A habu (Protobothrops flavoviridis) Okinawa legnevezetesebb állata. Természetesen mérgeskígyó, mégpedig hírhedt mérgeskígyó, amelyet még a szamurájok elleni, 1609-es csatában is felhasználtak a riukiuiak. Manapság meg minden turistát ezzel ijesztgetnek, figyelem-felkeltő táblák vannak mindenütt a parkokban, sétányokon, játszótereken. Először azt hittem, ez azért túlzás, hiszen az emberektől nyüzsgő lakótelepen, az aszfaltozott utcákon csak nincs már mérgeskígyó, de amikor megérkezésem után nem sokkal egyetemi társaim közvetlenül a lakásom közelében, Ginowan városban mutattak egy az utca szélén a kőre kitett, frissen agyoncsapott kis habut, akkor elbizonytalanodtam. Az egyetemen is kint vannak a táblák,  közelünkben a gyermekjátszótéren is, és hát nyilván nem oktalanul. A habu tényleg veszélyes mérgeskígyó, marása nagyon erős, főleg azért, mert a kifejlett példányok igen termetesek, 2 méter hosszúra is megnőnek, fejük és halántékukon a kidudorodó méregmirigy nagyon nagy, és maráskor rengeteg mérget fecskendezhetnek a sebbe. Szerencsére azért embert érő marás ritkán fordul elő, amióta itt vagyok, ilyet nem is hallottam. Jobban bosszantott az, hogy több mint egy évet kellett várnom, mire végre magam is megpillanthattam egy igazi habut az erdőben. Az elsőt nem is Okinawán, hanem a közeli Iheya-jima szigetén találtuk, mindjárt két (egy öreg és egy fiatal) példányt. A habu tulajdonképpen éjszakai állat, főleg békákkal táplálkozik, ezért leginkább a párás, fülledt, esős nyári estéken jön elő búvóhelyéről. Mint minden kígyó, a lépések zajára gyorsan elmenekül, kerüli az emberrel való találkozást. Legkönnyebben esős éjjeleken, az autó lámpafényében lehet az aszfalton találkozni vele.

Amíg Okinawán a japánok lényegében minden nagyobb mérgeskígyót "habu"-nak hívnak, valójában a zoológiai helyzet nem ilyen egyszerű. Most tekintsünk el attól, hogy él itt egy másféle mérgeskígyó is, a hime-habu (Ovophis okinavensis), mert ezt a helyiek is megkülönböztetik. Sokkal kisebb, zömökebb az igazi habunál (a "hime" - ひめ - hercegnőt jelent), marása kevésbé veszélyes, és hát taxonómiailag sem rokona a habunak.

Van azonban a többi Riukiu-szigeteken (nem mindegyiken) néhány más habufaj, amelyek érdekes törzsfejlődési kapcsolatban vannak egymással. Ezt a rokonsági viszonyt meghívó professzorom, Hidetoshi Ota, Japán legismertebb herpetológusa tisztázta, részben külső alaktani, részben, újabban, molekuláris bélyegek segítségével.

Arról már a bevezető, földrajzi bejegyzésben írtam, hogy a Riukiu-szigeteket északi, középső és déli szigetcsoportra osztják. Ezek közül csak a középső és a déli szigeteken, tehát a Déli-Tokara-, az Amami-, az Okinawa-, és (Miyakot kihagyva) a Yaeyama-szigeteken élnek "habufélék". Az egyik érdekesség épp az, hogy a Tokara-szigetek közül csak a délieken, tehát a Tokara-ároktól délre fekvőkön (Takara-jimán és Kodakara-jimán) él a csak ide jellemző habufaj, a Tokara-habu (Protobothrops tokarensis). Ez az állat nem csak színezetében tér el a habutól (két változata ismert, egy sötétebb, szinte fekete, sötétbarna, és egy világosabb, halványszürke), hanem méretében (sokkal kisebb), életmódjában (főleg fán, bokrokon élő, alkalmasint madárevő) és mérge erejében (sokkal gyengébb) is. Mivel csak a két kis szigetre korlátozott, endemikus hüllőfaj, szigorú védelmet (és nagyobb nemzetközi figyelmet, kutatást) érdemelne.

