Jól kezdődött az Újév (2011): alighogy visszatértem a kis otthoni karácsonyozásról, máris belevetettem magam az őserdőbe... Szó szerint: Iriomote szigetének 90%-át eredeti, érintetlen szubtrópusi esőerdő borítja.

Iriomote - a déli Yaeyama-szigetek egyik tagja - 290 négyzetkilométeres területével Okinawa után a második legnagyobb sziget a prefektúrában, legmagasabb pontja (Komi-dake) 470 méter. Lakossága viszont ehhez képest elenyésző, mindössze 1900 ember, amit főként az magyaráz, hogy egészen a 2. világháború végéig malária pusztított a szigeten. Amikor Gisuke Sasamori (1845-1915) szamuráj utazó 1893-ban eljutott Iriomotéra, "Nanto Tanken" (Felfedezések a Déli-szigeteken) c. könyvében betegségtől s orvadó és adókkal sújtott, nyomorúságban élő kis népességről számolt be. Bár javasolta a cukornádtermesztést, a nehéz körülmények miatt ez nem segített a piciny lakosságon. A 19-20. század fordulóján szénbányászattal is próbálkoztak, amelynek munkásait okinawai bűnözők szolgáltatták, de az 1940-es években ezzel is felhagytak. A 2. világháborúban aztán sokan kényszerültek Ishigakiról, Japán legdélebbi Hateruma szigetéről, sőt Miyakóról is Iriomotére menekülni, de kevesen élték túl a maláriát. Csak a háború befejeztével, az amerikai felügyelet alatt sikerült a maláriát (és az azt terjesztő szúnyogot) végleg kiirtani a szigetről, így 1972-ben, amikor a teljes Okinawa prefektúra visszakerült Japánhoz, már megindulhatott a fejlődés.

Nem csoda, hogy ilyen történelem mellett a sziget belsejének nagy részét még ma is bejáratlan, felfedezetlen erdők borítják, tele állat- és növénytani meglepetésekkel. 1965-ben egy új vadmacskafajt fedeztek fel, nevezetes a riukiu-vaddisznó itteni állománya, a kontyos kígyászsas, és még számos más állatfaj, beleértve olyan kétéltűeket és hüllőket, amelyek legközelebbi rokonai csak a mintegy 200 km-re lévő Tajvanon élnek. Természetesen az alsóbbrendűek, a rovarok, rákok, más ízeltlábúak, és a puhatestűek tekintetében is bővelkedik ritkaságokban és endemizmusokban a sziget.

Harmadszor azért mentem vissza Iriomotére, hogy az Ishigaki mellett csak itt előforduló Spirobolus-fajt megtaláljam. Ez egy viszonylag nagy termetű, trópusi ikerszevényes (ezerlábú), körülbelül 10 cm hosszú és ujjnyi vastagságú, feketén-vörösen gyűrűzött. Hozzá hasonló, de még nagyobb termetű Spirobolusok Tajvanon élnek, az iriomotei-ishigaki-i ennek a rendnek (Spirobolida) ezen a vidéken a legészakibb természetes előfordulása. Genetikai vizsgálatokhoz eleven példányra lett volna szükségünk, de sajnos nem sikerült találnom belőle.

Fogtam viszont egy érdekes karimás ikerszelvényest, amely első ránézésre a közönséges Chamberlinius-nak nézett ki, de aztán a tüzetesebb vizsgálat (már Okinawán a laborban) kimutatta, hogy ez az alig ismert Riukiupeltis uenoi nevű faj egy újabb példánya. Többet is találtam belőle, és a korábban Ishigakin fogott egy hímmel együtt most már biztosan állíthatom, hogy az eredeti genuszbesorolás nem pontos, valójában ez is a Chamberlinius genuszba tartozik. Még a védekező mirigyek szaga is olyan. A Tajvanról mindenhova behurcolt, közönséges Ch. hualienensis-szel ellentétben azonban ez a "Ch. uenoi" nagyon ritka, csak érintetlen erdőkben, ott is a korhadt fatörzsek legmélyén rejtőzik.

