Már az előző bejegyzésből sejteni lehetett (a térképekről), hogy nem akarom kihagyni a még távolabbi, de még az Okinawa-csoporthoz tartozó kis óceáni szigeteket sem; hát az egyik ilyen Aguni-jima. Ez a szigetecske (mindössze 7,5 négyzetkilométer területű, és tán ha 900-an laknak rajta) kb 60 km-re van északnyugatra Nahától. A legtöbb térképen nem is jelölik, és a nagyobb hajójáratok is elkerülik, mert annyira kiesik az útból. Van ugyan egy közvetlen kompjárat rá (kb két és fél óra), de annál sokkal érdekesebb, hogy egy kis repülőtársaság (First Flying Co.) kitalálta, hogy járatot indít rá. Talán mert van (volt) egy picike reptere készen? Mindenesetre ez a főként állami támogatással működő légitársaság ide, Okinoerabu és Tokunoshima szigetére szállít utasokat - egyszerre maximum kilencet. És ez volt, ami az egész kirándulásban vonzott: októberre discount jegyeket hirdettek, mindössze 7 ezer yenért akár a pilóta mellé is beülhettem!

És így is lőn! Péntek reggel (épp egy nagy esőben) szálltunk fel Naha repteréről, a hatalmas Boeing-ek "árnyékából"; hogy a kb félórás repülés alatt (mondjuk 1000 láb magasságból) gyönyörködhessek a Kerama-szigetekben (mert talán csak az én kedvemért azokon át vezetett az utunk). Másnap visszafelé még jobban élveztem az egészet: gyönyörű napsütésben szálltunk fel Aguniról, s miután összesen 3-an voltunk utasok, az angolul is jól beszélő japán pilóta (nagy a gyanúm, hogy összesen két emberé, egy testvérpáré az egész légitársaság) szívélyesen megengedte, hogy közvetlenül mellé üljek előre, lábaim közé a botkormányt (szigorúan "don't touch" felirattal) fogva. Az egész útról, oda-vissza készítettem egy kis amatőr videót, ami megtekinthető itt:

Két kép a Kerama-szigetekről...

Aguni maga nem túl látványos a levegőből, és ahogy kiderült, a földről sem. Néhány dolgot azért összeolvastam róla: például hogy az amerikaiak 1945-ben még az Okinawai Csata előtt itt is leszálltak, és 90 embert megöltek, 150 házat fölégettek.

Hogy erre mi szükség volt? A néni, akinél aludtam a minshukuban egy éjszakát, majdnem elsírta magát, amikor az amerikaiakról beszélt (japánul, ezért sajnos nem sokat értettem belőle). Rólam mint fehér emberről egyből az amerikaiak jutottak az eszébe, és hát gondolom, nem lehettek kellemes emlékei...

A szigeten van egy-két "cultural monument", amikről azonban kiderült, hogy valami nevezetes japán tv-dráma forgatásának helyszínei... Úgyhogy ezeket mellőztem is.

A szigetlakók régen is, ma is főként mezőgazdaságból élnek, cukornádat termesztenek és szarvasmarhát tartanak. Eredetileg a sziget egy miocén kori vulkán maradványa (ez elég érdekes itt a Ryukyun), és erre rakódott rá a negyedkori korallmészkő. Talán ez a geológiai múlt is az oka annak (no meg hogy lapos a sziget, és már rég kiirtották az erdőket), hogy nem találtam semmi érdekes állatot. A terület egy részét sok-sok szágópálma (Cycas revoluta) borítja, ezért aztán Cycas-szigetnek is becézik... ami megint a csatornafedőkön mutatkozik meg. Az előző bejegyzésben elfelejtettem csatolni, így itt pótolom, hogy ott meg a Kerama-szarvast tették fel a csatornafedőre. Most már figyelni fogom a szigetek csatornafedeleit, hogy miket találnak ki. Jópofa dolog.

Az eredetileg tervezett két éjszaka helyett, mivel alig van látnivaló és a gyűjtés sem volt túl jó, végülis csak egyet maradtam. Megúsztam a kocsibérlést is, hiszen kicsi a sziget, és nagyon jó, power-váltós biciklit lehetett kölcsönözni. Így aztán ezzel tekertem körbe-karikába jópárszor.

Megnéztem az újonnan épített emlékművet, egy szép riukiu kaput, amin át egy ősöreg barlanghoz lehet lemenni. A barlangban fogtam az egyedüli érdekességet, egy Corypholophus ryukyuensis nevezetű picike (3 mm-es) fehér ezerlábút, ami endemikus az archipelágóban, viszont majdnem minden szigeten megvan (csak meg kell találni...).

Még strandolni is volt időm, egy csodálatos, csendes partszakaszon (Ugu Beach), ahol szinte teljesen egyedül voltam.

Búcsúzóul megnéztem a sziklaszirtek alatt épített, régi, sziklába vájt temetkezési helyeket, s elgondolkoztam pár pillanatig a háborún, az elmúláson, és hogy milyen lehet egy ilyen helyen nyugodni örökre.

A visszaút talán még az odaútnál is szemet gyönyörködtetőbb volt, ahogy ezen a képen és a videón is látni.