Karácsonyi, ünnepi szabadságom végén visszautamat Okinawára úgy kanyarítottam, hogy megálltam egy hétre Palaun. Ez egy aprócska szigetköztársaság, talán a legkisebb és legfiatalabb a világon, az Egyenlítőtől északra a 7-ik szélességi fokon, a Fülöp-szigetektől keletre. Tulajdonképp Mikronéziához tartozik, azon belül is a Karolina-szigetekhez, amelyeknek a legnyugatibb tagja. 1995-ben vált függetlenné, kivált a Mikronéziai Államszövetségből és az Egyesült Államok fennhatósága alól, és kikiáltotta önálló köztársaságát.

A Palaui Köztársaság mintegy 500 km² területű és körülbelül 20 ezer lakosa van. A terület megtévesztő, mert az ország egymással alig összefügő korall- és vulkanikus szigetekből áll, mintegy 300 darabból (s ebből csak 12 lakott). A legnagyobb sziget Babeldaob (kb. 320 km²), ahova 2006-ban a fővárost is áttelepítették (Melekeok államba), hogy ellensúlyozzák a legsűrűbben lakott és legvárosiasabb Koror szigetet. Látogatásom nem teljesen volt indokolatlan és csupán szórakozás, mert Palau történelme nem független Japántól. Majdnem 50 éven át a japáni Déli Csendes-óceáni Birodalom része volt, és én elsősorban az ezalatt az időszak alatt itt gyűjtött és japán tudósok által leírt ikerszelvényesek után kutattam.

Palaura az első emberek (talán Indonéziából vagy Melanéziából) már időszámításunk előtt 4000–3000 évvel megérkeztek, de ezeknek az időknek alig maradt régészeti nyoma. Babeldaobon nemrég kezdték el feltárni és felismerni a jelentőségét az erdővel már régen benőtt, ősi teraszos földművelésnek és más monumentális, ősi földmunkáknak. Ezek eredete körülbelül 1200-1000 évvel időszámításunk előttre tehető, amikor az addig parton élő, halászattal foglalkozó népesség bátorságot vett és kezdett feljebb hatolni a sziget belső, erdős, hegyes területeire. Az ezután épített falvakat már kőösvények kötötték össze, és minden falu megépítette a saját közösségi házát (”bai”), ahol a falugyűléseket és a törzsfőnökök találkozóit tartották. A faluközösségekre hosszú évszázadokon át jellemző volt a háborúskodás, amely a törzsek elismertségét, rátermettségét hivatott fokozni, és mélyen beépült a palaui emberek szokásaiba és gondolkodásmódjába. Ez egészen az európaiak megérkezéséig, a keresztény (spanyol) hittérítésig tartott, amikoris a törzsek közti véres háborúkat betiltották, de a szertartások és a legendák mindmáig fennmaradtak.

Az európaiak közül elsőnek a spanyolok érkeztek 1543-ban, de igazából csak a 19. században vetették meg itt a lábukat, amikor XIII. Leo pápa a Karolina-szigetekkel együtt Palaut is spanyol fennhatóság alá helyezte (1885). Ez sem tartott sokáig, mert a század végén (1899) Spanyolország eladta a szigeteket Németországnak, akik több módon is ipari és mezőgazdasági fejlődést indítottak. Az első világháború végén azonban Japán kapta meg a szigetek feletti uralmat (első versailles-i döntés), amelyet megszállással és japánosítással teljesített ki; ennek hatása még ma is érezhető. 1922-re Koror az egész déli-csendes-óceáni Japán Birodalom központjává fejlődött. A második világháborút azonban Japán is elvesztette, az amerikaiak a Csendes-óceáni hadviselés során már 1944-ben elfoglalták tőlük Palaut. Innen kezdve a szigetek (ENSZ-felügyelet alatt) az amerikai fejlődés irányát követték, amelynek egy érdekes mellékzöngéje, hogy átálltak az utakon való jobboldali közlekedésre (Japánban balrahajts van), de az autók nagy része még mindig Japánból érkezik, ahol a kocsik jobbkormányosak. A Japánban kiszuperált (de a vadonatúj) jobbkormányos autók (is) sokkal olcsóbbak, mint a direkt exportra gyártott balkormányosak vagy az amerikai és egyéb gyártásúak; ezért aztán Palau útjain a jobbkormányos autók vannak többségben, s velük az út jobb oldalán hajt a jobbszélen ülő vezető. Természetesen amíg a forgalom ilyen csekély, mint manapság, ez nem jelent igazán gondot (csak a külföldi vezetőnek szokatlan, a bérelt járműben).

