A Tokara-szigetek (a Mishima- és az Osumi-szigetekkel együtt) az Északi-Riukiu-szigetcsoport része, Kagoshima prefektúrához tartoznak, de valójában két részre bonthatók: az Északi-Tokara és a Déli-Tokara csoportra, amelyeket a mély Tokara tengeri árok választ el egymástól. Ennek állatföldrajzi jelentősége van, a habu mérgeskígyófajok (Protobothrops genusz) például nem élnek a Déli-Tokara csoport tagjainál (Takara-jima és Kodakara-jima) északabbra, innen följebb már csak a mamushik (Agkistrodon vagy Gloydius) találhatók. Ezt a fontos határvonalat Ota (1998) állította fel főként herpetológiai adatok alapján, más állatcsoportokra és a vegetációra ez a megkülönböztető csoportosítás nem feltétlenül érvényes.

A „Tokara” megnevezés régiesen tulajdonképpen „10 sziget”-et jelent, ugyanez a neve mai használatban az adminisztratív egységnek („Toshima mura” azaz Toshima „falu”), ahova a szigetek tartoznak (Kagoshima ken, azaz prefektúra alatt). A „to” = 10, kandzsival 十, ez van a Toshima komp oldalára is írva: 十島.

A „tíz sziget” elnevezés Gisuke Sasamori-ra (笹森儀助, 1845-1915) vezethető vissza, aki híres utazó volt és 1895-ben a Tokara-szigeteken is járt. Erről írta beszámolóját "Jittou joukyou-roku” (拾島状況録, „The Report of the Ten Islands”) címmel. Sasamorit különösen lenyűgözte Suwanose-jima, amely ekkor már Tomiden Fujii (藤井富伝, az Amami-O-shimáról érkező telepes) fáradozásának köszönhetően lakott volt. Persze hogy miért is „tíz sziget”, az meglehetősen talányos. Ha minden szigetet (a lakatlanokat is) beszámoljuk, akkor 12 van (lásd a táblázatot alább), s ebből ma csak 7 lakott. Ezzel jobban összecseng egy még korábbi, Sasamorit is megelőző beszámoló a Tokara-szigetekről, ezt Kaun Shirono (白野夏雲) írta 1885-ben, "Shichitou mondou" (七島問答, „The Report of the Seven Islands”) címmel (shichi = 7). Azért ez sem teljesen egyértelmű, mert annak idején Gaja-jima is lakott volt, Kodakara-jimát viszont (ahogy neve is mutatja: Ko-dakara-jima, azaz "Kis Takara sziget") csak Takara-jima „kihelyezett” részének tartották. Gaja-jimát 1970-ben elhagyták a lakosai, mert nagyon élhetetlen volt, Kodakara-jima meg független lett. Így tehát megvan a hét sziget, még ha nem is tíz, és nem is aszerint, ahogy eredetileg volt.

Egy másik magyarázat szerint a „Tíz sziget” eredetileg a három (ma is lakott) Mishima-szigetet (Yaku-shimától északnyugatra, Kagoshimától délnyugatra) is magába foglalta, de a 2. világháború után az amerikai fennhatóság alá kerülő (okinawai) területet Kuchino-shima felett húzták meg, így adminisztratíve 3+7-ra bomlott a közigazgatás. Az 1972-es visszacsatolás után már megmaradt ez a szétválasztás, s a Tokara elnevezés csak a hét délebbi tagra vonatkozott.

A szigetek adatait az alábbi táblázatban foglaltam össze, külön jelezve területüket, kerületüket, legmagasabb pontjuk tengerszint feletti magasságát és hozzávetőleges lakosaik számát. Ez utóbbi nem pontos, mert minden felmérés mást mond, és a szigetek népessége nagyrészt amúgyis fokozatosan csökken, mert az öregek kihalnak, a fiatalok meg elhagyják szülőhelyüket a modernebb élet kedvéért.

Kuchino-, Nakano-, Taira-, Suwanose- és Akuseki-jima szigetek a Tokara-ároktól északra helyezkednek el, tehát ők alkotják (a lakatlan Gaja- és Kogaja-jimával együtt) az Északi-Tokara csoportot. Az állatföldrajzi határtól délre található Kodakara- és Takara-jima, a lakatlan Ko-jima, Yokoate- és Kaminone-jima szigetekkel. Ezek a Déli-Tokara csoporthoz tartoznak, de egyúttal már nem is az Északi-Riukiu-szigetcsoporthoz, hanem a Középsőhöz, amely az Amami- és az Okinawa-csoportot is magában foglalja.

Mivel a Tokara-szigetek Kagoshima prefektúrához tartoznak és nagyon kicsi népesség él rajtuk, az odautazást gondosan meg kell tervezni. Az egyetlen kompjárat (Ferry Toshima), amely összekötögeti a szigeteket, Kagoshima kikötőjéből indul (23:50-kor), és átugorva a Mishima- és Osumi-szigeteket, másnap reggel érkezik Kuchino-shimára. Innen aztán nagyjából óránként éri el a rákövetkező szigeteket, míg végül kiköt Amami-O-shimán délután négy órakor. Egy rövid éjszaka után hajnalban, 4 órakor már indul is vissza, hogy Takara-jimával kezdje megint a sort. A fura indulási időpontok azért vannak, hogy az első szigetre mindig reggel érkezhessen a hajó. Gyakorlatilag két teljes napba telik az oda-vissza út, és a naptár szerint a harmadikon este 20:30-kor érkezik vissza Kagoshimába a komp. A kapitány és a legénység számára nyilván kimerítő közlekedés nem jár tehát mindennap, hetente jó ha kétszer, ünnepnapok vagy tájfun okozta erős hullámzás miatt még ritkábban kerül rá sor. Gyakori a menetrendváltozás, és minden második járat nem is megy le Amami-O-shimáig (az már egy másik „falu”, másik önkormányzat), hanem csak Takara-jimáig, tehát a délről (esetemben például Okinawáról) induló közlekedés különösen nehézkes lehet.

