Szombaton hajnalban arra ébredtünk, hogy remeg a föld, jó erősen, mintha gyorsvonaton ülnénk, rázkódtak a falak, lengett a mennyezeti lámpa, csörögtek a szekrényben a poharak, mozgott az egész ház vagy jó 15 másodpercig. Ijesztő volt, a lökések nem voltak egyenletesek, hullámokban erősödtek, és az ember teljesen tehetetlennek érezte magát. Nagyon mélyről, nagyon erősen, alapjaiban rázza meg az ilyesmi az embert, nem csak szó szerint a földet, hanem a hitét a túlélésben, abban, hogy egyáltalán lehet valamit tenni ez ellen. Fölriadva, a földszinten lévő szobánk tatami matracáról föltápászkodva vártuk, hogy elmúljon, de amikor elcsendesedett, tulajdonképpen akkor tört rám az igazi félelem. Az érzés, hogy mi emberek milyen kis porszemek vagyunk, és semmit nem tehetünk. Bármi megtörténhet, semmi befolyásunk nincs egy ilyen földmozgásra, és lényegében még csak előrejelezni se lehet… És mi van, ha újrakezdődik? Ha a következő nagyobb lesz? És egyáltalán, mikor jön a következő?

Reggel aztán nekiálltunk megnézni az interneten, mi is történt valójában. A Japan Meteorological Association (JMA) honlapján térképpel illusztrálva álltak ott az adatok: 2010. február 27, 5 óra 31 perc, Okinawától keletre mintegy 80 km-re, 10 km-es mélységben, 6,9-es erősségű (erre még visszatérek) földrengés volt. 5:33-kor már cunami-riasztást is kiadtak (azt hiszem, ezt hallottuk az utcáról a hangszórókból),  amely azonban szerencsére a várt max. 2 m-es hullámoknál jóval alacsonyabb lett, az utólagos, 6:20-kor kiadott jelzés szerint a fél métert sem érte el, 7 órára már le is fújták. A hírek szerint a legerősebb rengést Okinawa-sziget délnyugati részén, Itoman településnél mérték, de sehol nem törént semmilyen kár. Délelőtt, amikor a boltba kimentünk, csak azt láttuk, hogy a fölöttünk lévő utcán szerelik a villanyvezetéket, ami leszakadt, de hogy ez a rengés eredménye volt-e, azt nem tudjuk.

A BBC és a CNN 7,2-es, 7,3-as erősségről adott hírt, miközben a JMA honlapján a magnitude 6,9-es, de a térképen a színek a szeizmikus intenzitást mutatják, 3-4-5 között.

Szóval mi is ez a sokféle szám és index?

A földrengések mérése alapvetően nem könnyű dolog. Egyrészt lehet műszerekkel próbálkozni, amelyek valamilyen módon a felszabadult energiát mérik (magnitúdó), másrészt meg lehet a tapasztalatra hagyatkozni, azaz a földrengés hatását egy szubjektív skála szerinti kategóriákba sorolni (szeizmikus intenzitás). Miért jó ez az utóbbi? Mert az „objektív” számok a mindennapi emberek számára nem sokat mondanak, ennél sokkal fontosabb lehet a tényleges hatás, a falak rezgésétől az épületek összedőléséig.

A közismert Richter-skála a földrengés epicentrumában felszabaduló energia logaritmusával arányos, azaz méréseken (szeizmográfon) alapul. A skála minden egyes lépcsője az előzőnél 10-szer erősebb földrengést mutat. A Föld kérgének tulajdonságai és a fizika törvényei miatt a Richter-skála (illetve a belőle fejlesztett, némileg korrigált magnitúdó-skála) szerint 10-esnél (gyakorlatilag 9,5-esnél) erősebb rengés nem létezik, mert a rengést meghatározza a kőzetben tárolódni képes energiamennyiség, mielőtt a kőzet szétreped; és ennek a repedésnek a nagyságát az együttlévő kőzet mennyisége határozza meg. A legerősebb földrengés eddig az 1960-as chilei volt (9,5-es), ennél nagyobb megrázkódtatást csak egy aszteroida becsapódása okozhat (a feltételezések és számítások szerint a mexikói Yucatán-félsziget kráterét mintegy 65 millió évvel ezelőtt kialakító ütközés 13-asnak felelhet meg). Az okinawai a Richternek tulajdonított magnitúdó-skála szerint 6,9-es volt. A helyzetet bonyolítja az USGS (United States Geological Survey) számozása, amely némileg eltér a hagyományos Richtertől: ők a moment magnitude scale-t használják; ez nem magát az energiát, hanem az energia momentumát méri (hajaj, Cseh Géza!).

A JMA által használt szeizmikus intenzitási skála azonban, amely szerint az okinawai az 5-ös alsó részénél járt, nem az energiamennyiség mérésén, hanem a várható és bekövetkező hatás leírásán alapul. Ennek megfelelően 0-tól 7-ig terjedhet, ezek az ún. Shindo-számok, amelyek a helyzet körülírásával definiálják a földrengés erősségét. Csak példaként: a 3-asra azt írják: „A legtöbb ember érzi az épületekben, egyesek megijednek, a tányérok és poharak zörögnek a szekrényben, az elektromos felsővezetékek kilengenek”, a 4-esnél: „Sok ember megijed, egyesek menekülni próbálnak, a legtöbb alvó ember felébred, a lógó tárgyak jelentősen kilengenek, a tányérok erősen zörögnek, a képek a falról leeshetnek, az utcai felsővezetékek jelentősen kilengenek, az utcán sétáló emberek és az autóban ülők is érzik a rengést”, és az 5-ös alacsonyabb fokozatára: „A legtöbben megpróbálnak elmenekülni a veszélytől, másoknak nehezére esik az egyenes mozgás, a függő tárgyak vadul himbálóznak, a legtöbb dísz leesik, tányérok, poharak, könyvek leeshetnek a polcokról, az utcán a távvezetékek oszlopai lengenek, az ablakok betörhetnek, a betonfalak megrepedhetnek, az utak meggyűrődnek, a földrengés ellen nem jól épített házak falai és oszlopai megsérülhetnek, a falakon repedések keletkeznek, a biztonsági csapok elzárják a gázvezetékeket, a vízcsövek megsérülhetnek, az áramszolgáltatás megszakadhat, a laza talajon repedések keletkeznek, a sziklafalakról a hegyekben kövek szabadulnak el.” Hát ez már elég izgalmas, nem? Mi eszerint valóban a 4-es szintet éreztük.

S ha ez még mind nem lenne elég, rábukkantam egy újabb érdekességre: ez pedig a Tokai Földrengés! (ld a következő bejegyzést!)