Az ország hivatalos nyelve az angol (és a palaui), hivatalos pénzneme az amerikai dollár. Az amerikaiak 1994-ben utoljára (állítólag) kb. 500 millió dolláros induló segélyt adtak az addig az ő gyámságuk alatt lévő Palaunak, hogy álljon talpra és legyen önálló, önfenntartó ország. A független köztársaságot 1995-ben kiáltották ki, azóta Palau a turizmusból és tonhalexportból próbálja meg eltartani magát. Természetesen továbbra is jelentős támogatásra szorul, amelyhez készséges partnerekre talált Tajvan (Republic of China) és Dél-Korea, de még Japán személyében is. Lépten-nyomon láthatóak a táblák, amelyek az utakra, kórházra, középületekre (még az új Kapitóliumra, az elnöki hivatalra is) adott milliós támogatásokat hirdetik. A Kapitólium napelemes rásegítő energiaellátó rendszerét pl. az Európai Unió adományozta.

A Palau-szigetek az Egyenlítőtől északra a 7-ik szélességi fok táján helyezkednek el, ennek megfelelően az éghajlat trópusi–óceáni, az átlaghőmérséklet az év egészében 28°C körüli, az idő általában napos, bár van egy őszi–téli (október–február) esős évszak, amikor naponta többször jöhet rövid zápor. A Csendes-óceán északnyugati medencéjére jellemző tájfunok rendszerint elkerülik ezeket a szigeteket. A földdarabok egy része nagyon régi, így Babeldaob (Guam után a második legnagyobb mikronéziai sziget) körülbelül 70 millió évvel ezelőtt keletkezett vulkánikus módon, míg a többi sziget többségében korallzátony eredetű és fiatalabb. Szárazföldi (terresztris) élővilágát tekintve tehát Babeldaob a legérdekesebb, területének 70%-át még ma is szinte érintetlen, érett esőerdő borítja. Az itt honos mintegy 800 növényfaj 25%-a endemikus, 29%-a pedig természetes vagy ember által közvetített úton, a tengeren át került ide.

Az állatvilágból a madarak emelkednek ki 12 endemikus fajjal, élen a globálisan is veszélyeztetett mikronéziai ásótyúkkal (Megapodius laperouse senex). Emlősökből csak két őshonos denevérfaj van, egy nagyobb gyümölcsevő (Pteropus mariannus pelewensis) és egy kisebb, barlanglakó, rovarevő (Emballonura semicaudata). A kétéltű- és hüllőfajok száma 40-en felüli, melyek közt 1 endemikus béka- (Platymantis pelewensis) , 9 gyík- és 2 kígyófaj van, de ezek a számok még változnak, mert a rendszertani revízió még több fajnál folyamatban van. Itt van egy elszigetelt populációja a bordás krokodilnak (Crocodylus porosus), de nem a legészakibb, mert a Fülöp-szigeteken, sőt Thaiföldön, Délkelet-Ázsiában is előfordul. Nem teljesen egyértelmű, hogy a populáció természetes eredetű-e, egyesek szerint a japánok telepítették be. Az itteni példányok mindenesetre nem nőnek akkorára, mint az ausztrál rokonaik. A tengerben tengerikígyók élnek, a homokos partokra tengeriteknősök járnak tojásaikat lerakni. Babeldaob tavaiban és folyóiban 47 édesvízi halfaj él, melyek közt legalább 4 az endemikus, míg 5 pedig betelepített. Az erdők rovarfajainak számát 3000-6000 közé teszik, ezen belül az eddig ismert endemizmusarány 26%. A 40-50 szárazföldi 15 édesvízi puhatestű- (csiga- és kagyló)faj minden bizonnyal alulbecslése a valódi diverzitásnak. Angaur szigetén, ami eléggé eltér a többitől, behurcolt papagájok, kakaduk és a németektől ittmaradt, annak idején házikedvencként tartott, azóta elvadult rákászmakákók is élnek, ezekre szigorúan vigyáznak, nehogy átkerüljenek a többi szigetre.

Palaut a világ egyik legszebb vidékének tartják. Ez persze főleg a tengeri környezetre utal, én úgy találtam, hogy a falvak, az utak, az üzletek sem gazdagságban, sem kultúrában, tisztaságban nem múlják felül a megszokott délkelet-ázsiai, fülöp-szigeteki színvonalat. Az emberek ugyan igyekeznek - a bungalóm körül minden reggel söprögetett az alkalmazott -, és persze rendkívül barátságosak (hiszen a turizmusból élnek), de az utcák bizony piszkosak, az üzletek kínálata szegényes, az építkezések félbehagyottak, az utak sok helyen rosszak... A turisták nagy része azonban nem is ezekért jön ide, hanem a tengerért! Palaut a világ legszebb, leggazdagabb korallkertjeként tartják nyilván, a milliónyi égszínkék tengeröbölben meghúzódó korallzátonyok a világon talán a legsokfélébb tengeri élőlényt rejtik. Búvárkodás, snorkelezés, ez a lényeg, állítólag minden alkalommal más és más élővilággal lehet találkozni, a korallszirtek szépsége megunhatatlan.

