A legenda szerint a Riukiu Királyságot a 13. században mongol pusztítás érte, miután a békés kereskedő királyság megtagadta a kérést, hogy emberekkel és ellátmánnyal támogassa a mongol hadjáratot Japán ellen. A dolog szinte kísértetiesen megismétlődött 300 évvel később, csakhogy most Japán kérte a Királyságot, hogy a Kína ellen tervezett hódítását – ugyanazon a koreai földhídon át, amelyet a mongolok használtak Japán ellen – támogassa katonákkal és hadiszállítmányokkal. A riukiuiak megint nemet mondtak, és ez katasztrofális következményekkel járt a kicsiny, de eleddig békésen prosperáló szigetországra nézve.

Japán uralkodója – sógunja – önjelölt módon, 200 év belső viszály és háborúskodás után 1568-ban Oda Nobunaga lett, aki véres kézzel kezdte hatalma alá vonni egész Japánt. Nem sokáig: 1577-ben Kyotoban meggyilkolták, és helyére az addig Délnyugat-Japánban, Kyushun a Satsuma-klánban harcoló Toyotomi Hideyoshi igyekezett. Kyotoba érve bosszút állt Nobunaga orgyilkosán, s ezzel megszerezte annak örökösei támogatását.

Alig hogy hatalomra került, máris megkörnyékezte egy korábbi kyushui harcostársa, Kamei Korenori, hogy kikunyerálja nála a Riukiu-szigetek feletti felügyeleti jogot. Kamei már régóta kiterjedt üzelmeket folytatott a déli tengereken egészen Sziámig és a Fülöp-szigetekig. Bár Hideyoshinak cseppet sem volt joga a Riukiu-szigetek felett dönteni, tetszett neki az ötlet, mert már forgatta a fejében a Kína felé való grandiózus terjeszkedés lehetőségét. Egész Ázsia mindenható uralkodójává szeretett volna válni, s ehhez jól jött Kamei javaslata, amely a Riukiu Királyságot mint kiváló ugródeszkát tüntette fel a kínai hódítások felé. Rövid gondolkodás után felkapta legyezőjét az asztalról, és ráírta a saját nevét, a dátumot és a „Kamei, Riukiu ura” szöveget.

Kamei megörülve az „ajándéknak”, már 1591-ben megpróbálta fensőbbségét biztosítani a Riukiu Királyság felett, de egyelőre nem sok sikerrel. Az új király, Sho Nei, aki 1589-ben 25 évesen került a trónra a Shuri Kastélyban Okinawán, kissé megzavarodva szemlélte az évek óta tartó viszálykodást Japánban, és nem látta előre, hogy ki is fog a végén hatalomra kerülni. Pedig ez 1429, azaz Sho Hashi király óta, aki uralma alatt egyesítette a Riukiu Birodalmat, fontos szempont volt a királyságnál: figyelemmel kísérni a környező nagyhatalmakat, és a követekkel mindig időben bemutatni nekik szolgálatkészségüket, hogy a békés kereskedő státusz fennmaradhasson. A Riukiu Királyság, bár névleges területével több száz kilométert ölelt át, két tucatnál alig több lakható szigetével és pártízezernyi alattvalójával mégis csak kis „birodalomnak” számított – az igaz hogy tengerentúli, de mégiscsak „szomszédos” – hatalmas Kínával és Japánnal szemben. Létkérdés volt a jószándék bizonyítása, a békés kereskedő viszony fenntartása. Az apró szigetek amúgy viszonylag szűkös nyersanyag- és élelmiszerkészletét csak így tudta a hajózáshoz–kereskedéshez nagyon is, fegyverforgatáshoz viszont annál kevésbé értő nép kiegészíteni. Egész kultúrájuk a két „nagy”, Kína és Japán váltakozó kiszolgálására épült, a Shuri Kastély udvartartásában kínai és japán nevelésben részesült szakácsok, színészek, táncosok, zenészek, költők játszották a legfontosabb szerepet a kilincset szinte egymásnak adogató követek és látogatók megfelelő szórakoztatásában.

