Már rég meg akartam írni, hogyan is szereztem meg a japán autóvezetői különbözeti vizsgát Okinawán. Ez azért érdekes, mert a szigeten szinte teljesen elhanyagolható a tömegközlekedés: van ugyan ritkás buszjárat és néha látok is "szegény" embereket ácsorogni a buszmegállóban, de mindenkinek, minden családnak van autója (legalább kettő), és Nahán, a fővároson kívül képtelenség bárhova is ésszerűen eljutni autó nélkül. Motor, robogó is gyakori az utakon, kerékpár már annál kevésbé, mert a táj itt-ott hihetetlenül meredek, szabdalt, nem túl kellemes a biciklizésre. A motor lehetőségét meg a gyakori esőzés, viharos szelek, tájfunok miatt vetettem el...

Először ugye azt kell tudni, hogy létezik magyar nemzetközi vezetői jogosítvány. Ez vacak (bár állítólag EU-szabványos), mert ronda, kellemetlen méretű (nem fér be a zsebbe), ráadásul magyarul van az egész, illetve csak benne van egy kihajtható oldal, ahol számozással van jelölve idegen nyelveken, hogy melyik rubrika mit is jelent. Eszméletlen egy idióta dolog, a külföldi rendőrnek teljesen érthetetlen és hosszú percekig kell elmagyarázni, hogy hogyan is működik. Amikor Iriomote szigetére mentünk, autót szerettem volna bérelni, és persze kellett hozzá a nemzetközi jogsi. Odaadtam a nőnek, aki felváltva nézett rám és a kakiszürke füzetecskére, hogy ez akkor most mi? Mondom neki, hát a magyar (európai uniós) nemzetközi vezetői engedély. Azt mondja, ilyet még nem látott, nem fogadhatja el, nem tudja az autót odaadni. (Mindezt egy olyan szigeten, ahol kevesebb mint kétezren laknak, egy a szigetet háromnegyedig körbeérő főút van, egyetlen jelzőlámpával ami mindig zöld, csak azért, hogy az általános iskolásoknak meg tudják mutatni, milyen is egy közlekedési lámpa...)

Mondom, de hát ez van, mi ilyenek vagyunk, magyarok, tessék utánanézni. És most láss csodát (ez Japán!), a nő kinyitotta számítógépén az internetet, rákeresett a magyar (nemzetközi) jogosítványra, és egy perc múlva közölte, tényleg, ilyen, oké, elfogadom...

Na hát ezek után határoztam el, hogy leteszem a japán autóvezetői engedélyhez szükséges különbözeti vizsgát.

Még azzal is illik tisztában lenni (követségi tájékoztatás alapján), hogy létezik ugyan egy egyezmény Magyarország és Japán között, hogy kölcsönösen elfogadják egymás vezetői engedélyét, de valójában ezt az egyezményt a japán fél nem írta alá, a magas magyar baleseti statisztikákra hivatkozva. Nálunk azonban úgy van kihirdetve, mintha érvényes lenne (ez meg Magyarország, ugye), de szerencsére a japán rendőröknek fogalmuk sincs erről az egészről, ezért ha szerencséje van a magyar turistának, legyintenek és elengedik a sima ellenőrzéskor. Na de mi van, ha az ember majdnem három évet él kinn? És valami történik az úton?

Ahogy az elején írtam, az autó Okinawán majdnem nélkülözhetetlen. Ehhez meg is vannak a feltételek: az első fizetésemből vettem egy használt kiskocsit, amelyet aztán később nagyobbra cseréltem. Kissé röhejes módon, ezzel az autóval jártam a vezetői vizsgára: miután kétszer nem mentem át, kisétáltam a vizsgapályáról, beültem a kocsimba és hazavezettem a rendes forgalomban... Nemzetközi vezetői engedélyem ugyanis, gondoltam én, egy évig biztosan érvényes... (vagy legalábbis meg tudom majd a rendőrnek magyarázni). A vizsgám harmadszorra sikerült és a lelkiismeretem megnyugodhatott. Na de ne menjünk ennyire a dolgok elébe...

Szóval megyek le az autós vezetői vizsga irodájába, ami Naha egyik kevésbé forgalmas részén van, jó szűk fogadóidőben. Gyorsan kiderül mi következik ebből: kismillió ember gyülekezik már az utcákon, az épület előtt, és mind valamelyik ablakhoz (a 18 közül) vár sorára. Szerencsére van némi angol nyelvű tájékoztatás, hiszen a várakozók jó része külföldi, fülöp-szigeteki, vietnami bevándorló, kisebbik hányada amerikai katona vagy civil. A többség helyi okinawai fiatal, de őket hála istennek már az elején különsorolják, hiszen elölről kell kezdeniük mindent, tanfolyamot, elméletet, satöbbi.

Nekem elveszik a papírjaimat (útlevél, alien registration card, és a nevezetes magyar nemzetközi jogsi), befizetek egy összeget, és máris kapom az időpontot egy írásbeli vizsgára (egyértelmű, hogy csak különbözetit kell tennem), ahol közlekedési helyzetkérdésekre kell majd válaszolni. Az első kör tehát simán megvolt.

