Mostanában két hír tartja forrongásban Japánnal kapcsolatban a nemzetközi sajtót. Itt „bent” ugyan elég nehéz megtudni róluk valamit, japán tévét én nem nézek, újságot mások se olvasnak a környezetemben, a külföldi hírekről meg még kevesebb visszajelzésünk van. Megpróbálok azért némi "helyszíni tájékoztatást" adni.
Az egyik, ami biztosan nagy port ver fel, a Senkaku-szigetek. Már írtam erről a vitás szigetcsoportról a Kelet-Kínai-tengeren, Nagy-Kína, Tajvan és Japán déli része határán. A dolog lényege éppen a határ: mindhárom ország a magáénak követeli, s mondjuk mivel Kína és Tajvan előbb-utóbb úgyis megegyezik, az igazi probléma Kína és Japán között feszül. A múltról szóló beszámolót az idézett bejegyzésben el lehet olvasni, az ellentét mostani kiújulását az okozta, hogy Japán bejelentette, megveszi a szigeteket az őket évszázadok óta magántulajdonban a sajátjaként kezelő japán családtól.
Hát ez önmagában elég érdekes! Van nyolc kis kopár sziget a tengerben - a legnagyobb Uotsuri, azon még növényzet is van (és egy bennszülött vakondfaj), rajta 1895-ben a japánok egy emlékművet állítottak. 1900-ban Koga Tatsuhiro japán iparmágnás halfeldolgozó üzemet létesített 200 munkással, de 1940-re a háború miatt az üzem tönkrement, és mindenki elhagyta a szigetet. 1970-ben Tatsuhiro örökösei eladták a szigetet a Kurihara családnak, és ők azok, név szerint Kunioki Kurihara, aki birtokolja a három szigetet a négy nagyobból (a negyedik, Taisho-jima a japán államé, a többi pedig valóban csak vízből kiálló szikla). 1972-ben a japánok visszakapták az amerikaiaktól egész Okinawa prefektúrát, s azóta a Senkaku-szigetek a déli Ishigaki önkormányzat alá tartoznak.
Kína még ekkor sem mutatott semmi érdeklődést a terület iránt, pedig már 1968-ban jelezték a kutatások, hogy fontos tenger alatti gázmezők lehetnek a környéken. 1979-ben a japán állam tudósokból, akadémikusokból álló kutatóexpedíciót szervezett, ezen Shimojana és Ota professzorok is részt vettek (ismerem őket a Ryukyu Egyetemről). Az állam mellesleg 2002 óta már évi 25 millió jenért bérli a három szigetet a Kurihara családtól. Közben a kínaiak rájöttek, hogy mégsem kéne figyelmen kívül hagyniuk ezt a vitatható és feltehetően kincset érő területet, és az utóbbi években különféle
Idén tavasszal a helyzet még jobban felforrósodott, amikor Tokió polgármestere, Ishihara magánakcióba kezdett: bejelentette, hogy tokiói városi pénzből megveszi a Kurihara családtól a három szigetet. Ezt már Noda miniszterelnök sem hagyhatta annyiban; nem csak azért, mert Tokió pénze voltaképpen az állam pénze, hanem azért se, mert ez az egész dolog a japán állam nemzeti ügye kell hogy legyen, s nem bonyolíthatja ezt egy belügyi, önkormányzati ellentmondás. A miniszterelnök megintette tehát Ishiharát, és saját maga kezdett el tárgyalni – a japán kormány nevében – a Kurihara családdal. Meg is egyeztek, és 2012. szeptember 11-én a japán kormány 2,05 milliárd yenért megvette Uotsuri-, Minamiko- és Kitako-jimát a családtól. Ezzel legalizálni vélte a helyzetet, miszerint most már itt biztosan minden a japán államé, és csak vele lehet tárgyalni a továbbiakban bármiről.
Igen ám, de ez a húzás borzasztóan fölidegesítette a kínaiakat. Még hogy Japán üzletel a szigetekkel? Ráadásul saját berkeiben, saját állampolgáraival? Hát mégis mit képzel? Peking nem fogja „székében hátradőlve tűrni és végignézni, hogy területi sérthetetlenségét valaki lábbal tiporja” – ezek a kínai külügyminiszter szavai. Peking utcáin tízezrek kezdtek el tüntetni, és egész Kína-szerte föllángolt a háború alatt elszenvedett megaláztatások miatt amúgyis csak szunnyadó japángyűlölet. Megállították és letépték a japán zászlót a nagykövet kocsijáról, másutt japán zászlókat égettek. Kína pedig két majdnem-hadihajót („paramilitary patrol ship”) küldött a Senkaku-szigetek körzetébe.