Sho Nei tehát kétségek közt elbizonytalanodva szemlélte Hideyoshi hatalmi szárnyalását, és ennek tartósságát mintegy kétségbe vonva, elmulasztotta a szokásos hűbéri követek és ajándékok eljuttatását Kyotoba. Hideyoshi egyelőre nem foglalkozott ezzel, hiszen 1592-ben már lerohanta Koreát, és ezzel megteremtette az összekötő folyosót Peking és rajta keresztül az egész kontinens meghódítása felé.

Az idő azonban elérkezett, amikor Hideyoshi magát már Kublai Kánhoz, minden idők leghatalmasabb mongol uralkodójához mérte, és behódolást követelő, vagy azt nem teljesítve büntetéssel fenyegetődző leveleket küldött Indiába, Formózára (a mai Tajvanra), sőt a Fülöp-szigetek spanyol kormányzójának is. Indiába a levél el se jutott, Formóza szigetén nem volt kinek kézbesíteni, a Fülöp-szigeteken pedig a spanyolok egyszerűen negligálták a levelet és inkább még két erődítményt építettek Luzon szigetén… Hogy pekingi hadjáratát biztosítsa, Hideyoshi – Satsuma hadurán, Shimozun keresztül – követet küldött Shuriba Sho Nei királyhoz, hogy figyelmeztesse elmaradt hűségszolgálataira és hogy háttértámogatást követeljen a koreai invázióhoz.

Sho Nei válaszlevele Hideyoshihoz a következőképpen szólt:

„Értesüléseink szerint már több mint 60 tartomány került leigázásra és ennek összes népe már hűséget fogadott és kellő tiszteletet tanúsít a japán trón iránt. Hallottuk azt is, hogy Ön már kiterjesztette uralmát Korea és a Fülöp-szigetek, valamint számos déltengeri sziget fölé is. Mára már az Ön uralkodása alatt négy tenger határain belül a népek mind békét és jólétet élveznek. Hadd gratuláljunk ehhez és ahhoz a tényhez, hogy megfogadta a régi jótanácsot: »Tedd félre az íjat és nyilat, és védd meg a legyőzötteket a világ mind a négy irányában!« A mi kicsiny és szerény szigeti királyságunk, a nagy távolság és a kellő javak hiánya miatt, eddig még nem mutatta ki tiszteletét az Ön irányában. Mindazonáltal az Ön által megbízott nagyurunk, Shimazu Yoshihisa követe által hozott instrukciónak megfelelően mi is elküldtük követünket az Ön országába szerény ajándékainkkal – a Ming Dinasztiából származó lakkozott tárgyakkal és a mellékelt listában felsorolt egyéb helyi termékeinkkel – együtt. Ezeket kizárólag azért küldtük Önnek, hogy őszinteségünket és hálánkat kifejezzük, nem pedig azért mert bármilyen értékesre is becsülnénk ezeket.

Május 17-én, a Ming Császárság Wan-Li időszakának 17-ik évében (azaz 1589-ben)

Ő Királyi Fenségének a Japán Császár Legfelsőbb Császári Tanácsosának”

Hideyoshi nem késlekedett a barátságos üzenettel:

