Ez a bejegyzés a Japánban talán leggyakrabban hallható mondatról, és a hozzá kapcsolódó élményeimről szól.

A "csotto matte kudaszai" (ちょっとまってください) frázist lépten-nyomon hallani, annyit tesz "várjon egy kicsit, kérem". Ezt mondják a boltban, amíg visszaadják az aprót (amíg az ember tenyerébe teszi a pénzt a kislány, kedvesen alátartja másik, meleg kezét, nehogy leessen egy érme); kiszolgáláskor, amíg kihozzák a megrendelt ételt; a postán, amíg ráragasztják a bélyeget a küldeményre; a benzinkútnál, amíg visszacsavarják a sapkát a tankra; és még millió helyen, ahol szinte egy másodpercet sem kell várni, mégis jól esik, hogy türelmet kérnek, amíg a dolgukat végzik.

Három esetet idéznék fel, ahol ez a mondat belémivódott.

1. Egyik kora este az egyetemről hazamenet ijedten hallottam, hogy az autóm jobb első gumija furán kopog, minden egyes fordulatnál. Megálltam, kiszálltam és látom ám, hogy egy nagy vasszeg feje van beékelődve a gumibarázdába. Ahogy megpróbáltam kifeszegetni, azonnal felszisszent a kerék, tehát látható volt, hogy a szögfej mögött a hegye is mélyen befúródott a gumiba. Percig sem haboztam, azonnal fordultam és mentem az egyetemhez közeli autóshoz, ahol az első kis Mitsubishi Pajero Minimet vettem, s amely egyben autószervíz is. A fiatalemberrel már többször volt dolgom, legutóbb a reggelente sivító ékszíjat kellett megfeszíttetnem, és amikor kérdeztem, mennyivel tartozom a kb. 10 perces munkáért, szégyenlősen mondta, hogy "hyaku yen", azaz 100 yen (kb. 270 Ft)...

Szerencsére Japánban a boltok, a szervizek este későig nyitva tartanak, nyilván és kézenfekvően azért, mert a dolgozó emberek este, a munka után érnek rá ilyesféle dolgaikat intézni. Így hát nem volt gond, hogy 7 órakor beállítottam a szervízbe a kocsimmal, kiszálltam és rámutattam a kiálló vasszögre a keréken. Nem kellett semmit magyarázni, a fiú értette miről van szó. Elhangzott a varázsszó: "csotto matte kudaszai", előkapott a farzsebéből egy fogót és megpróbálta kihúzni a ronda izét. Természetesen neki is felszisszent, erre abbahagyta, és egy pillanatra megállt gondolkozni. Elmosolyodtam,  a "csotto matte kudaszai" megint elhangzott, de most el is tűnt a fiú hátul a műhelyben kb. 5 másodpercre. Amikor előjött, egy szerszámosláda volt a kezében, amelynek tartozékaival most már tisztességesen kezelni tudta a problémát. Nem akarom nagyon részletezni, a szöget kihúzta (rémesen nézett ki, fogalmam sincs hogy került bele, mintha Krisztus keresztre feszítéséből származott volna...), a gumi elkezdett leereszteni, a fiú meg valamiféle Palmatex gumiragasztóval ügyködve gondosan betömte a lyukat, újra fölfújta a kereket, felegyenesedett és közölte, hogy rendben van, mehetek. Egy ezrest volt hajlandó eltenni az egész munkáért.

2. Másik esetem egészen mindennapos. A szó szoros értelmében, mert szinte minden nap vásárolok a közeli Szané-ben (ez egy kényelmes élelmiszerbolt-hálózat), amely délelőtt 9-től éjjel 1-ig van nyitva. Egy alkalommal reggel ugrottam be, töltöttpaprikát akartam főzni, s ahhoz kellett hozzávalót vennem. Paprika, darálthús, paradicsomlé megvolt, de lusta lévén - meg a rizsfőzéshez amúgy sem értek - a készételes pultnál dobozolt, kész főttrizst akartam venni. Ez mindig szokott lenni, együtt a friss falatokkal, a "bento"-nak, azaz elvihető "lunchbox"-oknak való alkatrészekkel. Mindezt hátul a konyhán készítik, minden Szanének van önálló konyhája.

De most nem volt főtt rizs. A "tuaregnek öltözött", fehér kendős, sapkás, szájvédős, kesztyűs, apró nénik föl-alá rohangáltak (voltak vagy négyen), épp töltötték fel a pultokat. Az egyik kihozott négy darab rizsesdobozt, de nem fehér, natúr rizs, hanem ízesített, babos meg mittudomén milyen rizs volt bennük. Egy picit tébláboltam, majd összegyűjtve minden bátorságomat megszólítottam, fehér rizs, "shiro gohan" kellene, nyögtem. Bento? - kérdezi, mondom nem, ilyen mint ez, csak sima, fehér, főtt rizs. Egy doboz? Hai, onegaisimasz - mondom, mire jön a varázsszó: "csotto matte kudaszai" és a néni térül-fordul, máris a kezében az áhított kis műanyag doboznyi fehér rizs, legumizva, fölárcédulázva, minden.

3. A harmadik eset sem különleges, a szituáció gyakori. Étteremben vagyunk (Pizza House Junior, mert a japánok szeretik az angol szavakat minden látható kapcsolat nélkül egymás mellé tenni, ráadásul ebben a gyorsétteremben minden volt, csak rendes pizza nem, currys rizs, egész csirke, tészta, steak, minden), szóval bent vagyunk, megrendeltük, megkaptuk, megettük, amit kaptunk. Illetve csak megettük volna, mert finom volt, de túl sok, különösen a taco rice, amit a fiam rendelt. A hatalmas adagnak mondjuk a fele megmaradt a tányéron, de hát miért hagynánk ott? Vittem a pulthoz, hogy szeretnénk elvinni, doggy bag-ben vagy hogyan. "Csotto matte kudaszai" - vigyorgott a srác, elvette a tálcát és hátravitte a konyhába. Nem telt bele fél perc, jött vissza egy fehér nejlonzacskóval, minden oké. Nagyon megköszöntük, távoztunk, és csak kint a kocsiban néztünk bele, mi is van a zacskóban. A maradék taco rice - mintha elvitelre kértük volna eredetileg is - gyönyörűen be volt dobozolva, mellé alkoholos kéztörlő, műanyag villa, pálcika (ha az kellene), és egy picike műanyag, zárható tálkában a taco-szósz, egy adag csípős paradicsommártás. Mindez csak azért, mert nem bírtuk megenni. Hihetetlen. De hiszen ez a természetes, nem?