Vagy legalábbis én annak neveztem el, mert a két nap alatt egyfolytában erős szél fújt. Már a hajóút kissé ijesztően kezdődött, ahogy kifutottunk Tomari kikötőjéből, bár gyönyörű idő volt, a hullámok olyanokat dobáltak a hajón, hogy elkezdtem azon gondolkozni, nem kellett volna-e Daedalont bevennem... De végülis megúsztam a két és fél órát baj nélkül. Visszafelé is hasonlóan szeszélyes volt a tenger, ráadásul széllel szemben jöttünk, ezért még a fedélzet nyitott részét is befüggönyözték a folyamatosan záporozó sós permet ellen, és az utasok többsége bevonult a zárt helyre.... Ahogy Nahába értünk, mintha felhőpaplan alá kerültünk volna - már nem először az az érzésem, hogy a felhők előszeretettel ráülnek Okinawára, miközben körülöttünk a kisebb szigeteken gyönyörű a napsütés!

Tonaki azért jó messze van, majdnem annyira mint Aguni-jima, túl van a Keramákon és Kume-jima felé van félúton. Ugyanaz a komp is megy rá, sajnos naponta csak egy, Tomari-Tonaki-Kume útvonalon, s vele egyidőben reggel egy másik ugyanígy vissza. Ezért muszáj volt egy éjszakát a szigeten tölteni, amit nem bántam meg, bár Aguni után esetleg féltem, hogy nem lesz elég látni- és gyűjtenivaló.

Hát gyűjtenivaló nem is volt, se Xystodesmus, se Riukiaria, a végén azzal pepecseltem, hogy egy fukugiligetben fölszedegettem a 3 mm-nél kisebb, endemikus Corypholophus ryukyuensis-eket. Ez egy borzasztó apró, fehér karimás ikerszelvényes, még mikroszkóp alatt is nehéz meghatározni, pedig kifejlett állat.

Maga a sziget, a fekvése gyönyörű, nem is lapos nagyon, 179 méter a legmagasabb pontja. Területe 3,5 négyzetkilométer, lakosainak száma 500 körüli. Eredetileg két sziget volt, de már a történelem előtti időkben feltöltődött a közöttük lévő sekély lagúna, ahova aztán a mostani Akagawara falu épült. Tonakit egészséges korallzátony veszi körül, tág, csendes lagúnát övező gyűrűben, ami jól látszik a hegyről, különöen a szeles időben a mélykék tenger felől érkező fehér hullámok formájában.

Tonaki mellett van egy másik lakatlan kis sziget is (mindig van egy másik, hiába megyek el valahova, sose lesz ezeknek a szigeteknek vége! :-)), Irisuna-jima a neve, ez mindössze 2 kilométer kerületű, lapos, nagy része homokkal feltöltött korallzátony, ahogy a távoli fényképen és a műholdfelvételen is látszik.

Tonaki-jima híressége egy szép öreg fukugiliget; ezeket a masszív, bőrnemű levelű, erős törzsű fákat (Garcinia subelliptica) a tájfun ellen ültették, sűrű kerítésként a házak körül. Tíz-húsz méter magasra is megnőnek, és Tonakin 200 éves fák is vannak. Úgy tűnik, mégiscsak van valami abban, hogy ez egy szeles sziget, elhelyezkedése kinn a tengeren, a többi szigetcsoporttól távol, végülis azt mutatja, hogy könnyű prédája lehet a vadul felgyorsult szeleknek.

Érdekes még, hogy él itt egy szegfűalfaj (Dianthus superbus ssp. longicalycinus), amelyik csak itt és Kume-jima szigetén honos. A törzsalak otthon buglyos szegfűként ismert, lápréteken gyakori.

Aztán van még habu is, meg pálmatolvaj, de ezekkel sajnos csak elütve volt módom találkozni...

Pedig habut már nagyon szeretnék látni, hiszen ezzel a mérgeskígyóval ijesztgetik az embert mindenütt. Háromszor is kimentem egy szépnek tűnő erdei szakaszhoz, ahol sziklák, liánok, fák alkottak majdnem áthatolhatatlan sűrűt; s este rá is bukkantam egy frissen levedlett, még nyirkos habubőrre (épp egy szkolopendra csámcsogott rajta, ez is nagyon érdekes), de hiába néztem körül, mentem vissza még kétszer, a tulajdonosra nem sikerült rábukkannom. Pedig méretes, a 2 métert közelítő, és nyilván nagyon szép mintájú példány lehetett.

Helyette láttam gekkót (igaz, nem az itteni különlegességnek számító, nagyon ritka Goniurosaurus-alfajt), és fotóztam kannibál óriás pókszázlábút is, ami megint csak meglepő érdekesség.

Befejezésül nem hagyhatom ki Tonaki-jima csatornafedőjét: ezen a hegy (Ufundake), a szegfű, és nem is tudom, talán szágópálma- vagy páfránylevelek díszlenek. A szép hagyományos házak tetejét pedig itt is egyedi shisa-oroszlánok őrzik.

A visszafelé úton a kocsim a komp hátulján szállt be, és a felnyitható elején szállt ki...