Néhány bejegyzéssel ezelőtt föltettem egy amerikai katona vágyakozási sirámait, amiért haza szeretne menni. Mielőtt valaki azt hiszi, hogy az „el akarom hagyni” fontosabb, mint a „miért szeretem”, valamint az egyensúly kedvéért, megpróbáltam hasonló listába szedni, miért is szeretem (szerettem meg) Okinawát. A lista persze nem teljes, és a sorrend se biztos, hogy jó  (hátulról előre), mert vannak pontok (pl. a borravaló hiánya), amelyek azonnal eszembe jutottak, másokon meg sokat gondolkoztam, és mondhatja rájuk akárki, hogy a világ sok más részén is így vannak – sajnos azonban otthon biztosan nem. Szóval nem kell ezen vitatkozni, ez az én benyomásom. De majdnem biztos, hogy aki – ha csak rövid időre is – idelátogat Okinawára, hasonlóan élvezni fogja ezeket.

10. Okinawa természeti környezete. Ezt teszem legalulra, bár valójában ez volt az egyik fontos ok, amiért idejöttem. De szép környezetet, csodálatos szubtrópusi szigetet sokfelé lehet találni, tehát ez nem egyedi. Élvezem, hogy ahol dolgozom, mindkét irányban látom a tengert, hogy nincs a szigetnek olyan pontja, ahonnan kb. negyedóra alatt (kocsival) ne lehetne tengerpartra érni, hogy este repülőkutyák (óriás gyümölcsdenevérek) röpdösnek az egyetem parkolójában, hogy mintegy két és fél óra alatt igazi szubtrópusi őserdőbe tudok ellátogatni.

9. A „Lawson” és „Family Mart” üzlethálózat. Ezek az apró „convenience store”-ok teljesen behálózzák Okinawát (és Japánt, és Taiwant…). Valóban kényelmesek, szinte minden fontosat lehet bennük kapni, és a napi ügyeket is könnyű intézni. Étel-ital (meleg, frissensült is!), tartós élelmiszer, illatszer, háztartási cuccok, fehérnemű, minden van. És léteznek kis automaták, ún. „Loppie”-k, ahol online be lehet fizetni elmaradt parkolójegyet, lakásrezsit, villany-, telefon-, internetszámlát, korábban megrendelt repülőjegyet (!), amazon-on vásárolt könyvet vagy hifitornyot, mindent. És mindezt napi 24 órában. Van ingyenes, tiszta, gondozott wc is, de ez legyen a következő pont.

8. A nyilvános wc-k kultúrája. Odavagyunk az európai kultúráért, az igényességünkért. Ajánlanám minden nagymellű nyugat-európainak (a balkán higiéniáról most nem érdemes beszélni), hogy látogasson el egyszer egy japán, dél-koreai, vagy tajvani nyilvános wc-be! Természetesen ingyenes, makulátlanul tiszta, jószagú, ráadásul sokszor kellemes zenével, virágokkal díszített (mondjuk Koreában ezt már egészen túlzásba viszik, az autópályás pihenők wc-i olyanok, mint Európában egy drága relaxációs szalon). Okinawán is minden wc normális (még ha nagyritkán csak pottyantós is, azaz kéttalpas vagy hogy is nevezzem, de természetesen vízöblítéses), tiszta, ápolt, működik (van wc-papír, szappan, kéztörlő vagy kézszárító), rendszeresen takarítják, és még egészen elhagyott helyeken is van (erdei, tengerparti parkolókban), nemhogy a városokban, ahol lépten-nyomon, leginkább az előbb említett „convenience store”-okban.

7. Azonos árucikknek majdnem mindig ugyanannyi az ára. Először – jól megszokott magyar módra – keresgéltem mindennek a legolcsóbb vásárlási helyét, beleértve a napi fogyasztási cikkektől a ritkább, drágább berendezésekig. Aztán rájöttem, hogy valami értelmes oknál fogva ezen nem versenyeznek az eladók. Vannak persze akciók itt-ott, amikor leáraznak cuccokat, de a gyakori termékek normális árai mindenütt ugyanannyiak, legyen az egy belvárosi luxusáruház, a reptér ajándékboltja, vagy egy eldugott falu kis „convenience store”-ja. Hihetetlen! Nem érdemes a sörért, a kenyérért, a hazavinni való ajándékért háztömböket gyalogolni, egyes cuccok legfeljebb az egész éjjel közlekedő hajókon drágábbak, mondjuk 10 yennel.

