A Tokara-szigetek áttekintését az előző bejegyzésben lehet olvasni. Első utam alkalmával, 2009. novemberében két szigetet látogattunk meg, Nakano-shimát és Takara-jimát.

Nakano-shima a legnagyobb és a „legsűrűbben lakott” az (északi) Tokara-szigetek közül, persze ez a "nagy" népességszám sem haladja meg a 200 főt… Területe majdnem 35 négyzetkilométer, és jelentős részét örökzöld, vegyesen lombos és tűlevelű erdő borítja. O-take, a sziget északi részén majdnem 1000 méterre magasodó, szabályos kúp alakú hegy ma is működő vulkán, kráterében aktív kénes fumarolák vannak. Utolsó komoly kitörése 1914-ben volt, és 1944-ig ki is termelték a kráterben szabadon található ként.

Eredetileg két éjszakát terveztünk a szigeten tölteni, amiből végülis 4 lett, mert egy kissé megkéső tájfun, több mint 6 méteres hullámot keltő széllökéseivel leállította a kompjáratot. Végülis nem bántuk a marasztalást, mert szállásunk (Kaiyu-so) kiváló volt, és az időjárás sem volt rossz, tulajdonképp végig sütött a nap és gyönyörűek voltak a felhők. Az egyik nap fölmásztunk hát a kréter szélére (majdnem belefújt minket a szél), és betekintettünk a füstölgő lejtőkre, amelyek között még látható a hajdani kénbányák lépcsője.

A kilátás sem volt akármilyen a hegyről, az egész környéket - beleértve természetesen az alattunk elterülő sziget egészét - átláthattuk. Szállásunk valahol az alább látható síkságon, a mezőgazdasági földek között volt.

Nakano-shima az egyetlen a Tokara-szigetek közül, ahol még tartják az ősi Tokara-lófajtát. Ez az inkább póninak nevezhető, kis termetű, robusztus fajta a többi ősi riukiu (a Yonaguni és Miyako szigeteken honos) lófajtával rokon, és az újabb genetikai vizsgálatok szerint - amelyet többek közt egyébként a japán császári család egyik tagja, Kiko hercegnőnek (a másodszülött Akishino herceg feleségének, polgári nevén Kawashima Kiko-nak) a bátyja, Syu Kawashima végzett - ezek a fajták közelebbi rokonságban vannak a mongol lovakkal, mint a többi japán fajtával. Mivel az ősi magyar (hucul) lovak is a mongol fajtából eredeztethetők, a riukiu pónik tehát rokonai a magyar lófajtáknak is! A Tokara-pónin ez kevésbé látszik bár a termete hasonlít a huculéhoz), mert ez egy sötét, majdnem fekete színű, vaskos fejű, szinte ősállatnak kinéző fajta. Mindössze néhány tucat legelészik belőle félvad tartásban Nakano-shima középső síkságán.

A szigeten egy kis helytörténeti múzeum és egy aprócska csillagvizsgáló is áll, mindkettő  ugyanannak a lelkes helybeli férfinak a gondozásában és fenntartásában. A nakanoshimai látványosságok - túl persze a természetjáró számára csodálatos környezeten - ebben ki is merülnek.

Nakano-shima erdeiben kotorászva összesen 8 ikerszelvényesfajt találtunk, amelyből ötöt most gyűjtöttek először a szigeten. Köztük van egy új, egyelőre ismeretlen genuszba tartozó, hengeres testű vaspondrófaj, és két apró, alig látható, kéreglakó ikerszelvényes. Az útszéli avarban találtunk egy Bráma-vakkígyót is, ez ennek a szélesen elterjedt, szinte minden szigetre behurcolt, kicsiny fekete talajlakó kígyónak az első nakanoshimai előfordulása.

Az erdei út egyik szakaszáról csodálatos, csábító kilátás nyílt Kuchino-shima szigetére: ezen a szigeten még sose járt talajállatokat gyűjtő zoológus, hihetetlenül izgalmas lenne meglátogatni!

Nakano-shimát elhagyva Takara-jima felé vettük utunkat, természetesen megvárva a most már menetrend szerint érkező (a tájfun miatt elkésett) kompot. Ahhoz, hogy Takara-jimát elérjük, négy további szigetet érintettünk és átkeltünk a Tokara-tengerárkon, amely jelentős állatföldrajzi határnak számít az Északi- és Déli-Riukiu-szigetcsoportok között. Útközben repülőhalak és barna csendes-óceáni szulák szórakoztattak a festői háttér előtt.

Takara-jima 7 négyzetkilométernél alig valamivel nagyobb területével nagyság szerint a negyedik a hét lakott Tokara-sziget közötti sorban. Legmagasabb pontja 292 méter, lakosainak száma körülbelül 120. Kikötője érdekesen díszített, és ahogy ezt már megszoktuk, a komp érkezése jelentette a fő szenzációt a szigetlakók életében.

A sziget számunkra legfontosabb nevezetessége az ún. Tokara-habu mérgeskígyó (Protobothrops tokarensis), amely jelentősen különbözik az okinawai és amami-szigeteki habuktól. Kisebb, zömökebb, mérge gyengébb, és a madarak vonulási idejében főként fákon-bokrokon tartózkodik és kis énekesmadarakkal táplálkozik. Ebben nagyon hasonlít néhány más szigetlakó mérgeskígyóra, például a dél-amerikai Ilha da Queimada Grande szigeten honos Bothrops insularis-hoz, a Kína melletti Shedao-n élő Gloydius shedaoensis-hez, vagy éppenséggel az általam is tanulmányozott görög Milosz szigeti Macrovipera schweizeri-hez.