„Én Hideyoshi, a Japán Császár Legfelsőbb Császári Tanácsosa írom ezt a levelet Őfelségének, a Riukiu Királynak. Megkaptuk levelét, és szinte úgy éreztük, mintha ugyanabban a teremben volnánk és úgy beszélgetnénk személyesen Önnel. Ahogy levelében írta, nemzetünk már több mint 60 tartományból áll, amelyben nem maradt egyetlen lábnyi hely sem a meghódítás nélkül, és alattvalóink a hasznos kormányzásunk alatt békét és prosperitást élveznek. Egyetlen szomorúságunk az, hogy a kívül álló világgal még nem sikerült a kívánságunknak megfelelő kapcsolatot létrehozni. Ön most elküldte nekünk országa termékeit, és ez nagy érdeklődést keltett fel bennünk. Ennek következtében egyre jobban szeretnénk megfigyeléseinket és tudásunkat határainkon túlra is kiterjeszteni. Igazából már régóta szerettünk volna idegen földeket is kormányzásunk alá vonni, hogy ők is élvezhessék a mi jótékonyságunkat és védelmünket. Minden nemzetek közül az Önöké az első, amely követet küldött hozzánk, különleges és ritka termékekkel együtt. Ez nagyon jó érzést kelt bennünk. Az emberi természethez tartozik, hogy érdeklődik a távoli földek dolgai iránt, és hogy vonzódik a ritkán látott termékekhez. Mindezen okoknál fogva különösen lenyűgöznek minket az Ön által küldött ajándékok. Ettől az időtől kezdve, habár országaink ezer mérföldekre fekszenek egymástól, mi mégis baráti viszonyt, mintha egy nagy családba tartoznánk, tudunk fenntartani az Ön országával, csakúgy mint a négy tengeren belül fekvő többivel.

Mellékelten küldünk néhány helyi terméket a mi országunkból, amelyeket egy külön lapon listázunk. További részleteket róluk követünk fog szóban adni, akit Shimazu Yoshihisa személyes képviselőjeként küld.

Február 28-án, a Tensho időszak 18ik évében (azaz 1590-ben)”

Shimozu jól tudta, hogy az okinawaiak képtelenek támogatásul fegyveres katonaságot előállítani, ezért megelégedett az anyagi javakkal. Hideyoshi utasítására 1591 októberében közölte Sho Nei-jel, hogy 1592 februárjára 7 ezer katonának 10 hónapra elegendő élelmet és egyebeket kell leszállítania a satsumai (Kyushu) Bonotsu kikötőjébe.

A kirány azonban figyelmen kívül hagyta ezt az utasítást.

Eljött a február, s mivel nem történt semmi, Hideyoshi figyelmeztetést küldött a Riukiu Királynak. Meglehetős vonakodással, de az okinawaiak végülis összeszedték és hajóra pakolták a szállítmány első részét, amely júliusban meg is érkezett a célhelyre. Az újabb igényt azonban megint csak elnapolta Sho Nei, és Shimozu kényszeredett helyzetében három követet is küldött Shuriba megsürgetni a folytatást; a válasz azonban mindhárom esetben az volt, hogy ez a szegény ország képtelen a katonák ilyen mértékű támogatását előteremteni.

Amikor ezt Hideyoshi megtudta, vizsgálatot rendelt el. Két ügynöke Satsumából végre is hajtotta ezt, de amikor visszaértek jelenteni, az uralkodó a koreai hadjáratával volt mélyen elfoglalva. Az első lerohanás 1592-ben nem tartott sokáig, a csapatoknak vissza kellett vonulniuk. A harcok folyamán a koreaiak számos japán hadihajót megtámadtak, a legénységet fogságba ejtették, a hajókat pedig elsüllyesztették. Az egyik hajón megtalálták Kamei Korenori nagyra becsült legyezőjét, amelyen Hideyoshi Kameinek ajándékozza a Riukiu-szigeteket, úgy, hogy azok nem is voltak a tulajdonában…

Sho Nei királyt ezzel tökéletesen kompromittálták. A királyság nem állt viszályban Koreával, és azt sem lehetett kétségbe vonni, hogy ennek a kis országnak nincsenek olyan tartalékai, amivel hadjáratokat lehetne támogatni. A riukiuiak kicsike jómódja kizárólag a luxuscikkek korlátozott kereskedelmére, és nem egy jól működő, túltermelő belső gazdaságra volt alapozva. Sho Nei azonnal értesítette a kínai udvart, hogy bajba került, de rosszul számított, ha Kína segítségnyújtására várt. A nagyhatalmak a szolgálatkész tiszteletadást az alárendeltektől kötelező beszolgáltatásként veszik, és nem holmi egyenrangú, kölcsönös  segítségnyújtási szerződés zálogaként.