6. Segítőkész emberek. Annak ellenére, hogy (sajnos még mindig) nem beszélek japánul (csak egészen picit, de próbálkozom!), az emberek mindenütt mosolyogva próbálnak megérteni és kívánságomnak eleget tenni. Ez vonatkozik az utcán kért tájékoztató tanácsra, vagy az étteremben ügyetlenül kinyögött rendelésre. Az ember egyszerűen jól érzi magát attól, hogy nem elutálni, hanem a nyelvi korlátok, kulturális különbségek ellenére segíteni akarnak rajta. És teszi mindezt egy olyan nép sarja, akit jópárszor átvertek, megkínoztak, igába hajtottak a történelmük során (mint a magyart!). Az okinawai ember mindezek ellenére általánosságban derűs, optimista, laza, nyugodt, egy kicsit lusta, és – nekem – szimpatikus.

5. Talán összefügg az előzővel, de engem lenyűgöz, hogy jókedvű a kiszolgálás. Jókedvűek az eladók a boltban, az étteremben, a közlekedési eszközökön, de még a ügyintéző hivatalokban is! Mosolyognak, meghajolva tiszteletüket fejezik ki, azonnal hozzák a pohár vizet (az étteremben), és persze a kaját is gyorsan. A kelet-európai, de főleg a magyar meg van döbbenve, hogy ezek az emberek tényleg azért vannak, hogy kiszolgáljanak, és ebben még örömüket is lelik? Hogy lehet ez?

4. „Vending machines”. Ezek azok az italautomaták, amelyek mindenütt ott világítanak az éjszakában, még Iriomote vad szigetének eldugott kanyarjaiban is. Persze röhejesen hangzik, hogy ezt fölveszem egy pontnak, valószínűleg meg is lennék nélkülük, mégis kedvelem őket, és valahogy kifejezik az egész mentalitást: „Ha szükséged van egy italra, itt vagyok, tessék!” Az ára a bennük található (jegesre hűtött!) konzervüdítőknek, tejeskávéknak ugyanannyi mindenütt (ld. a 7. pontot). Mielőtt még valaki méltatlankodni kezdene, hogy micsoda energiapazarlás ez, fenntartani ezeket a gépeket a kietlen semmiben, iparkodom kijelenteni, hogy legújabban (pl. Yanbaruban, az okinawai őserdőben) olyan napelemes italautomatákat szereltek fel (a Coca Cola cég támogatásával), amelyek önműködően felveszik a ritka „Yanbaru kuina”, az okinawai guvat hívóhangját (ha szól), és ezzel járulnak hozzá az állománybecsléshez és a madár védelméhez…

3. Szelektív szemétgyűjtés. Amióta otthon végigkövettük, hogy mi is történik a „szelektíven gyűjtött” szeméttel (egyszerűen összeömlesztik a tartályokat a szeméttelepen), azóta kissé szkeptikusan tekintek az – államilag szervezett – szelektív hulladékgyűjtésre. De itt Okinawán (és nyilván egész Japánban) ezt nagyon szigorúan veszik. A hét minden napján más szemetet (vegyes éghetőt, műanyagpalackot, üveget, papírt, konzervdobozt, stb.) visznek el, és ha nem megfelelő „anyag” van a zacskóban, vagy nem megfelelő zacskóban, akkor – előre nyomtatott – matricát tesznek rá, gondolom valami olyan szöveggel, hogy „ez nem jó, nem ma, nem ide, nem most”… A pillepalackokról a reklámfólia a perforált vonal mentén egy mozdulattal lehúzható, s a kupakot külön kell gyűjteni. Szóval van még mit tanulnunk. (Talán az is ide tartozik, hogy az autóvásárláskor előre be kell mutatni a – borsos áron vett – engedélyt, hogy mit is csinálsz majd, hova teszed az autót, ha már nem használod. Okinawa egy kis sziget, nem túl sok területe van roncstelepeknek.)