Első esti sétánk alkalmával a sziget délkeleti csücskén lévő világítótoronyhoz vezető ösvényen, mintegy 50 méteren 16 Tokara-habut számoltunk össze! Többségük a fákon leselkedett, de volt köztük a talajon összetekeredett példány is. Igazán figyelnünk kellett, nehogy véletlenül rálépjünk valamelyikre! Ősz volt, az énekesmadarak vonulási időszaka, tehát a kígyók ezért gyülekeztek a fákon.

Másnap összeismerkedtünk a helyi kígyógyűjtő bácsival, akire a szállásadónk hívta fel a figyelmünket. Meg kellett látogatnunk az illetőt, mert é ppen pár nappal ezelőtt marta meg egy habu, állítólag a saját kertjében. Izgatottan mutogatva mesélte el nekünk kalandját, ahogy a kígyó - amit persze meg akart fogni - csupasz, papucsos bal lábába harapott. Nem az első marása volt ez már, mert elmondása szerint fő foglalkozása a mérgeskígyók begyűjtése az awamori (kígyópálinka) ízesítése számára. Azt is elmondta, hogy ez az utolsó marás már rosszabb volt a többinél, több órára elveszítette az eszméletét (szérumot persze nem ismernek a szigeten). Némileg aggódva hallgattuk ezt, mert tudtuk, hogy az ismételt mérgeskígyómarások - az allergiás hatások felhalmozódása révén - egyre veszélyesebbek lehetnek. Az meg természetvédőként merült fel bennem, hogy milyen veszélyeztetett helyzetben is van ez a faj, mindössze két szigeten honos (a másik Kodakara-jima), viszonylag kicsiny, jól körülhatárolható állományokban, és tulajdonképpen nagyon egyszerű és könnyű lenne végleg kiirtani őket.

A Tokara-habunak két színváltozata ismert, egy sötétbarna, majdnem fekete és egy világos, drapp színű. Érdekes módon a két színváltozat teljesen keveredve, együtt fordul elő, azonos élőhelyen. A néhány alapdolgon kívül tulajdonképpen nagyon keveset tudunk erről a ritka és különleges állatfajról, és még csak nincs is jelenleg folyamatban semmiféle biológiai kutatás!

Esti sétánk további részében találkoztunk egy nemrég leírt gekkófajjal (Gekko shibatai), amely csak Takara-jima szigeten él, valamint egy szép, alvó (éjszakázó) pillangóval.

Takara-jimát japánul (mármint japánból angolra fordítva) Treasure Island-nek (Kincses szigetnek) hívják, s ugyanez (Takarajima) a címe Robert Louis Stevenson regénye japán fordításának. Hogy rászolgált-e, az kiderül a továbbiakból...

A szigeten van néhány kisebb mészkőbarlang is. Az egyikben, a Maegomori-do barlangban és annak a bejárata környékén fogtunk 3 ikerszelvényesfajt, melyek közül az egyiket (Corypholophus ryukyuensis) még sosem fogták Takara-jimán. A barlangon kívül az eléggé zavart (főként a kínai legyezőpálma - Livistona chinensis - által alkotott) erdőkben mindössze 3 további olyan fajt találtunk, amelyek új adatot képviseltek Takara-jimára. Négy fajra viszont nem bukkantunk rá, amelyeket korábban kimutattak.

A sziget legmagasabb pontján pedig meglátogattuk a kilátót, amit stílusosan (bár ezen a szigeten nem él) a Tokara-póni alakjára mintáztak...

A minshuku, ahol aludtunk (3 éjszakát töltöttünk Takara-jimán) tulajdonképpen jó volt, bár itt kaptam életem egyik legnehezebben elfogadható (az elfogyasztásról szó sem esett) vacsoráját: házi tintahallevest. Ez az alábbiakból állt:  illetve az alábbiból, mert lényegében egyetlen dologból, szépiából, más néven tintahalból, tengeri lábasfejűből, azaz squid-ből. Ez egy kb. 30 centis élőlény, 8 szívókorongos karral, lapos, torpedó alakú testtel, és ugyebár arról híres élőben, hogy hatalmas fekete tintafelhőt bocsát ki, amikor menekül. Nos, a vacsoránál ott volt a nélkülözhetetlen rizs (ehető), a tintahal fehér, kemény, ízetlen, nyers testéből készült sashimi (a "készült" túlzás: egyszerűen felvágták és kiszedték belőle a fogságban tartott papagájok mészutánpótlására használt vázat, a szépiacsontot, ahogy általában ismerik), ezt wasabival adták, még jó (úgy ahogy ehető); a főtt rózsaszín karok külön szójamártásban, a kis tapadókorongok kedvesen mosolyogtak a tányérból, a hús kemény és rágós volt (kevéssé ehető); na és a leves (ehetetlen). Ez fekete volt, első pillanatban nem is tudtam miért: de az Olvasó már tudhatja (itt az egész dolog a tintahalról szól), szóval a leves (meleg és savanyú) a tintától volt fekete, ugyanis a szegény lábasfejűt elevenen dobták bele a forró vízbe, amitől persze kiokádta a tintáját, és hát ez lett a leves legfontosabb összetevője... Benne úszkáltak az állat áttetsző, hártyás, puha darabkái, a karok megmaradt, vékonyabb részei (bőrei?)... Összefoglalva, ez a vacsora még nekem is (aki majdnem mindent megeszem) sok volt.

A vacsora utáni séta azonban a csodálatos naplementével gyönyörködtető tengerparton, majd a sziget sejtelmes hangulatú, ősi szellemek járta, holdfényes temetőjében mindenért kárpótolt...

Amikor másnap újból felszálltunk a kompra, hogy most délnek, Amami-O-shima felé hagyjuk el a Tokara-szigeteket, már tudtam, hogy vissza kell jönnöm még erre a lenyűgözően egzotikus és rejtélyes vidékre.