Én csak remélni tudom, hogy az egész incidensből nem fog háború kirobbanni. Remélhetőleg az Egyesült Államok, aki jelentős szerepet vállal a térség biztonságának megőrzésében, időben elkezdi a feleket békítgetni.
De az Egyesült Államoknak más baja is van. Ennek a bejegyzésnek másik témája az „Ellentmondások” gondolatkörben az Okinawát hónapok óta lázban - és tiltakozásban - tartó amerikai katonai bejelentés, miszerint 2012. októberétől ide telepítenek 12 darab MV-22-es Osprey típusú új haditengerészeti repülőgépet. Ezek a gépek elfordítható rotorjaikkal a helikopter és a repülőgép között képeznek átmenetet, és a hagyományos, kétmotoros (és nagyon zajos) Sea Knight katonai helikopterek lecserélésére szolgálnak. Nagyok, erősek, modernek - és sajnos az utóbbi években, technikai berepüléseik alkalmával több esetben is végzetes baleset történt velük. Az amerikai haditengerészet
hivatalos álláspontja szerint azért, mert a bonyolult, forgatható rotorokkal való repülés különleges figyelmet, szakértelmet és manőverező gyakorlatot igényel a pilótáktól. A baleseteket tehát emberi hiba okozta. Igen ám - kiabálnak erre a gép ellenzői, de hát akkor mégis csak veszélyesek, minek akarunk repülni valami olyannal, ami meghaladja a képzett pilóták képességeit!!??
Nekem személy szerint tetszik az Osprey, és alig várom, hogy láthassam, ahogy Okinawán a katonai bázisokra berepül. Az előzetesek szerint kevésbé lesz zajos, mint az alacsonyan, a házak fölött repülő "tengeri lovagok", technikailag nyilván lenyűgöző a megjelenésük, hihetetlen komoly repülő szerkezetek. Engem leginkább az Avatar óriási repülőgépeire emlékeztetnek, s ahogy láttam, a Resident Evil legújabb, 5-ik epizódjában is ilyesmik ellen küzd Milla Jovovich és Michelle Rodriguez. Szóval szép gépek, na, és hogy balesetveszélyesek lennének? Egy normál repülőgép vagy helikopter is az, és az is meghaladja az átlagember technikai képességeit. Megfelelő kiképzéssel, szimulátoros gyakorlással nyilván lehet biztonságosan működtetni ezeket a monstrumokat is.
A legfeltűnőbb tulajdonsága az Osprey-nek (magyarul "Halászsas"), hogy két hatalmas motorja függőleges helyzetbe állítható, s ilyenkor úgy néz ki, mint egy kétrotoros helikopter. A propellerek is (3-3) hosszúak, amikor a gép a földön áll, nem is tudja a rotorokat vízszintes helyzetben tartani, mert a propellerek beleütköznének a talajba. Felszállni tehát függőleges rotorral (vízszintes propellerekkel) tud, s a levegőben fordítja el a motortesteket vízszintes helyzetbe (a propellerek tehát függőlegesek lesznek) és így repül nagy sebességgel előre. A legkritikusabb mozzanat éppen ez a felszállásból előrerepülésbe való átállás, a rotorok mozgatása, mert ilyenkor a hagyományos repülők és helikopterek vezetői számára szokatlan manőverek zajlanak.
A fő probléma azonban nem az új repülőgépek működtetésével van, az igazi ellenkezés tárgya Okinawán nem a katonai bázisok technikai felszereltsége. Az a gond, hogy a Kadena repülőtér, de leginkább a Futenma Haditengerészeti Légibázis bent van a zsúfolt Ginowan város területén, valóban lakóházak, iskolák, óvodák között, és a repülő szerkezeteknek ezek közt a polgári egységek közt kell lavírozniuk, ha fel- vagy leszállnak. Ezt kellene megszüntetni, az igazi tiltakozás tehát a Futenma teljes kiköltöztetését, eltávolítását követeli. Ami viszont további problémákat vet fel: Okinawa szigetére, vagy attól is el, még messzebbre? Ha messzire, hova, Japánba, vagy netalán Guámba? Ha Japánba, vajon melyik prefektúra vállalná át ezt a terhet a távoli, lenézett kis Okinawától? Guam meg azért nem jó, mert messze van a térség azonnali ellenőrzéséhez. Ha pedig marad Okinawán, csak északra, a lakatlan, védett erdők, korallzátonyok közelébe telepítik, akkor mi lesz az amúgyis fogyatkozó természetes élőhelyekkel? Szóval a gondok itt jóval nagyobbak, mint hogy legyen-e Osprey, vagy ne legyen. Miközben a Japánnak szánt gépek már rég megérkeztek Yamaguchi prefektúrába, és valószínűleg semmi sem állíthatja meg, hogy Okinawára szálljanak...
