Okinawán és különösen a Kerama-szigetek felé eső tengerrészen decembertől áprilisig különleges szórakozás, látnivaló várja a turistákat: bálnafigyelés! Ebben az időszakban a hosszúszárnyú bálnák (angolul "púpos", azaz humpback whale: Megaptera novaeangliae) többedmagukkal az északi, jéghideg vizekről leúsznak a meleg Kuroshio-áramlat mentén a Riukiu-szigetek és a kontinens közé eső tengerekbe. A nőstények (bálnatehenek?) itt hozzák világra borjaikat; egy ilyen "apróság" 6 méter hosszú és 2 tonnát nyom! A kifejlett hosszúszárnyú bálna 16-18 méter hosszú és 30-40 tonna súlyú. Valaha intenzíven vadászták őket, számuk az 1960-as évekre 1000 alá csökkent, aztán a természetvédelmi korlátozás eredményeképpen ma már megint 18-20 ezer hosszúszárnyú bálna úszik világszerte a vizeken.
Február 21-én, egy gyönyörű vasárnap délután elhatároztuk, hogy kimegyünk megnézni ezeket a csodálatos tengeri emlősöket. Szerencsénk volt, nagyon szép idő lett a már majdnem hetek óta tartó hűvös és esős időjárás után; így amikor előzőleg szombaton lefoglaltuk a túrát, nem volt gond, biztattak minket a szélcsendes tengerrel és a kínálkozó lehetőséggel. Szombat este még fel is hívott telefonon az angolul beszélő túrakalauz lány, hogy minden rendben, másnap fél egykor várnak minket a kikötőben.
A kikötő Naha mellett, egy kis sport- és halászhajó-kikötő volt (Miegusuku), s már gyülekeztek a vendégek, amikor odaértünk. Szerencsére a mi hajónkon ("Swimmy" volt a neve) nem volt zsúfoltság, családias létszámban, úgy kb egy tucatnyian lehettünk (más hajókon 30-40 ember zsúfolódott össze). Elláttak minket néhány jótanáccsal (biztos ami biztos, bekaptuk a Daedalont a tengeribetegség ellen), és már szálltunk is föl a kis kétemeletes yachtra. Alighogy felvettük a kötelező mentőmellényeket, már indultunk is ki a nyílt tengerre. Kifelé menet remekül láttuk, ahogy a nagy utasszállító repülőgépek landolnak a nahai repülőtéren...
Nagy sebességgel szeltük a hullámokat kb 30-40 percig. Már feltűntek, sőt elhagytuk a Keisei-szigeteket (Kamiyama-shima és társai), és egyre közeledtek a Kerama-szigetek legkeletibb tagjai, Tokashiki és Kuro-shima. Ez a tengerrész az, amely az eddigi tapasztalatok alapján a legkedveltebb a bálnák körében. Más, hosszabb túrák nyugatabbra Tokashikiről vagy Zamamiról indulnak, de akkor egy teljes napot vagy akár még többet kell rászánni, az anyagiakról nem is beszélve.
A hajón a kapitánnyal együtt négy gyakorlott kísérőnk volt, két fiú, két lány, s ők árgus szemeiket járatták a vizen körbe-körbe, hogy minél hamarabb észrevegyék a bálnát. Nem is telt sok időbe: messziről némi pára szállt fel hirtelen a vízről, a felszínre emelkedő bálna kilégzésének árulkodó nyoma. Ahogy közeledtünk, láttuk, hogy egy "bébiről" van szó, a fiatal példány élvezettel csapkodta uszonyaival a vizet, össze-vissza forgolódott, sőt ki-ki ugrált is a vízből. Elég mesze volt még, ezért fotót nem tudtunk csinálni, siettünk hát, hogy közelebbről szemrevételezhessük.
Közben más hajók is "szagot fogtak", s nagy sebességgel igyekeztek azok is utánunk. Mire odaértünk, már egyértelmű volt, hogy az anyabálna is itt van (nyilván, a még szoptatós kicsit egy évig nem hagyja magára az anyja), és együtt, párhuzamosan úsztak szép komótosan dél-délnyugat felé. Mi mentünk utánuk a hajókkal, betartva a hallgatólagos szabályt, hogy nem szabad az állatokat bekeríteni, eléjük vágni, és egymás megfigyelési esélyeit se szabad akadályozni. Még csak három hajó volt együtt, amikor a bálnák valóban nekünk produkálták magukat: néhány "szusszanás" után az anya is kivetette magát a vízből, talán hogy megnézze, kik is vagyunk valójában. Hatalmas testét több mint kétharmad részben a felszín fölé dobta, miközben félfordulatot tett meg, és hosszú melluszonyával szinte integetett nekünk, ahogy a hátával lefelé visszaesett. Kékesfekete, tengerimakokkal díszített testéről csatornákban csorgott vissza a habos tengervíz, majd óriási csobbanással világoskékre színezte a felszínt maga körül. A gyűrűk még hosszú másodpercekig forrtak a 30 tonnás test visszazuhanása nyomán. Csodálatos látvány volt! Nem ismétlődött meg többször, óriási mázlim volt, hogy sikerült lencsevégre kapnom...
A kicsi még többször bohóckodott a hajók körül, de aztán a "hivatlan" látogatók szaporodásával egyre kevésbé szívesen bukkant a felszínre a páros. Egy-két hajó otromba módon egészen rájuk mászott, mihelyt meglátta őket; szinte elgázolták őket. Nem csoda, hogy ezek a békés óriások egyre hosszabb időre merültek alá. S amikor néhány száz méterrel arrébb felbukkanva az agresszív túrahajók megint csak üldözőbe vették őket, végleg lemerültek, hoyg lerázzanak minket.
A hosszúszárnyú bálna az egyik legérdekesebb viselkedésű a sziláscetek között. Krillel (apró rákokkal) táplálkozik, amelyet gyakran több példány összehangolt vadászattal, körkörösen alulról felfelé engedett, víz alatti légbuborékhálóval terelnek össze, s a végén hatalmasra tátott szájjal kebeleznek be. A szilák az ilyenkor szájba vett óriási mennyiségű tengervízből szűrik ki az ehető táplálékot.
A hosszúszárnyú bálnák "énekükről" is híresek, ezzel kommunikálnak egymás közt az egyedek a víz alatt. Egyes turistahajók víz alatti miikrofont használnak a bálnák észlelésére és becserkészésére.
A víz fölé kiugrálás is erre a fajra a legjellemzőbb, ami talán kíváncsi természetével, intelligens társas életével függhet össze. Mindenesetre ennek alapján ez a faj az egyik legkedveltebb célpontja a bálnamegfigyeléseknek, amely valóban maradandó élményt jelent.