Egy másik picike ikerszelvényesből rengeteget találtam, ez a nemrég átsorolt Eutrichodesmus armatus nevű faj, eleddig Iriomotéról nem is volt ismert. Nagyon kicsi állat, alig 4-5 mm, és sötét színével a kéreg alatt lapulva alig felfedezhető. Mikroszkóp alatt nézve azonban nagyon szép skulptúrája van.

Az avarban való keresgélés közben két meglehetősen veszedelmes mérgeskígyóra is rábukkantam, ezek a Sakishima-habu (Protobothrops elegans) példányai voltak, amelynek legközelebbi rokonai megint csak Tajvanon élnek (az ottani fajt Protobothrops mucrosquamatus-nak hívják). Január lévén a hőmérséklet körülbelül 18 fok volt, ez épp megfelelő az itteni békák szaporodásának. A rizsföldek és környékük mindenütt harsogtak a különféle fajok hívóhangjától, a leggyakoribbak a picike de nagyon hangos szűkszájúbéka, a Microhyla okinavensis és a mi levelibékánkra hasonlító (de megint a tajvani, piros lábú Rhacophorus moltrechti-hez közel álló) evezőlábúbéka, a Rhacophorus owstoni.

Iriomote-jimát (ahogy a legelső műholdfelvételen is látszik) számos kisebb sziget veszi körül. Ezek egyike Kohama-jima, amely keletre, Ishigaki felé található. Egy több mint 100 méter mély tengerszoros (a Manta-szoros) választja el Iriomotét Kohamától, s ez a sáv (az alábbi képen sötétkék csíkként látszik) arról híres, hogy tavasszal és nyáron nagy számban gyülekeznek itt az óriási tengeri pillangóra emlékeztető mantaráják (Manta birostris). Mivel a szoros keskeny és a közeli szigetekről könnyű bejárni, a tengerrész kedvelt látogatóhelye a könnyűbúvár turistáknak, akik itt szinte testközelbe kerülhetnek ezekkel a szelid, impresszív halakkal.

Ugyanazon a partszakaszon, ahonnan Kohama-jima is látható, előtte van Yubu szigete, ami tulajdonképpen alig több, mint egy bozóttal borított zátony Iriomote mellett. Sekély tenger választja el Iriomotétól, ami apály idején, naponta kétszer, annyira alacsony, hogy vizes lábbal át lehet kelni a mintegy 200 méteres távon. Ezt kihasználva az élelmes Iriomoteiek már régóta vízibivalyfogatokat járatnak Yubura, ezt az egyik fő turistaattrakcióként hirdetve a szigeten.

Harmadik iriomotei tartózkodásom végülis nem a legjobb időszakra esett. Én azt hittem, melegebb lesz és aktívabbak lesznek a talajállatok, s bár ugye így is találtam érdekességeket, a megelőző és utánam következő nagy esők eléggé rejtőzésre kényszerítették kutatási alanyaimat. Az alábbi két képen a kelet-iriomotei Aira folyó látszik, balra csütörtökön, néhány napos szép idő után, jobbra pedig péntek reggel, amikor előtte egész éjjel esett az eső. Elképzelhető, hogy ugyanez az esőzés az erdőben milyen változást okoz az avarban és az aljnövényzetben.

Végül álljon itt néhány kép az Urauchi folyó torkolatvidékétől mintegy 1 km-re a hegyek felé található régi szénbánya (Utara) romjairól. Magát a bányabejáratot már meg sem lehet találni, s a korabeli (30-as évekbeli) tevékenységre is csak a talajt borító fekete széntörmelék emlékeztet. A valamikor csilléket szállító sínpálya téglaoszlopait teljesen benőtték a fikuszok. Szinte hihetetlen, hogy kevesebb mint 100 év alatt hogy visszahódítja magának tulajdonát az erdő!

Az iriomote-vadmacskáról, és az különleges iriomotei vacsoraélményemről külön bejegyzések fognak szólni.