A Tokara-szigetek egyik tagja, Kodakara-jima mindössze 1 négyzetkilométer kiterjedésű, kerülete 4,8 kilométer, lakosainak száma körülbelül 20. A Déli-Tokara szigetcsoport egyik tagja, a nevezetes Tokara-ároktól délre található, Takara-jima mellett. A neve (小宝島) tulajdonképpen "kis Takara sziget"-et jelent, a kandzsi benne ugyanaz, mint nagyobb szomszédjáé, Takara-jimáé. Kodakara-jima mellett van még egy kis sziget, Ko-jima, amelyik lakatlan, csupán egy nagyobb szikla, igaz van némi növényzet is rajta.

Kodakara-jima és Takara-jima is - állattanilag - arról híresek, hogy él rajtuk egy mérgeskígyófaj, a Tokara-habu, amelyik a habuk képviselőinek legészakibb előfordulása (ennél északabbra már a mamushi, egy másik mérgeskígyó-féleség él). A Tokara-habu viszont jelentősen különbözik a délebbre élő többi habufajtól is, az Amami-szigeteken és Okinawán élő igazi habutól, a hime-habutól, a Yaeyama-szigeteken élő Sakishima-habutól és a Tajvan-habutól. (A habuk fajainak és állatföldrajzának áttekintését lásd itt.)

A Tokara-habunak két színváltozata ismert, egy világosabb és egy sötétebb színű. Kodakara-jimán, a sziget középső, mintegy 100 méter magas, bambuszerdővel borított fennsíkján volt alkalmam megfigyelni a különbséget a két színváltozat között. Ahogy egyik reggel a bambuszosban az egyetlen kitaposott ösvényen sétáltam, az első kígyót észre se vettem, színével úgy beleolvadt a száraz levelek közé. Csak arra figyeltem fel, hogy valami felémvág; utána még három másik, a talajszinten leselkedő kígyó tette ugyanezt, s csak a két utolsót tudtam előre kiszúrni, annyira jó a mimikrijük. A bambuszerdőben itt-ott a Riukiu-fenyő (Pinus luchuensis) egy-egy példánya feketéllett - ezeken meg a fekete habuk ültek, sötétbarna testükkel tökéletesen beleolvadva a barna fenyőkéreg színébe. Agresszivitásban ők se maradtak el a földön lakó, világos színű társaiktól, a fa ágaiba kapaszkodva ugyanúgy marni próbáltak. Még sose láttam ilyen agresszív mérgeskígyókat!

A fennsíkról egyetlen helyen lehet kitekinteni, ahonnan szép kilátás nyílik az alant, a tengerparton fekvő pici falu házaira és a tengeren nem messze lévő, lakatlan Ko-jimára. Kicsit ijedten gondoltam arra, hogy milyen szörnyű lehet itt egy cunami, mennyire kiszolgáltatott is az ember! S Kodakara-jima (Okinawától jóval északabbra, Kyushutól délre lévén) nincs is annyira messze például a legutóbbi, tragikus Tohoku-földrengéstől...

Hogy miből élnek ezen a szigeten, Kodakara-jimán az emberek, az szinte rejtély. Alig van halászat, a régi halászkikötőben partra vontatva pihen néhány öreg hajóroncs, s csak néha-néha láttam a tenger mellé kimenni, a partról horgászni férfiakat. Ko-jimára nem tudtam átjutni, pedig azt hittem, a halászok rendszeresen járnak át és majd átvisznek. A turizmus a szigeten szegényes, minshuku összesen kettő van, az egyiket, amelyikben laktam, egy idős néni egyedül tartja fönn, kertje elhanyagolt, gyerekei, unokái már a fősziget valamelyikén élnek. A sziget jelentős része szarvasmarha-legelő, nyilván ez jelenti a fő bevételforrást. Van egy érdekes, tengerparti, részben tenger alatti termálforrás, de a helyi fürdőzésen kívül ezt sem használják ki. Mellette egy bekerítetlen, forrón bugyogó, kicsi iszaptó, szintén a vulkanikus működés maradványa, látványosságnak az is jó lenne.

A nagy iskolaépület arról tanúskodik, hogy régen jelentősebb lehetett a sziget lakosainak száma, de a fiatalok nyilván elvándorolnak. Az egyetlen, kiépített strand is lakatlan, majdnem hogy elhanyagolt, és lejutni is nehéz hozzá, mert az odavezető útra épp egy betonkeverő állomást telepítettek, amelyik a kikötő megnagyobbításán dolgozik (?).

Vendéglátó nénimtől egy kisteherautót kaptam kölcsön, amivel kb. 6 perc alatt körbe tudtam kerülni a szigetet. Minden létező helyen gyűjtöttem, és összesen 7, a szigetre nézve új ikerszelvényesfajt találtam. Még soha, senki nem gyűjtött talajlakó állatokat ezen a szigeten. A nyugati oldalon csodálatos naplementék köszöntöttek minden este.

Utolsó reggel, szeptember 25-én a minden házban felszerelt és a sziget néhány villanyoszlopán is díszelgő hangosbemondók figyelmeztettek, hogy a komp elindult Takara-jimáról és körülbelül 20 perc múlva érkezik. A "polgármester" asszony, a sziget mindenben illetékes, legfontosabb személye 5 perc múlva meg is érkezett a minshukuhoz, hogy kivigyen a kikötőbe. A hajó 10 percet késett, és a kikötőben már előző este óta várta egy fekete borjú egy vasketrecben. Azt mondták, Kagoshimába viszik, az állatorvoshoz. Őt daruval emelték be a raktérbe, én, szinte egyedüli utasként, felsétáltam a hídon és búcsút intettem Kodakara-jimának. Széllel szemben mentünk északra Akuseki-jima felé, amelyik a több ezer méter mély Tokara-árkon túl van.