtanultak együttélni az állandó útjavítás, esőzések és földcsuszamlások elleni védekezés szükségességével. Feltűnő például, hogy a magasfeszültségű villanyvezeték tartóoszlopait is mindenütt masszív, önálló betoenemelvényekre szerelik; elképzelhető, hogy ez az egész országot érintő hálózat is micsoda befektetés!

Taichungba érkezve azonnal a Tunghai Egyetemre vittek, ahol 2007-ben és 2008-ban egy-egy hónapot töltöttem az I-Min Tso vezette pókász kutatócsoport talajcsapdás anyagainak feldolgozásával. Az egyetem a neves építész, I. M. Pei keresztény kápolnájáról híres, öröm volt újra látni a jellegzetes, különleges épületet.

Másnap a taichungi Természettudományi Múzeumba mentünk (National Museum of Natural Science), amelyet az egyik legjobban szervezett, legügyesebben vezetett múzeumnak tartok. Kiállításai mindig lenyűgöznek: most például a 2012-re jósolt maja világvégére élezték ki megjelenésüket. A múzeum középső, körkörös nyitott udvarát egy hatalmas maja piramis foglalta el, amelynek tetején LED-es visszaszámláló mutatta nap-óra-perc-másodpercben az év végéig, és egyben az egész világ pusztulásáig hátralévő időt… A piramishoz a benti termekben természetesen magyarázó kiállítás kapcsolódott.

Gyorsan végigszaladva a múzeumon, megnéztem a Lanyu szigetéről, a tao (yami) őslakosokról szóló kiállítást, és a múzeumtörténeti bemutatót is. Bár a taichungi múzeum az őrzött anyagot tekintve nem túl nagy, összesen másfélmillió példányuk van (ebből 800 ezer az állat), a gyűjtemények rendezettsége, a mozgatható, légkondicionált kompakt szekrénysorok, az üvegekkel, alkohollal, dobozokkal és más eszközökkel való ellátottság irigylésre méltó. Ehhez járul a fejlett elektronikus nyilvántartás és az anyagok folyamatosan támogatott feldolgozottsága is. A személyi állomány azonban itt is korlátozott: Kwen-Shen Lee, a nem-rovar gerinctelen gyűjtemények kurátora meglehetősen túlterhelt, hozzá tartoznak a tengeri gerinctelenek (tüskésbőrűek, puhatestűek és minden más), de minden szárazföldi, alkoholban őrzött ízeltlábú is. Szobája jól tükrözi a zsúfoltságot – és gyűjtőszenvedélyét…

A hétvégén Lee-vel, feleségével, kisfiukkal és egy múzeumi sofőrrel indultunk el ikerszelvényest fogni. A lehetséges lelőhelyeket korábbi megfigyelésekből, be nem gyűjtött példányok fényképei alapján jelöltük ki. Első megállónk a tajvani Endemic Species Research Institute erdészeti állomása volt Wu Shih Keng-ben, ahol egy kolléga egy narancsszínű, a yonaguni Riukiáriára emlékeztető ezerlábút fotózott. A terület kb. 1000 méter tengerszint feletti magasságban, ígéretes japánciprus (Cryptomeria japonica) ültetvényben volt, de hosszas keresés után is csak egyetlen, sérült Riukiáriát (szerencsére hímet) találtam. Érdekes módon ez teljesen citromsárga színű volt, faji hovatartozását majd csak a későbbi vizsgálat tudja kideríteni.

Estére Lee feleségének, Julia öccsének teaültetvényére érkeztünk. Ez Ju-shan falutól van nem messze, szépséges hegyek közt. A teabokrok közt már kora reggel ott sürgölődtek a teaszedő asszonyok, kezük járt mint a motolla, ahogy az érett tealeveleket tépkedték.

Mivel vasárnap volt és gyönyörű idő, a rengeteg tursitát elkerülendő mégsem Sitou kedvelt kirándulóhelyét vettük célba (innen már volt Riukiaria-mintám), hanem a tajvani középső, magas hegylánc egyik pontjához, Meifongba indultunk. Voltam már itt, de Riukiáriát sosem sikerült fognom, viszont a Tunghai Egyetem talajcsapdáiban rendszeresen előfordult, egy kisebb, Xystodesmus-nak gyanított fajjal együtt. Az állatok élő színezete lenne a döntő, ha találok Xystodesmus-t, a színezet alapján, akkor az új genusz (és természetesen új faj) lesz Tajvanra!

Meifong erdei gyönyörűek, a magasságtól függően örökzöld lombosfák és endemikus tűlevelűek borítják a hegyeket. Láttam itt már tajvani kékfácánt, hegyi viperát, bennszülött szalamandrát. Nagy várakozással vetettük hát be magunkat az aljnövényzetbe, megfelelőnek tűnt a nedves avar, jó az évszak is… Több órát áskáltunk, mégis összesen csak 4 példányt sikerült találnom (egyedül nekem), ebből csak egy hím Riukiaria (2 nőstény), és egy kisebb, fehéresebb, talán Xystodesmus, de sajnos az is nőstény. Legjobb esetben a DNS-vizsgálat döntheti majd el, valóban Xystodesmus-t fogtam-e.

Tulajdonképp csalódottan hagytam el Meifongot, és reméltem, hogy a másnapi, Tunghai-kollégákkal tervezett utolsó út Ren-Luenbe sikeresebb lesz.

Végülis csak ketten, Per-Son Huanggal, bérelt autóval indultunk a Nantou County-beli, Shueili községhez tartozó erdészeti állomásra, 1500 méter tengerszint feletti magasságba. A hegyek közé felfelé kapaszkodva először kiterjedt bételpálma-ültetvényeket láttunk a lejtőkön; Per-Son szerint ezeket ma már alig művelik, a kábító bételdiórágás egész Tajvanon visszaszorulóban van. Feljebb érve a bételpálmát a japánciprus váltotta fel, ezeket az erdőket a japán megszállás alatt kezdték el telepíteni.

A már a felhőket érintő magasságban az avar első széthúzása sikert jósolt: tele volt az erdő a nagy méretű, hengeres testű, fekete-fehér Spirobolus-okkal. Ez a faj annak ellenére, hogy jól ismert Nantou magas hegyeiből (Sitouból is), még mindig leíratlan, vagy legalábbis „elnevezetlen”, mert a régi, hasonló múzeumi példányok tökéletesen elvesztették színüket, ezért nem lehet beazonosítani őket.

Riukiaria azonban egy szál sem akadt. Egyre elkeseredettebben próbálkoztam mindenféle mikrohabitattal, kövek alatt, korhadó fatörzsekben, fenyőavarban, lombosfák közt, de semmi. Egyetlen fehéres Xystodesmidae példányt találtam, de arról még azt sem lehet eldönteni, melyik genuszba tartozik.

Visszafelé ízelítőt kaptunk a tajvani esőzések okozta útleszakadásokból, majd a taichungi autópályán magából az özönvízszerű esőből is. Váratlanul és egy rövid szakaszon úgy ömlött ránk a víz, mintha dézsából öntötték volna; miközben mögöttünk kék volt az ég, és előttünk is vörösen izzott az éppen lemenő nap…