Megszokott és mindig nézett honlapom, a Japan Meteorological Agency időjárás-jelentői úgy látszik teljesen megzavarodtak, mert az utóbbi hetekben csak esőt tudtak jósolni, minden napra. Már éppen kezdtem volna teljesen elkeseredni, amikor szombaton - a megjövendölt 60%-os eső ellenére - gyönyörű napsütésre ébredtem, ami még két óra múlva sem akart felhőbe borulni. Elhatároztam tehát, hogy végigmegyek a már múltkor kinézett sétaúton, a Nishihara-Nakagusuku városkák peremén húzódó Hanta Road-on (japánul Hanta Michi).

Ez az útvonal az egyetemhez és lakásomhoz közeli, nagy "San-e" bevásárlóközponttól indul amely egy csodálatos kilátóval egészül ki, az egyetemi campust is magába foglaló 160 méter magas riukiu mészkőplató szélén. Egyik legkedvesebb útvonalam itt a 32-es közút, amelyik az üzletek mellett, a kilátó alatt hirtelen bukkan ki a meredély szélére, és szinte ijesztő lejtővel indul le egészen a tenger szintjére. Ahogy az ember itt kocsival kihajt, egyszerre, lélegzetelállítóan tárul ki előtte a teljes Csendes-óceán: balra a Katsuren-félsziget, jobbra a Chinen-félsziget fogja közre az égszínkék tengert, s a halványan sejlő Tsuken- és Kudaka-szigetek mögött érzékelni lehet a ködös távolba vesző óceán végtelenségét. Ahányszor itt vezetek, mindig majdnem elsírom magam a szépséges látványtól.

Innen indultam tehát a Hanta útra, amely a valaha a Shuri kastélyt a Nakagusuku várral összekötő, ősrégi kövesút középső maradványára épült, felújított történelmi sétaút. A san-ei kilátónál egy összefoglaló térképtábla jelzi előre a látnivalókat, és itt néztem ki, hogy észak felé, a pár kilométerre lévő Perry kapitány zászlóssziklájáig megyek majd (Perry's Banner Rock).

Az út első szakasza a meredély szélén halad, vadonatúj társasházak előtt (de jó lenne itt lakni!), amelyek ablakaiból és teraszairól fenséges kilátás nyílik a Csendes-óceánra. Magát az ösvényt ruganyos, műanyag futópálya borítja, kétoldalt hófehér riukiu korallmészkővel szegélyezve, s ebből építették a szakadék felőli oldalon a mellmagasságú párkányt is. Ez a szakasz körülbelül 2 kilométer hosszan halad, majd a futópálya megszűnik, és most már kicsit kopottabban, "történelmiesebben" folytatódik a kőutca.

Ahogy a lakóházak baloldalt elmaradoznak, az ösvény egyre romantikusabbá válik, és nemsokára feltűnnek a bozótban az Okinawán oly jellegzetes, mindenfelé elszórtan megtalálható, hagyományos és új sírok, kripták is. Tulajdonképpen milyen kellemes dolog lehet itt, ilyen helyen nyugodni az örökkévalóságig!

A régenvolt Arakaki faluba érve az első látnivaló egy öreg híd (hidacska), amelyet annak idején, több száz évvel ezelőtt a Wakanan folyóra építettek, hogy a falu lakosságát ne szakítsa ketté. A "folyó" manapság inkább kis csatornának tűnik, de a magyarázó leírás szerint nagyobb esőzések után szélesre dagadt, és több korábbi, gyengébb hidat is magával sodort. A most is látható kőhíd az egyetlen fennmaradt, eredeti ilyen, boltíves építmény Nakagusuku városban.

A gyalogösvény most meredeken lefelé fordul, mintha le akarna menni a tengerpartra. Párszáz lépcsőfokon lépkedek lefele, remegni is kezd a lábam, s aggódva gondolok a visszaútra (kocsimat a San-e-nél hagytam)... De a fák között itt-ott előbukkanó kék tenger látványa, a lépcsőkön talált két kardfarkú, tűzhasú szalamandra, és a napfényes foltokon táncoló pillangók mindent feledtetnek.