A szigetek túlnyomó többségén nincs bolt, semmilyen megszokott ellátás, Kodakara-jimán még az egyetlen felállított italautomata is elromlott és működésképtelen. Megszállni, létezni érthető okokból kizárólag a szigetenként 3-4 erre szakosodott minshukuban lehet, ahol a szolgáltatás nem alku tárgya, az éjszakánként és fejenként 7-10 ezer yenbe minden benne foglaltatik (tatami-futonos szállás, szállítás a kikötőbe és vissza, napi háromszori étkezés, esetenként még egy közlekedési eszköz, motor, kerékpár vagy autó is). Igénybe venni ezeket a szálláshelyeket – szintén magától értetődően – csakis előzetes foglalás, telefonon való egyeztetés alapján lehetséges.

E látszólag nomád körülmények ellenére hihetetlenül jól szervezett ezeknek a szigeteknek és lakosaiknak az élete. Mindegyiken van egy „felelős személy” (talán polgármesternek mondhatnánk), aki a kikötőben mindig várja a kompot, előkészíti, intézi a hivatalos teendőket, fogadja az illusztris vendégeket (mint engem... :-)), nyitva tartja az egyetlen hivatalos helyiséget, árulja a kompjegyeket, széthordja a postát, szervezi a rendezvényeket, kapcsolatot tart a hivatalos külvilággal. Neki kell az előzőleg Kagoshimán beszerzett gyűjtési, látogatási, tudományos engedélyeket is bemutatni.

Mindegyik szigeten van telefon, igaz, csak egy szolgáltató, a Docomo átjátszó antennája. Van elektromos áram, hideg-meleg víz, néhány autó, aszfaltozott út, műholdas tévéműsor, itt-ott internet is. Az energiát saját kis erőművek szolgáltatják, sajnos többnyire nem környezetbarát módon, hanem fosszilis tüzelőanyag égetésével, legfeljebb csak kiegészítésképpen szél- vagy naperőművel. Az emberek egy része halászik (bár meglepő módon közel sem olyan nagyüzemben, ahogy ezt gondolhatnánk, talán a tenger túl kiszámíthatatlan errefelé?), de a többség inkább valamilyen mezőgazdasági munkát végez, többnyire szarvasmarhát, kecskéket gondoznak és a minimális konyhakertet művelik. Mindenütt van iskola, elemi, és néhol junior high is, de a gyerekek száma folyamatosan csökken, egy-egy osztályban (évfolyamban) 1-4 az általános létszám.

Egyértelmű, hogy a szigetek, a lakosság életének ütőere a kompjárat: minden eköré szerveződik, és minden információ fontos, ami ezzel kapcsolatos. Ha elindult a járat (akár Kagoshimáról, akár Amami-O-shimáról) azonnal bemondják a hangosbeszélőn, de nem csak az utcákon és a földeken, hogy az egész szigeten hallani lehessen, hanem minden házban drótnélküli hálózatos kapcsolat segítségével a „hivatalból”. Nyilván más fontos közlendőket, akár vészhelyzetre való figyelmeztetést is így juttatnak el a lakosokhoz. Amikor megérkezik a hajó, boldog-boldogtalan, a sziget teljes lakossága, mindenki aki járni tud kint van, ujjong az érkezéskor, könnyes szemmel integet a távozáskor. A férfiak felének állandó foglalkozása a kikötésben való segédlet, a kötelek kezelése, a lépcső, a konténerek mozgatása, a targoncák vezetése. A hajó távozása után 1-2 órát szemezik a postát, szétosztják az érkezett árut, és mindenki örül mindennek, hiszen mindenki ismer mindenkit. Fogadják a vendégeket, helyükre kísérik őket és elmagyarázzák a legfontosabb tudnivalókat. A kompjáratnak ezt a fontosságát a hajón is érezni: emberek néha alig vannak, majdnem teljesen üres az utastér, de az árurakodás mindig számottevő, és nyilvánvaló, hogy ebben a veszélyes, de nélkülözhetetlen üzemben nem a ténfergő utas, hanem a tárgyi forgalom a fontos. Legyen az napi élelmiszer, bútor, vágott virág, kistraktor, gépalkatrész, vagy az állatorvostól visszaérkező tehénborjú, mindet nyitott rácsos vagy teljesen zárt vaskonténerben emelik ki és be a hajódaruval.

Meg kell említeni, hogy 2009-ben a Tokara-szigetek a világsajtóba is bekerült: ebben az évben (a 21. században) ugyanis július 22-én itt volt az egész Földön a legtovább megfigyelhető a teljes napfogyatkozás (6 perc 25 másod-percig), mégpedig Akuseki-jimán. A pici, alig 60 fős szigetre több mint 1500 alkalmi látogatót vártak, sátrakat állítottak fel és ivóvíz- és élelmiszerkészletet tartalékoltak, de a valóság  alulmúlta az elképzeléseket: a Nap, pont erről a szigetről nézve, teljes felhőpaplanba burkolódzott a várva-várt látványosság idejére…