Látszólag a hideg, téli, sötét hónapokra való otthoni szórakoztató tevékenység, de mindenképpen a tengerpart homokját, azúrkék vizét, szikrázó napsütését felidézni hivatott egyszerű "háziművészet" a "beach glass art". Okinawán a legkülönbözőbb korallstrandokat látogatva a csodálatos vadon élő állatvilág mellett természetesen lépten-nyomon beleütközünk az ember áldott vagy áldatlan ténykedésének globális jeleibe; köznapian fogalmazva tele van szeméttel a tengerpart. Míg ez Kínában, Indonéziában, Malajziában és persze az Adrián, a Fekete-tengeren sajnos tényleg igaz, addig a japán tengerpartokra hála istennek kevésbé lehet elmondani. Szemét persze ide is érkezik bőven a világ minden tájáról, de az ország rend- és tisztaságszeretetének tudható be, hogy a partokat komoly összefogással takarítják, és maguk a japánok szinte semmit nem szemetelnek.

A partok homokjában sok érdekességet is lehet találni, főként apró üvegcserepeket, fémdarabokat, és a civilizált tárgyak legkülönbözőbb részeit a régi kólás üvegtől a villanykörtéig. Keresett emléktárgy a tengeri halászhálók felszínen tartásához használt, kötéllel körbefont nagyobbacska üveggömb - sajnos ezeket ma már egyre inkább helyettesítik a sokkal kevésbé tetszetős műanyag bóják. A kavics-, csiga- és kagylógyűjtögetés mellett tehát jó szórakozás a csiszolt, legömbölyített, különböző színű, áttetsző üvegcserepek felszedegetése. És ebből fejlődött ki a "beach glass művészet", amely ezeknek - és lényegében bármi más, tengerparton talált tárgynak - a felhasználásával készít tetszetős képeket, absztrakt mintákat, formákat. Japántanárom, aki az előző bejegyzésben hastáncolásban mutatta be tehetségét, a tengerparti üvegképek elkészítésében is jeleskedik. Segítségével mi is elkészítettük saját képeinket, amelyek aztán örök élményként emlékeztetnek az okinawai tengerparton töltött kellemes napokra.

Az első lépés a méret, majd a megalkotni kívánt kép témájának kiválasztása. Egy megfelelő papírlapra fölvázoljuk a képet, legalábbis a körvonalát: többnyire valami tengeri témát, halat, teknőst, naplementét, ilyesmit. Nagyjából elképzeljük, milyen üveggel és egyéb darabokkal akarjuk kitölteni a körvonalat, hova kellenek a fontosabb, nagyobb, különleges színű darabok, melyik részt akarjuk kiemelni (például a szemet kis kagylóból, az uszonyt, a farkat koralldarabból, a napot egy üveg vagy pohár fenekéből, stb.). Rajzunkat a már előre levágott üveglap (vagy ha kevésbé törékenyt akarunk, plexilap) alá tesszük, és jöhet a munka (meg a szórakozás) komolyabb része, a hosszas, szórakoztató válogatás a tálcányi, már korábban összegyűjtött és fajtájára, színére szétválogatott üvegek és egyéb cserepek között. Ha többen csináljuk, segíthetünk egymásnak, viccelődünk, beszélgetünk közben, és szép lassan kialakulnak a képek. Az alakon, színen menet közben is változtatunk, hiszen sosem biztos, hogy pont olyan részt találunk, amilyet előre elképzeltünk. De pont ez adja a "művészetet", a képünk spontaneitását.

Ha sikerült összeválogatnunk és a vázlatra helyeznünk mindent, ahogy elképzeltük (és ahogy a rendelkezésre álló darabok kiadták), akkor háztartási ragasztóval egyenként fölragasztgatjuk a darabokat. Vigyázzunk, belülről kifelé haladjunk, hiszen később nehéz beilleszteni a kisebb darabot középre (használhatunk csipeszt!), és persze spóroljunk a ragasztóval is. Igaz, ez jófajta ragasztó, megszilárdulva átlátszóvá válik. Ahhoz viszont kell néhány nap, így hát ha megvan a kép, eltehetjük pihenni a következő alkalomig.

Közben azért megcsinálhatjuk a fakeretet, méretre vágva, pácolva, apró szögekkel és ragasztóval összeillesztve. Lecsiszolhatjuk, bepácolhatjuk a vékony léceket is, amelyek majd a képet a helyükön tartják a végső formájában. Válasszunk ki egy kisebb fehér, lehetőleg négyszögletes üvegdarabot is, ezen lesz a névjegyünk (a művészi kézjegyünk), amelyet piros festékkel, vékony ecsettel rajzolunk rá. Ez gyorsan megszárad, s utána ezt is fölragaszthatjuk valamelyik sarkába a képünknek.

Néhány nap elteltével folytatjuk a munkát. A megszáradt, a képet alkotó üvegdarabok közét híg, fehér cementoldattal töltjük ki, ezt egyszerűen az ujjunkkal kenjük bele a résekbe. Nem kell se spórolni vele, se sietni, a cement lassan szárad és a fölösleg nedves ruhával a végén könnyen eltávolítható. A lényeg, hogy átvilágítva, a fény felé tartva a formánk tényleg teljesen felismerhető legyen (hiszen az üvegdarabok sosem fognak egészen pontosan illeszkedni, ezért kell kitölteni köztük a rést). Nem mondtam még, de az egész kép (majd készen) átvilágítva lesz igazán látványos: tehetjük majd az ablak elé, de azért is használunk szélesebb fakeretet, hogy az üveglap mögé akár egy kislámpát is rögzíthessünk, amely majd hangulatos esti fényt ad a jelenetnek.

A cementezés után megint várni kell, legalább néhány órát. Miután a kitöltés is megkötött, még hátra van egy nehéz, de szép munkarészlet. Az üres felületet vékonyan, egyenletesen bekenjük a fehér háztartási ragasztóval, ehhez kis méretű spatulát használjunk. Ha megvan, az egész képet - mint amikor a süteményre díszítésül porcukrot szórunk - behintjük a már előre begyűjtött és esetleg átszitált finom homokkal. A homok kiválasztása nagyon fontos, nem minden szigeten és nem mindenütt terem hintésre alkalmas, igazán finomszemű, hófehér korall- vagy kvarchomok. Okinawa közelében Tonaki-jima szigetéről hoztam két zacskóval Kanakónak ilyen szép homokot, és most nagy örömmel használtuk ezt fel képeinkhez. Amikor megvagyunk vele, a felesleget egyszerűen lerázzuk, leszórjuk a képről, esetleg egy kis szobaventillátor fuvallatát is igénybe vehetjük. Kézzel ekkor már nem szabad hozzáérni a képhez, nehogy elcsúfítsuk a homok egyeneletesen vékony rétegét.

Megint pihentetés, szárítás következik. Ennek is órákig, esetleg napokig kell tartania. Még ha a homok meg is szilárdult már, átvilágítva még esetleg sötét foltok láthatók, amik azt mutatják, hogy a ragasztó még nem száradt meg tökéletesen, még nem vált mindenütt hibátlanul átlátszóvá. Ha ez is bekövetkezik a kép meglepően szép lesz, a homok gyönyörű egyenletességgel beborítja az alak környezetét, s a lapot a vékony lécekkel a helyére illesztve (ragasztóval rögzítve) az egész alkotás megkapja végleges küllemét.