Én nem búvárkodni jöttem Palaura, hanem az erdei élővilágért, de azért egy napot nem lehetett kihagyni, hogy rászánjak a snorkelezésre. A Sam's Tours utazási irodán fizettem be egy csomagot, ami minden felszerelés (szemüveg, légzőpipa, búvártalpak) kölcsönzésével és motorcsónakos szállítással bonyolított le egy teljes napos kirándulást a Koror szigettől délre fekvő, úgynevezett "Rock Islands" nevű területre. Ezek a szigetek - több százan vannak - jelentik a Palaui Köztársaság valódi vonzerejét. A lakatlan, növényekkel benőtt, gomba alakú szigetek útvesztőjében csónakázva az érintetlen, csodaszép öblök százait lehet felfedezni - szépen eloszlik a sokezres turistatömeg egy ilyen helyen. A csónakok itt-ott megállnak, vízre bocsátják a korallszirtben gyönyörködni vágyó utasaikat, majd továbbállnak, mert a zátonyok száma szinte végtelen. Ebédet is (dobozból) egy lakatlan szigeten kaptunk.

Kötelező megálló a "Jellyfish Lake", amely egy fura természeti jelenség, egy a nyílt tengertől elzárt "tengerszem". Sós vize van, amely a tavat körülvevő, erdővel borított korallgyűrű pórusain át szivárog be, s vele együtt apró élőlények is bekerülnek az elszigetelt élettérbe. Így jutottak be (lárvakorban) azok a medúzák is, amelyek most tömegével lakják a tavat, és az evolúció egy érdekes folyamataként természetes ellenség hiányában elvesztették csalánsejtjeiket, ezért érintésük egyáltalán nem veszélyes és szabadon lehet úszkálni közöttük. Hihetetlen élmény a több száz, méltóságteljesen lebegő, napozó medúza között snorkelezni.

Amikor bérelt autómmal Babeldaob szigeten közlekedtem, amelyen az elsődleges trópusi esőerdő uralkodik, szinte senkivel soha nem találkoztam. A szigetet (alig nagyobb, mint a fél Balaton!) körülbelül 60 km hosszan veszi körbe az aszfaltút, innen nyílnak a sokkal rosszabb, földutas bekötők a falvakhoz. Minden falu egy "állam", alig néhány ezer lakossal, ebből 16 van egész Palaun, 10 Babeldaobon. Az államoknak demokratikusan választott "kormányzóik" vannak, ők adják Palau vezetését, plusz a néhány "paramount high chief"-ből álló bennszülött vezetői tanács, akik a régi, hagyományos törzsi kultúrát és társadalmi formát képviselik. A felsővezetés az új, amerikai mintára épített Kapitóliumban székel, de ez a monumentális épület valójában az erdő szélén, mindentől távol van, attól az ötlettől vezérelve, hogy egy kicsit "decentralizálják" Palaut. Mert valójában a turizmus, az élet központja még mindig Koror, ahol az egyetlen főutcán az üzletek, az éttermek, a szállodák, a múzeumok, iskolák sorakoznak.

Babeldaobon "hivatalosan" alig van látnivaló, mindössze egy történelmi emlékre, a badrulchau-i monolitekre és egy vízesésre (Ngardmau) szokták felhívni a figyelmet. A monolitek több ezer éves, emberfaragta kövek, bár ábrázatukat már nem nagyon lehet felismerni, állítólag törzsi, vallási célokat szolgálhattak. A vízesés körül kialakult némi turisztikai fejlődés, kötélpályát, kisvasutat építettek és még egy boltocska is van, ahol frissen felütött kókuszdió levét lehet iszogatni...

Az útszéli megállók számomra sokkal sikeresebbek voltak, fogtam egy olyan ikerszelvényesfajt (Glomeridesmus), amelynek a rendje is alig ismert, a világon csak néhány helyen fordul elő, és ezek az alábbi képek az első (alig 4 milliméteres), élő állatról készült fotók! Emellett fő úticélomra is rábukkantam (nem volt nehéz, tömegesen élnek az avarban), a kis fehéres-barnás, hosszú orrú Siphonophorida ikerszelvényesre, amelyet Takakuwa japán kutató írt le 1942-ben, de az ő gyűjteménye, s vele együtt a típuspéldányok is, sajnos elvesztek. Frissen fogott állataim az azonosítás szempontjából fontosak és egy új fajleírásra alkalmasak. Tudományra új fajt is találtam: a másik fehér, szintén szívó ezerlábú (a képen éppen udvarolnak egymásnak) egy eddig nem ismert fajt képvisel.