Az erdei rész után megint egy faluba érek, amelynek utcáin, a házak között, jól követhető a mészkőkockákkal kirakott tanösvény. Egy helyen megragad a jellegzetes, japán gondosság: az újonnan lefektetett gázcsőhöz fel kellett bontani a műemlék utcát, de a visszafedésnél ügyeltek arra, hogy megint régies mészkövet használjanak, amely még színében ugyan eltér, de előbb-utóbb hozzáöregszik majd a korábbi burkolathoz. Ahol erre nem volt szükség (a képen itt nem látszik), ott ugyanolyan aszfalttal fedték be a vezetéket, mint amilyenek a mellékutcák voltak.

A Tunmaasu elágazás fontos tájékozódási pont volt a régieknek, három útvonal is metszi itt egymást. Az egyik -földút - az Arakaki várhoz, a másik Ginowan városba vezet (a harmadik pedig az, ahonnan én jövök). Egészen a világháborúig egy öreg fenyőfa állt a kővel kirakott körben, de azt végül egy tájfun kidöntötte: a mostani utódját 2002-ben ültették ugyanide.

Hogy ki építette a 160-170 méter magasan fekvő Arakaki gusuku-t (várat), azt nem jegyezte fel a történelem. 1713-ban azonban már említi az írás, azzal a megjegyzéssel, hogy a környék különböző klánjai egyaránt tiszteletüket rótták le a vár maradványainál. A várfal alapjait 2004-2005-ben ásták ki, és az itt talált cserép- és porcelánleletek szerint már akár a 14. században is állhatott.

Utam végéül a Perry-sziklát jelöltem ki: szerettem volna látni azt a magaslatot, amelyen 1853. május 30-án Perry kapitány is megpihent, miután kíséretével "expedíciót" indított, hogy "felfedezze" Okinawa sziget "belsejét". A Shuri vártól indultak, és ugyanazon a mészkövekkel borított gyalogúton haladtak végig, amelynek középső szakaszát most én is végigjártam, hogy aztán majd a Nakagusuku várhoz jussanak. Útközben, Arakaki falut elhagyva egy hatalmas, kettős sziklánál álltak meg déli pihenőt tartani, gondolom gyönyörködtek a látványban, és hogy "hódításukra" emlékezzenek, kitűzték az amerikai zászlót, néhány ünnepélyes puskalövés kíséretében. A sziklaformációt kettős megjelenéséről a helyiek csak Taachii Ishi (Kettős-szikla) néven nevezték, de 1997-ben Nakagusuku város vezetése, Perry és a történelmi esemény emlékére Perry Zászlós Sziklájára (Perry's Banner Rock) keresztelte át.

Sajnos magát a sziklát én már nem találtam, pedig a térkép és a kilátónál elhelyezett emléktábla alapján is jó helyen kerestem. A táblán van egy fénykép, amely - fákkal benőve ugyan, de - némiképp emlékeztet a metszeten ábrázolt nevezetes kőoromra, de a környéken még ezt a sziklát sem bírtam felfedezni, igaz, mindent vastagon benőtt már a növényzet. De ha meglenne a kő, csak kitakarították volna a környezetét, ha már a táblákon ennyire felhívják rá a figyelmet!

Mivel a kőösvény a továbbiakban már ismert terepen, a még elég messze fekvő Nakagusuku várhoz vezetett, némi napozás, elmélkedés után inkább visszafordultam, hogy a néhány kilométert újra megtéve, a lépcsőket megint megmászva visszaérjek a már délutáni fényekben tündöklő, san-ei látképhez. A kilátónál egy japán kislány pengette a gitárját, hogy megadja a záró hangulatot a kellemes tavaszi, január végi történelmi sétához.