Sho Nei mégis fellélegezhetett egy rövid időre, mert szerencséjére Hideyoshi 1598-ban meghalt, és ezzel végeszakadt a koreai invázónak, Japán pedig megint a hatalomért való csatározások helyszínévé vált. A Shuri Kastélyban és a királyságban újra a békésebb célok kerültek előtérbe: tovább terjedt a buddhizmus egyik megengedő formája, amely a szegények és írástudatlanok számára is megváltást ígért; új templomok épültek; 1606-ban behozták Kínából az édesburgonyát, majd rákövetkezően a cukornádat: s e két termék forradalmi lendületet adott a pangó okinawai mezőgazdaságnak. A viszonylagos nyugalom azonban nem tartott tovább 10 évnél.

Japánban a Hideyoshi halálát követően fellángolt utódlási harcokból Tokugawa Ieyasu került ki győztesen. 1603-ban sógunná nevezte ki magát, és elkezdte újraépíteni a feudális államszövetséget. Az őt támogató hadurak hűbéresei lettek, szabad bejárásuk lett Edoba (a mai Tokióba), a kormányzati negyedbe, míg az ellenfeleket kívülállókká nyilvánították, és megfosztották földjeiktől, vagyonuktól, vagy jobb esetben egyszerűen elszigetelték őket és hagyták, hogy maguk boldoguljanak megmaradt birtokukon. Shimazu, szerencsétlenségére, annak idején a Satsuma klán élén Ieyasu ellen foglalt állást. De Kyushu nagyon messze esik Edotól, ezért Ieyasu megelégedett azzal, hogy Shimazu lemondott a vezérségről és papi tonzúrát (hajviseletet) vágatott fejére. Utódja a fia, Tadatsune lett, aki azonnal sietett Edoba leróni tiszteletét a sógunnak. A sógun ezzel megbocsátott a klánnak, és a magát 1206-ig visszavezető Shimazu család újra viselhette régi címeit, köztük a „Tizenkét Déli Sziget Ura” nevűt. E találkozón valószínűleg máris szóba került a Riukiu Királyság, mert Tadatsune – akit sógunja bizalmának jeleként még saját nevével („Iehisa”) is megajándékozott –  hazatérve nem késlekedett követeket küldeni Shuriba, hogy felszólítsa Sho Nei királyt az iránta és az új sógun iránt való kötelező tiszteletadásra.

A király azonban megint habozott. Valószínűleg mind ő, mind tanácsadói úgy gondolták, hogy Ieyasu győzelme még nem végleges, és nem látták át a japán állami adminisztrációban bekövetkező jelentős változásokat sem. A Satsumába küldött kitérő válasz olyan volt, mintha még az 1600-as évet megelőző időszakra vonatkozott volna…

Tadatsune azonnal sógunjához fordult engedélyért, hogy megbüntethesse a királyságot. Az engedélyt Ieyasu 1606. június 17-én meg is adta.

Tokugawa Ieyasuról tudni kell még azt is, hogy valójában egy igen felvilágosult, előre látó politikus volt. Ő volt az, aki befogadta, majd szolgálatába hajtotta a holland hajótörött William Adams hajóácsot, az első „fehér szamurájt”, aki 1600 áprilisában futott zátonyra Kyushu partjainál 19 hónapi, Rotterdamból indult viszontagságos útja után. Adams eredetileg Angliában született, családja is volt otthon, de mivel Japánt többé soha nem hagyhatta el, új életet kezdett, japán nevet vett fel, meg is nősülhetett, és befogadta a társadalom. Ieyasu arra használta, hogy segítségével kapcsolatokat építsen más országok, a Fülöp-szigetek, de még a a nyugati világ felé is. Adams 1620-ban, 55 éves korában halt meg Japánban, élete kész regény, de ez már más – amúgy színdarabban is földolgozott – történet.

