Yonagunira repülővel érkeztünk, egy pici motoros géppel, kb 18-an. A repülőtől persze gyalog kellett elmenni a csomagfogadó épületbe, ahol stílusos terepasztalon terítették elénk csomagjainkat...

Maga Yonaguni Japán legnyugatabbra fekvő szigete, a Riukiu-szigetláncnak gyakorlatilag Tajvanhoz csatlakozó tagja. Mindössze 130 km-re fekszik Tajvantól, s tiszta időben látni is lehet a tajvani hegyeket. Mi estefelé érkeztünk, azonnal elautóztunk a bérelt kocsival a legnyugatibb pontig (Irizakinak hívják), ahol egy világítótorony tövéből gyönyörködtünk megint a naplementében - persze Tajvant nem lehetett látni a felhők és a tenger feletti pára miatt. De szép volt így is.

Yonaguni szigete mindössze 28 négyzetkilométer területű, legmagasabb pontja a Kubura-hegy 231 méter. Szóval nem egy nagy földdarab, viszont annál szebb és érdekesebb. Lakosainak száma összesen 1800, ami jót tesz a természetnek... Három nagyobb falu van rajta, mindháromnak kikötője, plusz a reptér, két világítótorony, két modern szélmalom, amelyik a helyi elektomosságot szolgáltatja... kb. ennyi az egész. De nagyon hangulatos, és én igazán beleszerettem. Fantasztikusak a meredeken lezúgó sziklák, a valószínűtlenül kék tenger, a sötétzöld szubtrópusi erdő.

Itt, ennél a sziklánál azt mondják különleges tengeralatti képződmény húzódik: nemrég fedezték fel, és elképesztő szerkezete miatt nagy vitát kavart, hogy természetes dolog-e, vagy valami ősi, elsüllyedt civilizáció maradványa, esetleg földönkívüliek alkották... 'Yonaguni monument' a neve, vonzza a kalandvágyó búvárokat, és itt lehet róla bővebben olvasni: http://en.wikipedia.org/wiki/Yonaguni_Monument

Yonaguni másik nevezetességei a lovak, a 'Yonaguni ponies' ahogy itt mondják. Ezek alacsony termetű, mongol típusú lovak, valamikor a 15. század környékén hozhatták ide őket még a Riukiu-királyság idején. Valóban Mongóliából származnak, koreai közvetítéssel, amit a rajtuk és néhány más japán kis sziget (pl. Miyako, Tokara) ősi lófajtáin nemrég elvégzett DNS-vizsgálatok is igazolják. Legközelebbi rokonaik nem a kínai lovak, ahogy eredetileg gondolták, hanem a mongolok; nekem ez nem volt olyan meglepő, hiszen amikor megláttam őket, azonnal a mi tarpánhoz hasonló, régi magyar, hucul lófajtáink jutottak az eszembe... A yonaguni lovak egyébként szabadon legelésznek a szigeten, például a világítótornyok körül is...

A búvárkodás mellett Yonaguni másik nagy vonzereje a tengeri horgászat, ami nem is csoda, hiszen gyönyörűséges a tenger a sziget körül. Híresek a vitorlás kardoshal fogások: innen származik jónéhány világrekord, és bajnokságokat is rendeznek évente. Hatalmas szobor hirdeti a (Hemingway öreg halászának is kihívást jelentő) kardoshal dicsőségét... Nekem is volt szerencsém épp egy ilyen kifogott óriáshalat a kikötőben megcsodálni. A fotókat nem rakom föl, mert illúziórombolóak, már levágták a tőrszerű orrát és kezdték kibelezni is, aztán kötélen lógatva hatalmas jégládába ejtették. Friss, nyers húsa (sashimi) állítólag nagyon finom...

A szigeten mindenfelé ott vannak még a hagyományos, régi riukiu házak: piros cseréptetejükkel, fából épült, magasított szobáikkal, széles tolóajtaikkal nagyon jellegzetesek. Belülről is hűvös, tágas, kellemes egy ilyen régimódi lakosztály.

Ezen a partszakaszon nem bírtam ki, természetesen megmerültem a hullámokban. A tenger nem volt veszélytelen, a korallzátony széle túl közel volt, ezért nem védett nagyon a nyílt tenger sodrásától. A part homokos volt, ami klassz a fürdőzésnek, de kevésbé izgalmas a snorkelezéshez, nem is láttam semmi érdekes halat.

Szokásos esti erdei sétánk alatt többször is találkoztunk hatalmas, gyermekfej nagyságú pálmatolvajokkal, remeterákokkal. Megfogni nem veszélytelen őket: hatalmas ollójukkal szétroppantják az ember ujját, ezért inkább csak néztem és vakuztam ahogy mérgesen hátrálva fedezékbe húzódnak.

Ez már a kép a repülőről, Yonaguni keleti fokáról. Búcsúzunk a szigettől, irány újra Okinawa, hogy a fogott anyag preparálása után újabb szigettúrára készüljünk!