A Tokara-habuhoz, bár külsőleg nagyon eltér tőle, törzsfejlődéstanilag mégis legközelebb a földrajzilag is közel fekvő Amami-szigeteken élő habu áll. Ezt a populációt ma még az okinawai közönséges habuhoz (Protobothrops flavoviridis) sorolják, de nagy valószínűséggel külön taxonként kellene leírni. Fotóm sajnos az Amami-haburól nincsen, azt mondják jóval nagyobb, élénkebb színezetű az okinawainál, és erősebb is a mérge annál.

Az Okinawa-szigetek majdnem mindegyikén él a közönséges habu (Protobothrops flavoviridis), s minden szigeten figyelmeztetik is a turistákat rá. Amelyiken nincs, az külön büszke rá (például Izena-jima), és hangoztatja "habutlanságát", hogy jobban csalogassa a turistákat.

Dél felé haladva tovább Miyakót kihagyhatjuk, ezen a szigeten (és a környező kisebbeken) megint nem él semmilyen habu. Érdekes dolog ez, egyelőre nincs is rá százszázalékos magyarázat, bár többen úgy gondolják, hogy volt olyan földtörténeti idő, amikor a Miyako-csoportot elfedte a tenger.

A Miyakotól délre fekvő Yaeyama-szigeteken (a két legnagyobb Ishigaki és Iriomote) viszont él egy gyakori habufaj, ez a Protobothrops elegans, amelynek színezete,  mérete jelentősen eltér az okinawaitól. Kisebb, karcsúbb ("elegánsabb"), szépen barnán mintázott kígyó ez, amely külalakjával, életmódjával jól illeszkedik az erdei avarba. Elsősorban ő is békákkal táplálkozik, és ikerszelvényes-gyűjtés közben a legjobban erre a fajra kellett vigyáznom, nehogy véletlenül a közelébe nyúljak.

Végül a "habu-családfa" negyedik tagja, a tajvani habu (Protobothrops mucrosquamatus) szépen tükrözi a Riukiu-szigetek tágabb állatföldrajzi kapcsolatát Tajvannal. A fenti, a Nei-féle genetikai távolságon alapuló diagramon jól látszik az is, hogy a tajvani és a Yaeyama-habu közelebb van egymáshoz, mint a többihez. Azt jelenti ez, hogy Tajvan és a Yaeyama-szigetek tovább voltak szárazföldi kapcsolatban egymással, mint a Riukiu-szigetek többi tagja, amelyeket tőlük a Kerama-árok választ el, és amelyeken így az elszigeteltség miatt távolabbi rokonságú, jobban különböző alakok fejlődhettek ki.

Ezen a két képen a hasonlóság jól látszik, bár a tajvani habu sokkal hosszabb, ezért karcsúbbnak, vékonyabbnak tűnik.

Végezetül meg kell még említeni, hogy ezeket a kelet-délkelet-ázsiai mérgeskígyókat, több más rokon fajjal együtt a közelmúltig a Trimeresurus genuszba sorolták. Tajvanon él is egy nagyon gyakori, zöld Trimeresurus-faj (T. stejnegeri), amely szintén fánlakó, békaevő, de ránézésre is erősen különbözik a habuktól. (Manapság azt is átsorolták, Viridovipera genusznéven ismeretes.) A Trimeresurus-fajok fajcsoportokra, majd külön genuszokba  való szétválasztását brit, amerikai és tajvani kutatók végezték el, de a munkában japánok, és az említett Ota professzor is részt vettek. A "Protobothrops" név, amelyet a riukiui (és még négy másik, kínai, ázsiai) fajok kaptak, a dél-amerikai gödörkésarcú viperákkal, a lándzsakígyókkal (Bothrops) való rokonságra utal.