Ieyasu poltikai tisztánlátását az is bizonyítja, hogy az engedélyt a Riukiu Királyság megtámadására nem csak azért adta meg, mert a szigetországot ő is kapunak tekintette Kína és a délvidék felé; hanem azért is, mert ezzel mintegy koncot dobhatott a még mindig harcra, háborúra vágyó Satsuma szamurájsereg elé. Ráadásul ezzel a húzással megúszhatta azt is, hogy ezek a vad, kegyetlen harcosok esetleg a sógunátus ellen fordulva belső háborút kezdeményezzenek. Tadatsune megelégedve és a déli szigeteken beszerezhető javak reményétől eltelve utazott vissza szamurájai közé, és nem kellett sokáig győzködnie őket a támadásra.  1609 februárjában elindult az az eseménysor, ami lényegében örökre véget vetett a Riukiu Királyság függetlenségének és jómódjának, és végleg szolgasorba, de legalábbis önállósága elvesztésére ítélte ezt a kicsiny, békeszerető népet.

Mindössze 3000 felfegyverzett, mindenre elszánt szamuráj indult több mint 100 csónakon (harci dzsunkán) dél felé a kyushui Kagoshima-öbölből. Az út meglehetősen hosszan tartott a tengeren, végig az Amami-, majd a Tokara-szigetek mellett, s közben itt-ott csatára is sor került. Amikor a szamurájok megérkeztek az okinawai Motobu-félsziget Unten kikötőjébe, kicsiny, de eltökélt ellenállásra találtak, és az első, jelentős veszteségekkel járó összecsapás mindkét felet kimerítette. A királyi székhely, Shuri komoly erőfeszítéseket tett a védelem megszervezésére, de az okinawaiak felkészületlenek és tapasztalatlanok voltak. Utoljára csatát több mint 100 évvel azelőtt, Sho Hashi király idején vívtak, és a fegyvereket Sho Shin uralkodása idején be is tiltották, összeszedték és megsemmisítették. Az elmúlt évszázadok alatt mindössze néha kellett kisebb összeütközéseket vívniuk a partmenti kalózokkal. Ez a gyenge védelem halálra volt ítélve a kemény és kegyetlen Satsuma szamurájokkal szemben, és már jóval azelőtt felmorzsolódott, mielőtt a japánok elérték volna Nahát. 1609. április 5-én a japánok elfoglalták és kifosztották a Shuri Kastélyt és a környező templomokat és hercegi palotákat. Minden kincset összeraboltak, köztük olyan pótolhatatlan buddhista tekercseket, amelyeket Koreából küldtek évszázadokkal ezelőtt. Mindez az anyagi veszteség azonban eltörpült amellett, amit az okinawaiaknak halálra rémülten kellett végignézniük: ahogy királyukat teljes udvartartásával és száznál is több főtisztviselőjével együtt fogságba ejtik és Kagoshimába elhurcolják.

A Riukiu Királyság vezetését egy Satsuma szamuráj kezeire bízták, és nemsokára négy főmegbízott érkezett, akik 168 végrehajtójuk segítségével elkezdték felmérni a szigetvilág gazdasági és adminisztratív potenciálját, beleértve természetesen olyan távoli déli szigeteket is, mint Miyako és a Yaeyama-szigetek. Munkájukat gyorsan végezték és hamar kimondták a végítéletet: a riukiuiaknak évente majdnem 12 ezer koku rizst (1 koku körülbelül 150 kilogram, tehát ez összesen 1,8 millió kilogram, azaz 1800 tonna!) kell fizetniük a Satsuma főhatóságnak. Ez a mennyiség a királyság teljes össztermésének 1/8-ad része volt! Ezen túlmenően, a királynak magának saját jövedelméből még 8000 koku (azaz 1200 tonna) rizst kellett beszolgáltatnia évente. Ezzel a királyság gazdaságát és kereskedelmét Japán 100%-ban az ellenőrzése alá vonta.

