A Yaeyama-szigetek a Riukiu-szigetcsoport legdélebbre, egyben legnyugatabbra fekvő csoportja, jóval közelebb vannak Tajvanhoz (mindössze 100 egynéhány kilométerre), mint Okinawához. Három nagyobb sziget található itt, Ishigaki, Iriomote és Yonaguni, amelyek körül még jónéhány kisebb, apróbb, esetenként lakatlan szigetecske helyezkedik el az óceánban. Az összlakosság száma körülbelül 45 ezer fő, akik közül 41.700-an az adminisztratív és turisztikai központnak számító Ishigaki szigetén élnek, Iriomotén kb 2000-en, Yonagunin pedig 1800-an laknak. A három sziget területe ugyanebben a sorrendben 222, 289 és 29 km². Látható, hogy a legnagyobb Iriomotén alig laknak; ennek a szigetnek 80-át érintetlen szubtrópusi erdő borítja, amelyet Nemzeti Parkká nyilvánítottak. Élővilága különleges, leghíresebb tagja az Iriomote-vadmacska (Prionailurus bengalensis iriomotensis; japánul „Iriomote-yamaneko”), amely csak itt él, talán 100 vadon élő példánya a kipusztulás szélén küzd a túlélésért.

A Yaeyama-szigetekre augusztus 23-án repülővel repültünk Okinawáról, Naha repteréről Ishigakira. Ez kb másfél órás út, onnan azonnal hajóra szálltunk, amely megintcsak kb egy óra múltán Iriomote szigetén kötött ki, Hateruma-jima (a „jima” vagy „shima” – a tulajdonnév végződésétől függően – japánul „sziget”-et jelent) érintésével. Már ahogy közeledtünk hajóval Iriomotéhez, jól lehetett látni a sziget nagy részét borító, legtetején (Komi-dake, 470 m, „dake” = hegy) sejtelmes felhőbe burkolódzó erdőséget.

Szállásunk az okinawai Riukiu Egyetem (munkaadóm) Tropical Biosphere Research Center-ének iriomote-i kutató állomása volt, nagyon kellemes, kényelmesen fölszerelt épület, vezetője Watanabe-san. A légkondicionált szoba nem ártott, mert bizony kint nagy meleg és 100 %-os páratartalom uralkodott, az ember pillanatokon belül leizzadt, ha az erdőben gyalogolni kezdett…

Iriomoténak az északi és keleti fele lakott, a szigetnek ezt a részét, kb ¾-ed részben öleli körül a parti út, ahonan rövidebb-hosszabb erdei utak és gyalogösvények indulnak az erdős hegyekbe. Az ilyen túra minimum egynapos, de a mintegy 20 km sugarú szigetet átszelni csak megfelelő felszereléssel, tapasztalt kísérettel és több nap alatt lehet. A szubtrópusi hegyek nem viccelnek: a kutatóállomáson ki volt téve a képe egy egyetemista fiatalembernek, aki 2004-ben szakadt le a  csoportjától az erdőben, nyilvánvalóan eltévedt, eltűnt, és hosszas keresés után sem bukkantak soha többé a nyomára…

A szigeten kiskocsit bérelve furikáztunk az út északnyugati végétől, az Urauti folyó torkolatától a délkeleti Otomi faluig, ott-tartózkodásunk három napja alatt többször is megtéve ezt az utat. Az út mentén sok helyen láthatók az Iriomote-vadmacska jelenlétére figyelmeztető táblák, hogy vezessünk óvatosan, nehogy elgázoljunk egy – főként éjjel – az utat keresztező ragadozót… Sajnos az emberi zavarás, az élőhely csökkenése mellett a vadmacska-állományt csökkentő legfőbb ok a gondatlan gázolás… Meglepő, de az amúgy közkedvelt és a szigetet turisztikailag mindenféle módon (kulcstartókon, plüssbabákon, matricákon, kiadványokon) népszerűsítő macsekok (yamanekók) sajnos nem az elérhetetlen erdőséget, hanem az emberi települések és forgalom számára is alkalmasabb, hegylábi lejtőket, ligeteket kedvelik inkább, ahol nyilvánvalóan jobb táplálékbázisra (békákra, kígyókra, egerekre, rovarokra) találnak, s ezért a lakosokkal való összeütközés esélye is sokkal nagyobb. A találkozás azért nagyon ritka velük, nekünk sem sikerült, az Iriomote Wildlife Center-ben is csak élő videón lehet megtekinteni az egyetlen fogságban tartott, sérült yamanekót (ami nem egy szívderítő látvány).

Erdei gyűjtésem az ikerszelvényeseket tekintve kissé alulmaradta a várakozást, sem az itt korábban talált Riukiaria-fajt, sem az egész Japánban csak itt (és Ishigakin) élő fekete-piros gyűrűs, hengeres testű, kb 12 cm-es Spirobolus-fajt nem sikerült megfogni. Ez utóbbi csoport fajai Tajvanon gyakoriak, 5 fajuk is él ott, de a Riukiu-szigeteken csak Ishigakiig hatolnak északra, és az itteni populáció taxonómiai helyzete még tisztázatlan.

