A június 12-13-i hétvégét megtoldva még két nappal, elindultunk Nakamura kollégával két tőlünk északabbra fekvő szigetre, gyarapítani a gyűjtési adatainkat. Az idő nem ígérkezett túl jónak, esőt mondtak a hétvégére, de belevágtunk. Okinoerabu-jima és Yoron-to volt a cél, ezek Okinawától közvetlenül északra, mintegy 20 és 50 km-re fekszenek, az Amami-szigetek legdélebbi tagjai, amelyek nem is Okinawa prefektúrához tartoznak, hanem Kagoshimához.

A Motobu-félszigetről indultunk, azzal a nagy komppal, amely 24 óra alatt végigmegy az összes szigeten, és a végén Kagoshimán köt ki, hogy másnap vissza indulhasson. Én már másodszor tettem meg ezt az utat, igaz októberben Kagoshimától jöttem Okinawáig, de ha belegondolok, hogy a kapitány és a legénység hetente 3-4-szer csinálja végig az egészet, bizony elgondolkodom, hogyan is bírják. Ráadásul a hajózás "veszélyes üzem", ahogy otthon a vasútra mondják, azaz minden kikötésnél halálpontos biztonsággal és odafigyeléssel kell végicsinálni a műveleteket, a manőverezést, a kikötést, a ki- és berakodást. Nem lehet könnyű. És persze az is világos, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem az utasok a fontosak, hanem a rakomány, hiszen a legtöbb apró kis szigetnek ez a hajó és a szállítmánya jelenti a rendszeres kapcsolatot a külvilággal.

Okinoerabu szigete közepes méretű, területe 53 négyzetkilométer, legmagasabb pontja 240 méter, lakosainak száma mintegy 6000. Régóta lakott, a mezőgazdasági termékek közül a dohány, a földimogyoró és a tárógyökér emelkedik ki. Területét nagyrészt tehát művelt földek borítják, de a nagy tiszteletben tartott kegyhelyek és a sziget tetején lévő, régóta elhagyott "botanikus kert" jó gyűjtőterületnek ígérkezett.

Az egyik szép kegyhely Yononushi uralkodó sírja. Ő a még az egyesített Riukiu Királyság előtti időben, a 13. században létező három uradalom közül az északinak, Hokuzannak volt a feje, s a legenda szerint azért lett egész családjával együtt öngyilkos, mert az erős és rettegett középső uradalom, a Chuzan (a mai Shuri Kastély környéke) követét háborús üzenetnek értette félre...

Ahogy szoktunk, elmentünk a sziget végeire is: a szebbiknek most a nyugati Cape Tamina fok bizonyult, ahol a szokásos világítótorony büszkén néz a tengerre a meredek sziklafalakról...

Erdőt kereső fáradozásunknak meglett az eredménye: az eleinte fogott, behurcolt fajok mellett egy tudományra új karimás ikerszelvényesre is rábukkantunk.

Megnéztük a látványosságnak hirdetett Ujiji Beachet, ahol a "Lizzie C. Troop" nevű kanadai vitorláshajó futott zátonyra 1890-ben. Matrózai közül 12-t sikerült megmenteni az akkori szigetlakóknak, és ők sikeresen visszatérhettek Kanadába. Hálából a kanadai kormány 1892-ben egy távcsövet és 42 (angol?) fontot adományozott a sziget hivatalának és lakóinak.

Okinoerabu turisztikailag legérdekesebb látványossága a 3,5 kilométer hosszú Shoryu-do cseppkőbarlang, amely elvileg nyitva áll a látogatók számára. Mi ugyan csak a végétől tudtunk megnézni egy rövidebb szakaszt, mert nemrég beomlott a járat közepe és lezárták a turisták elől, de így is szép, látványos barlangot kaptunk.

A naplementét ezúttal a Yakomo Beachről tekintettük meg.

Utána átmentünk a Wanjo Beachre, ahol nappal tengeriteknős-nyomokat láttunk, és abban reménykedtünk, hátha látjuk magát a tojásrakást is éjszaka. Sajnos nem volt szerencsénk, de az esti fényeknél hullámzó homokos tengerpart - a háttérben Inobe Port fényeivel - így is lenyűgöző volt.

Okinoerabun két éjszakát töltöttünk a "Wadomari Business Hotelben", és másnap, július 14-én hétfőn délben hajókáztunk tovább Yoron-to szigetére.