A katasztrofális veszteség ezzel még nem ért véget: az Amami-szigeteket úgy ahogy voltak elcsatolták a királyságtól, és Shuri kontrolja alól Kyushu alá vonták. Azaz a Satsuma tartomány határa közvetlenül a mai Okinawa szigetének északi csücskéig tolódott ki.

Sho Nei király azonban még mindig fogságban volt, és maradt is három évig. Látszólagos higgadtsága, sorsának méltóságteljes módon való viselése még rabul ejtői elismerését is kivívta. Királynak kijáró megtiszteltetéssel és ünnepélyességgel övezték, hiszen ő volt az első idegen országbeli uralkodó – még ha foglyul ejtett is – Japánban! Volt elöljáróival együtt elvitték Edoba a sógun elé, de útközben megálltak vele Sumpuban Tokugawa Ieyasunál, aki időközben nyugdíjba vonult. Tadatsune (új nevén Shimazu Iehisa) nagy pompával szállította a fogoly királyt végig az úton, büszkén söpörve be az elismerést amerre járt. Bár Sho Nei „csak egy kis” király volt, de mégiscsak uralkodó, és még a nagy Hideyoshi se dicsekedhetett annak idején egy neki behódoló külföldi uralkodóval!

A király és udvartartása lényegében a túsz szerepét töltötték be, amíg a Satsuma tisztviselők felmérték az ország gazdasági teljesítőképességét. Ahogy a verdikt megszületett, hogy mennyit kell fizetniük, eldőlt, hogy Sho Nei visszatérhet Shuriba, ha… Ha aláír és esküjével, szent pecsétjeivel megerősít egy nyilatkozatot, amely örökös szerződésül szolgál majd a Riukiu Királyság és Satsuma között. Ez az eskü, amelynek szövege teljes pontosságában fennmaradt, a következőképpen szólt:

„A Király Esküje”

I. A Riukiu Királyság az ősidők óta a Satsuma tartomány feudális függősége; és mi évszázadok óta éltünk azzal a szokással, hogy szigeteink termékeiből üdvözlő követeinkkel egyetemben Satsuma Hercegének küldjünk részesedést.

Bár ez volt a szokás, mi, a ennek a messzi déli szigetországnak a lakói, Őfelsége Toyotomi Hideyoshi idején elmulasztottuk kötelességünket teljesíteni és nem nyújtottunk támogatást; mi ebben bűnt követtünk el, és ezzel bajt hoztunk partjainkra. Te Urunk, Shimazu Iyehisa, hadsereget küldtél ránk, hogy megbüntess minket, és én meg lettem félemlítve. Elhurcoltak otthonomból, és hadifogoly lettem a Te fenséges országodban; kalitkába kerültem mint egy szárnyaszegett madár, és szinte minden reményemet elvesztettem, hogy valaha hazatérhetek hazámba.

De a mi kegyelmes Hercegünk megmutatta szerető kedvességét, és megkönyörülve rajtam és szolgáimon, akik számára országuk már teljesen elveszni látszott, megadta ezt a lehetőséget, hogy hazatérjenek; és nem csak ezt, de azt is megengedte, hogy szigeteink legalább egy részén újra kormányozhassunk.

Ez valóban áldás, és nem tudjuk, hogyan fejezzük ki hálánkat. Örökre Satsuma szerény szolgái leszünk, parancsait engedelmesen teljesítjük, és sohasem áruljuk el Urunkat.

II. Ennek az Eskünek egy írását (azaz másolatát) magamnak megtartom és utódaimnak átadom, hogy ők is olvashassák és megtarthassák.

III. A már eddig tett és ezután következő minden egyes Satsuma parancsolatnak hű elfogadói és végrehajtói leszünk; és ha nem, akkor a Mennyország ítélkezzék bűneink felett.”