Herpetológus (kétéltű-hüllős) kollégáimmal természetesen esti sétát is tettünk az erdőben, ami mindig nagyon izgalmas, a szubtrópusi erdő furcsa hangjai, surranásai, árnyai és mozdulatai miatt. Szóltak a baglyok, lombszöcskék, békák, az úton óriás szkolopendrák, teknősök, kígyók másztak, szóval volt mit nézni, fényképezni. Találkoztunk a Sakishima-szigetekre (Yaeyama- és Miyako-szigetcsoport) jellemző sakishima-habuval (Protobothrops elegans), ami nagyon emlékeztet a tajvani, talajon élő barna bambuszviperára (Trimeresurus mucrosquamatus). Általánosságban, az erdő képe és állatvilága nagyon hasonlított a tajvanira, azzal a kis különbséggel, hogy a legtöbb faj bár rokon, mégsem teljesen ugyanaz.

Két éjszaka után okinawai egyetemi kollégáim továbbmentek egy másik szigetre, egyedül maradtam Iriomotén. Nagyon élveztem a további kétnapos kirándulást, autóm volt, így a sziget összes csücskére ellátogattam. Az egyik partszakaszon búvárkodtam is, és a parton a sűrű csavarpálma-bozótosban kutattam. Nem sok eredménnyel, csak a csábító - de ehetetlen - csavarpálma-gyümölcsök néztek rám kárörvendve...

Viszont az esték felejthetetlenül szépek, a naplementék mesések. Ezen a képen már lebukott a nap, de sugarai még mindig beragyogják az éjszakai, már csillagokkal telehintett égboltot. Se repülő, se nagyvárosi fények, semmi nem zavarja ezen a szigeten az éjszaka gyönyörűségét.

Egyik erdei kirándulásom alkalmával közelről megfigyelhettem a leveleken zavartalanul bóklászó smaragdzöld gyíkot, amely csak ezeken a szigeteken él. Tajvanon is él egy rokon faj, illetve északon, az Amami-szigeteken is.

Egyszer egész napra begyalogoltam az erdőbe, egy patak mentén megebédeltem, s közben hallgattam az erdő hangjait, a kabócákat, a madarakat és a sok ismeretlen más állatot. Izzasztó volt a hőség, levél se rezzent, még a patak mellett ülve is csorgott a hátamon a víz. Meg is lett a szinte vihar előtti nyugalom eredménye! Délutánra hatalmas zápor kerekedett, hiába volt nálam esőkabát, bőrig áztam. Mivel meleg volt, hamar megadtam magam, és inkább a fényképező-felszerelést védtem az esőkabáttal. A zápor félóra alatt eláztatott mindent, tocsogott az erdő, s amikor viszafelé menet kiértem a tisztásra, a völgyekből mindenütt vastag párafelhők emelkedtek az ég felé. Most már értem, miért "szubtrópusi" ez az erdő, s miért olyan buja a növényzet, párakedvelő minden állat!

Egy másik sétám alkalmával egy csendes, hideg vízű kis patak mellett pihentem meg, és csodáltam a mindent behálózó, vastag liánok ágait, ahogy kunkorodva kötik össze a fákat a patak két partján.

De persze továbbra is a naplementék voltak a legszebbek: itt egy szinte lakatlan tengeröböl, a Nap már lenyugodott, de a vizen és a látóhatáron még ott vannak elkenve a gyönyörű pasztellszínek. A tenger hihetetlenül csendes, a hullámok alig mozdulnak, lassan eluralkodik az éjszaka.

Kis hajótúrával felmentem az Urauti folyón az amúgy elérhetetlen, a sziget belsejében lévő Maryudu és Kampire vízesésekhez. Az esős évszakban jóval nagyobbak, most itt csak egy apró, jellegzetes részletet fényképeztem le.

A vízesések mellett a köveken az avarban fogtam egy csomó ikerszelvényest (Nepalmatoiulus-faj; nem csak a szigetekre, de egész Japánra nézve új adat, sőt mint később kiderült tudományra új faj!). Közben fotóztam a gyíkokat is: ez itt egy fiatal, kék farkú Eumeces: újabban a Plestiodon stimpsoni névvel illetik. Felnőtt korára elveszti a kék farokszínt (ha a farkát el nem veszti :-)), ez a védekezést szolgálja, elvonja a ragadozó figyelmét.

Iriomotei tartózkodásom végén leadtam a bérelt kocsit, és egyedül áthajókáztam Ishigaki szigetre, ahol találkoztam egy másik egyetemi kollégával. Vele indultunk felfedezni részben Ishigaki szigetét, részben meg a legnyugatibb japán szigetet, Yonagunit, amelyikről már a következő bejegyzés szól.

Ishigaki meglehetősen forgalmas, a turisták által közkedvelt sziget, innen indul szinte mindenki, amikor a Yaeyama-szigeteket felfedezni akarja. Pont ebből kifolyólag nekem annyira nem is tetszett, a lakott részek túlzsúfoltak, tele bóvlit áruló boltokkal, a szállás drága és alacsony színvonalú, szóval menekültem innen, ahogy csak tudtam. Azért elmentünk, megnéztünk egy régi kínai shrine-t (kegyhelyet), amelyet szép festett sárkányok díszítettek, és a híres Kabira-öblöt. Ez utóbbit gyönyörű fotókal reklámozzák, de nekem csalódás volt, mert alig találtam olyan helyet, ahol turisták, szemét és hajók nélkül le tudtam volna fotózni...