Jövök az időpontra, rengetegen vagyunk, beterelnek egy helyiségbe, kapunk ceruzát meg színes, fénymásolt tesztlapokat, és 10 kérdés van, amikre a lehetséges válaszok közül a jó bekarikázásával egy órán belül kell válaszolni. Nem nehéz, szépen le vannak rajzolva a közlekedési helyzetek, mikor merre kell kanyarodni, kinek kell elsőbbséget adni, némelyik tábla mit jelent, ennyi az egész. Csak a balrahajtssal kell vigyáznom, de már hozzászoktam. Az eredményt félóra múlva hirdetik, simán átmentem. A mellettem lévő szegény vietnami nő (A és B csoport van, tehát nem tudtunk egymásról puskázni) sajnos megbukott.

Következő kör: legalább három ablaknál kell különféle papírokkal bajlódni, ki az utcára, be egy másik épületbe, vissza a nagy épületbe, néhol tudnak angolul, néhol nem. A lényeg a fizetés, a gyakorlati vizsga díja, amire rájön a vizsgára igénybe vett autó (egy öreg, batár Toyota Comfort, amilyenek a taxik) bérleti díja (!). Meg sem kérdezem (csak magamban), hogy a sajátomban nem vizsgázhatnék?? Adnak megint egy időpontot, és érdeklődésemre nagy nehezen megmutatják végre (üvegablakon át) a vizsgapályát, illetve a falon kifüggesztett útvonalat. De lesz majd tájékoztató előtte, mondják, jöjjek félórával hamarabb. Néhányan egymástól próbálunk információt szerezni, mások már többedszerre vannak; biztatónak tűnik a helyzet...

Jövök az időpontra, majd' egy órás várakozás után végre bejön a szigorú tekintető vizsgáztató, és elkezdi a tájékoztatót. Japánul persze, kérdezi, hogy "nyihongo daidzsobu-deszká?" Mit mondhatnék? Naná. Próbálom kisillabizálni mit is mond, szerencsére mutogat a térképre, a nehezebb helyzeteket, gyakori hibákat elemzi, némileg értem is. Megkapjuk a sorszámokat (kb 10-en vagyunk aznapra), és már megy is ki az első delikvenssel a pályára.

Nem mondtam eddig, de fontos, hogy két okinawai magyartól, akik előttem már végigmentek ezen a procedúrán, kaptam lényeges tanácsokat, hogy mikor, hol, mire figyeljek. Például amikor kimegy az ember az autóhoz, beszállás előtt körbe kell járni, nincs-e alatta egy ember, illetve hogy a kocsi műszakilag rendben van-e (már amennyire ezt egy körbenézéssel meg lehet állapítani). Aztán hogy ha beül az ember, meg menet közben a tükrökbe nézés sorrendje milyen fontos: először a külső, aztán a belső, aztán megint a külső, s aztán még hátra is fordítani a fejet... Ha egyik is elmarad, bukta. Amikor az ember balra kanyarodik (kis ívben, ugye), bár senki sincs a tanpályán, de bal tükörbe és balra hátra kell nézni, nincs-e motoros mellettünk, akit véletlenül leszoríthatunk. Kihúzódás a szélre, s csak utána fordulás. Ha kanyarodáskor, tolatásos parkoláskor hozzáérsz a járdaszegélyhez, egyszer javíthatsz, utána bukta. Az egyenes szakaszokon fel kell gyorsulni 40-re: se többre, se kevesebbre, ha pont nem sikerül, bukta. Satöbbi, satöbbi...

Végigmentem, megbuktam, természetesen. Első alkalommal túl gyorsan mentem, nyilván ideges is voltam, meg azt hittem tudom én ezt! Második alkalommal túl lassan, túl óvatosan vezettem, tessék frappánsabban! hangzott a felszólítás. Minden alkalom kb 5000 yen (=vizsgadíj+kocsibérlés) és 3-4 óra, tájékoztatóval, sorbanállással, Nahába oda és vissza levezetéssel együtt. Szerencsére fölfedeztem a vizsgahelyszín közelében egy jó kis boltot, ahol külföldi élelmiszereket lehetett kapni, így hát vettem ecetes uborkát, német kolbászt, mexikói chillit...

Másodszorra is, harmadszorra is egy napra lettem beosztva egy helyes okinawai lánnyal, egész jól tudott angolul, s kölcsönösen drukkoltunk egymásnak. S mit ad az ég: harmadszorra neki is, nekem is sikerült! Ráadásul a dolog úgy működik, hogy minden éppen vizsgázó mögé a hátsó ülésre beülhet a következő vizsgázó, hogy (némán) kicsit szokja a pályát. Harmadszor ott ültem Yu Tsuha mögött amikor sikerült neki (a kör végén azonnal megmondja az oktató), s a papírok utóintézése miatt ő is megvárt, amikor nekem sikerült... Az utánam következő szegény fülöp-szigeteki asszony 12-edszerre ment, és megint megbukott...

Ahogy megvolt a vizsga (azzal mentem el harmadszorra, hogy három a magyar igazság, ha most se, akkor nem érdekel, maradok a nemzetközinél...), mentünk fényképet csináltatni. Fizetés megint, persze, most már boldogan a kártyáért, és egy újabb időpont, amikor majd oda is adják. Ezt az ünnepélyes alkalmat egy héttel később összekötötték egy baleseti tájékoztatóval (ha halálesetet okozok, 10 év börtönt kaphatok), no meg persze némi üzleti reklámmal, amit felkért biztosítók tartottak. A műanyag kártya jogosítványt két és fél évre adták, utána a hosszabbításhoz megint meg kell hallgatni majd egy ilyen tájékozatót (a friss baleseti statisztikákról).

És hát végül itt a két szép autóm, amiért ez az egész kellett.