Az eskünek ez a szövege kiválóan mutatja az eddigre már igen kifinomult politikai érzékre szert tevő Satsuma tisztviselők hozzáértését: Sho Nei először meg kellett vallja, hogy országa felett a Satsuma klán az ősi jogoknál fogva mindig is uralmat élvezett (ami természetesen nem igaz), és hogy az ennek alapján formál jogot a jövőben is a felügyeletre. Utána minden személyes felelősséget vállalnia kellett a tragikus háborúért, a büntetésért, ami országát és őt magát sújtotta. Ki kellett fejezze háláját Satsuma Hercegének, hogy népe teljes lekötelezettségbe került, mind gazdasági, mind etikai és morális tekintetben, alárendelve magát a japán társadalmi elvárásoknak. Végezetül bele kellett egyeznie, hogy őmaga, a mindenkori udvartartás és annak állandó leszármazottai is elfogadják ezt és az ezután következő bármely helyezetet, amelyet Satsuma előír(hat) a számukra.

A királlyal együtt fogságba került főtisztviselőknek egy másik esküt, ennél konkrétabbat és minden apró részletre, a függőség megvalósításának adminisztrációjára kiterjedő, 15 fejezetre tagolt szerződést kellett aláírniuk és hitelesíteniük.

A királyt és a tisztviselőket az előkészített iratokkal együtt egy kegyhelyre szállították, ahol azt alá kellett írniuk, pecsétjükkel és esküjükkel kellett hitelesíteniük. A keserű végkifejletnek nem nyílott alternatívája: amikor az egyik tisztviselő megtagadta az aláírást, a feszültség érezhetően megnőtt a jelenlévő Satsuma tisztviselők és szamurájok ellen. Ez a megtagadó éppenséggel az a riukiu risztviselő volt, a király egyik főtanácsadója, aki annak idején Hideyoshi parancsának szabotálását javasolta, akkor, amikor a koreai háborúhoz vonakodott segítséget nyújtani a királyság. Most sem akarta királyához tett hűségesküjét megtagadni, ugyanakkor nem tudta elfogadni a japánok által elővezetett, országára nézve katasztrofális következményekkel járó helyzetet sem. A szamurájoknak azonban egyszerű volt erre a megoldásuk. A tisztviselőt megragadták, félre vezették a terem oldalába, és ott helyben lefejezték.

Látván a válaszlehetőséget, a többi tisztviselő nem habozott az aláírással. Utoljára maradt a király, akinek ugyanúgy mindent el kellett fogadnia, és királyi pecsétjével, esküjével hitelesítenie.

Mindezek után, 1611 őszén Sho Nei visszatérhetett népéhez, hogy érvénybe léptesse a megváltozott kormányzási rendet és elindítsa az új életet. A Riukiu Királyság mindörökre elvesztette függetlenségét és jólétét.

A Satsuma szamurájok részéről a meg nem alkuvó tisztviselő talán kivívott némi elismerést az áldozatával. További három vezető elöljárót Sho Nei eredeti udvartartásából Kagoshimában marasztaltak mindaddig, mintegy biztosítékként, amíg a király haza nem tért és népével el nem fogadtatta az új rendet. 1612-ben engedték el őket, de egy közülük végleg Japánban maradt, japán nevet vett fel, és Shimazu oldalán harcolt az 1615-ös osakai csatában is. Motivációja nem világos; talán megkedvelte a katonaéletet a békés okinawai helyett, vagy inkább nem mert otthon szembenézni elárult népével, akiket többedmagával kényszerű szolgaságba sodort.

Sho Nei király maga is teljesen meghasonlott élete hátralévő részére. Megkeserítette, ahogy látta birodalmát senyvedni. Készült rá, fontolgatta a halált, mert úgy érezte, nem felelt meg uralkodói örökségének, és meghazudtolta elődeit. Nem mert ősei elé állni, ezért amikor eljött az idő (1620-ban) úgy rendelkezett, hogy földi maradványait nem temethetik a királyi sírboltba Shuriban, hanem csak jónéhány mérfölddel arrébb, Urasoe közelében egy jeltelen dombba. Halott arcára eltakaró maszkot rendelt tétetni, hogy soha senki ne tudja meg, ki is volt ő valójában.