2. Közbiztonság. A japán rendőrnek nincs (tehát az okinawainak sincs) pisztolya, fegyvere, ez köztudott. Nem kell életveszélyesen megfenyegetni az állampolgárt ahhoz, hogy ne legyen zsebtolvajlás, autófeltörés a parkolóban, lakásbetörés és gyilkosság. Hogyan érték ezt el? Nem tudom. Talán a buddhista-shintoista szemlélet, a másik ember teljes (a tulajdonát is beleértő) tiszteletben tartása, vagy a dolgozó ember szerény, de biztos megélhetését lehetővé tevő fizetések, a kordában tartott vágyak viszonylagos elérhetősége (az egyetemi kapusportás pl. hiperszuper sárga sportkocsival jár dolgozni). Számíthat az is, hogy ha valaki mégis megszegi a szabályokat, törvényt sért, akkor igen komoly büntetést kap, és élete derékba törik, lényegében nincs elnézés, megbocsátás. Nem tudom, de a dolog szemmel láthatóan működik, az emberek jól érzik magukat, és biztonságukat csak a betolakodó idegen, esetleg turista boríthatja fel. (Ez Okinawa; amennyire tudom, itt nincsenek yakuzák, nincs japán maffia. „Mainland Japan”-ról nem nyilatkozhatok.)

1. A borravaló hiánya. Hát ezt tettem az első helyre, mert ez naponta eszembe jut. Önmagában talán lényegtelennek tűnik, de igazából minden, az egész életfelfogás benne van. Ez a társadalom működik, ha valamit veszel, megrendelsz, megadod az árát és a tied. (Alku sincs, persze.) Hogy tetszik, ahogy megkapod? Az más lapra tartozik, azért adsz egy mosolyt, két jó szót. Mért adnál pénzt érte? Az ár, ha még emlékszem a PG (politikai gazdaságtan) órára, a termék vagy szolgáltatás ellenértéke pénzben kifejezve, benne van az előállítás, a nyersanyagok, a befektetett munka, az elvárt haszon, stb. ellenértéke, de nincs benne az átadás-átvétel minősége, tehát amiért a világ nagy részén a borravalót fizetik. Itt Okinawán (és gondolom másutt is Japánban) tankolásnál a benzinkutas (anélkül, hogy kiszállnál az autóból!) teletankolja a kocsidat, hozza a számlát és „fillérre” (nincs fillér, csak yen, de arra pontosan) visszaadja a visszajárót. Közben letörli a szélvédőt, megkérdezi, hogy ellenőrizze-e a gumiban a nyomást, stb. Mindez benne van az „árban”, és a benzinvásárlással együtt „jár”. Mert az eladó azt szeretné, hogy jóérzéssel távozz, és majd visszagyere, „borravaló” nélkül… Nincs susmus, hamuka, hogy adnál, de nem tudod, hogy mennyit, hogy nem adnál, de muszáj, hogy adsz, de mást várnak… Ez az őszinteség, hogy azt kapod, amit választottál és fizettél érte, ráadásul jó érzéssel, ez rányomja a mindennapokra a bélyegét.

És akkor a plusz egy. Ezt azért raktam a 10-en kívülre, mert ez tényleg egyedi, lehet, hogy csak rám vonatkozik. Azért szeretem Okinawát, mert itt (végre teljesen) azt csinálom (a munkámban), amit szeretek, állatokat kutatok, teljes munkaidőben (sokszor a szabadidőmben is, de azt otthon is), biztosítják hozzá a feltételeket, örülnek, ha eredményeket érek el, és ráadásul mindezért még jól meg is fizetnek. Tud egy zoológus kutató szebb munkát álmodni, mint hogy szubtrópusi szigetekre kell utazni, kedvenc állatait tanulmányozni és eredményeit-élményeit másokkal megosztani?