A címet megtévesztésnek szántam, mert itt most csak tücskökről lesz szó. Sőt, még azokról se, mert ezek az egyenesszárnyú rovarok az Orthoptera rend Anostostomatidae családjába tartoznak, amelyek nem valódi tücskök, csak kissé hasonlítanak rájuk. Az egyenesszárnyúak közé tartoznak amúgy a szöcskék, a sáskák és a valódi tücskök, mint a legismertebb csoportok. Amikről most beszélünk, azok az angolul King Cricket-nek, Új-Zélandon pedig maoriul wetá-nak nevezett állatok. Általában nagy testű, nagy fejű, hosszú csápú, erős, tüskés hátsó lábú, többségükben szárnyatlan, fényes, barna, narancssárga vagy fekete színű rovarok. Pontos elkülönítésük csak részletes morfológiai és anatómiai vizsgálatokkal lehet, amelynek során a szájszerveket, a lábízeket, a potrohszelvényeket elemzik. Az eddigi kutatások szerint a már említett, közös családba tartozó rovarok (nevezzük innentől egyszerűen wetáknak őket) fő elterjedésükben a déli féltekére korlátozódnak. Azaz Dél-Amerikában, Dél-Afrikában, Ausztráliában és Új-Zélandon élnek, s csak kevés fajuk hatol fel az Egyenlítőtől északra fekvő területekre. Egy ilyen különleges faj az okinawai "Yanbaru kurogirisz", azaz a yanbarui fekete óriástücsök.
A weták már első ránézésre impresszív megjelenésű rovarok. Nagy fejük, fényes, szárnyatlan testük, hosszú, tüskés lábaik tiszteletteljes megközelítést érdemelnek. Ezt zavarás esetén tüskés hátsó lábaik feltartásával, erős rúgásokkal, majd végső esetben hatalmas ugrásokkal is kiérdemlik. A weták majdnem minden faja ragadozó, és egymás közt bonyolult, fajon belüli társas kapcsolatokat tartanak fenn. Különféle módokon képesek hangot adni, amelyet az elülső lábukon lévő dobhártya segítségével hallanak. A hímek fején gyakran különféle módosult nyúlványok, szarvak, nagyra nőtt rágók láthatók (pl. "agyaras weta"), amelyekkel egymás közt vetélkednek a nőstények kegyeiért. Az egyedfejlődés hosszú, a lerakott petékből 16-18 hónap múlva kelnek ki a szülőkhöz hasonló lárvák, amelyek teljes kifejlődése akár 3 évig is eltarthat. A kifejlett állatok néhány évig élnek. Általában jól tolerálják a hűvös éghajlatot, olyan fajok is ismertek, amelyek testnedvében fagyálló anyag van, és dermedt állapotban a talajmenti fagyot is képesek túlélni.
A wetáknak a nagyrészt a déli feltekére szorítkozó elterjedése a valaha összefüggő Gondwana földrész feldarabolódása előtti időszakban történt kialakulásra utal. Ausztráliában a kréta időszakból származó, tehát 145-65 millió éves kor közé eső kövületet is találtak. Dél-Afrikában mintegy 25 King Cricket-faj ismeretes, Ausztráliából és Új-Zélandról a 100-at is meghaladja a fajok száma, s néhány rokon fajt írtak le Új-Guineából, Új-Kaledóniából is.
Az új-zélandi fajokat 5 csoportba osztják: óriás weták, falakó weták, agyaras weták, talajlakó weták és barlangi weták. Többségük éjszakai életmódot él, és nem annyira ragadozók, inkább növényevők. Mivel Új-Zélandról (két denevérfaj kivételével) hiányoznak az őshonos emlősök, egy elmélet szerint a sokféle, valóban nagy testű, lassú mozgású weták a kisrágcsálókat, az egereket, pockokat helyettesítik, füveket, magokat rágnak.
Hogy mennyire keveset tudunk még a wetákról, azt az is mutatja, hogy 1999-ben az új-zélandi déli sziget ősrégi szikláin felfedeztek egy új fajt (Bluff weta - Deinacrida elegans), amelyik kékes, fémes színével, szögletes mozgásával egészen robotszerű benyomást kelt.
A Japánban, Okinawa szigetén (a Yanbaru őserdőben) talált Yanbaru kurogirisz (Black King Cricket - Apteranabropsis yanbarensis) sem túl régi felfedezés: 1995-ben írta le Oshiro japán kutató új fajként. Hozzá hasonló faj (ugyanebbe a genuszba tartozó) mindössze 9 van, 3 Indiában, másik 3 Vietnamban, egy Nepálban, egy pedig Kínában él. Persze, hogy Kína erdei mit rejtenek még, azt ki tudja...
Az "okinawai weta" így is különleges, és talán a legészakibb előfordulása a család egyik képviselőjének. Nyirkos, őszi napokon (de persze még mindig 22-24 fokban) lehet vele éjjel találkozni a Yanbaru szubtrópusi erdőt átszelő aszfaltborította utakon, ahova a megfigyelések szerint az elgázolt csigák, békák, földigiliszták és más rovarok tetemeit eszegetni jön ki az erdőből. Nagy termete (csak a teste, csápok, lábak nélkül 6-8 cm) és jellegzetes mozgása révén még a lassan haladó autó reflektorfényében is észre lehet venni. Megközelítve ugyanazt a tipikus védekező testtartást veszi fel, mint új-zélandi rokonai, azaz hatalmas, tüskés hátsó lábait szinte feje fölé tartva megmerevedik. Ha tovább zargatják, akkor óriási ugrásokkal tűnik el a sötétben.
Kicsit "arrébb", de még mindig a Stenopelmatoidea öregcsaládba (tehát ugyanabba, ahova a weták), a Gryllacrididae családba tartozik a Neanias magnus nevű "tücsöksáska". Külsőleg eléggé hasonlít a wetákra, s amikor a "yanbaru kurogiris"-t kerestem az erdőben, először azt hittem, ezek a leveleken csücsülő, szép narancssárga tücskök is weták.
A hím és a nőstény jellegzetesen eltér egymástól (egyik sem képes ciripelésre, semmiféle hangadásra): ahogy az lenni szokott az egyenesszárnyúak egyik alrendjénél (a tojócsöves szöcskéknél, tücsköknél), a nősténynek hátul, a potroha végén tojócsöve van (alul a két kép közül a bal oldalin), míg a hím potrohvége nyúlvány nélküli, legömbölyített, és fekete (jobbra).
Felhasznált irodalom:
Johns, P. M. 1997: The Gondwanaland weta: family Anostostomatidae (formerly in Stenopelmatidae, Henicidae or Mimnermidae): nomenclatural problems, world checklist, new genera and species. - Journal of Orthoptera Research, 6: 125-138.
