Izena-jima, a negyvenedik sziget, amelyikre eljutottam a Riukiu-szigetvilágban, felülmúlta várakozásaimat. Toda professzor már a kezdeteknél fanyalogva beszélt róla, talán ezért is maradt utoljára (idén). Azt mondta, nincsenek rajta komolyabb hegyek, az erdők is szárazak, túl közel van Okinawához és geológiai története sem indokolja, hogy különleges faunája legyen. Mindez biztosan igaz a herpetofaunára (kígyókra-békákra), és az irodalomban talált eddigi gyűjtések a soklábúak terén sem ígértek túl sok jót: csupa behurcolt, közönséges fajt soroltak csak fel. Én azonban bizakodva indultam útnak, vittem az autómat és egy éjszakát terveztem be a komppal való, alig egy órás átkelés után.

Izena-jima szigete körülbelül 27 km-re fekszik északnyugatra az okinawai Motobu-félszigetről, ahonnan hajóval (Unten kikötőjéből) lehet megközelíteni (ld. az "i-gotU GPS-es" előző bejegyzés térképét). Területe 15 négyzetkilométer, három "hegye" (inkább dombja, bár alakjuk szépen magasodó kúp) 120, 120 és 90 méteres. A lakosok száma 1800 körüli, és két további kisebb, lakatlan sziget is tartozik hozzá, a délre fekvő Yanaha, és az északra, Iheya-jima felé eső Gushikawa szigetek. Ezekre csak a helyi halászokat megkérve lehet eljutni.

Izena egyike azon kevés szigeteknek a Riukiu-szigetvilágban, amelyek nem szenvedtek veszteséget a 2. világháborúban. Az amerikai tengerészgyalogság 1945. június 23-án szállt itt partra, s szinte hihetetlen módon - miután semmiféle ellenállást és veszélyesnek vélhető fenyegetettséget nem talált - rövid idő múlva el is hagyta a szigetet. Nem úgy a szomszédos Iheya-jimát, ott a bombázásoknak körülbelül 50 ártatlan, civil halálos áldozata volt.

Első benyomásom a szigetről a rendezettség volt; gyönyörűen tiszta kikötő, karbantartott utak, figyelem felkeltő útjelzőtáblák és szépen gondozott emlékhelyek vártak. Az útikönyv is írta, hogy Izena lakosai tisztaságszerető, csendes, szerény emberek, akik büszkék otthonukra. Ahogy a déli parton az egyik szép sziklaformátumot (Gitara) felkerestem, és a közeli kis erdőben a talajlakó állatok után kutatni kezdtem, máris feltűnt egy másik pozitívum: teljesen hiányzott az avarból a másutt már sajnos megszokott és néha elkedvetlenítően nagy mennyiségben jelenlévő Chamberlinius, ez a Tajvanról behurcolt, invázív ikerszelvényesfaj. Örültem, hogy nem találtam rá, mert ez biztató jel volt az esetleges helyi fauna eredetiségét illetően.

Rövid keresgélés után rá is bukkantam néhány különlegességre: egy szép lilásrózsaszín színű Yamasinaium-fajra, amelyet már három másik szigeten - újonnan - megtaláltunk, és a szintén nagyon érdekes, ritka, fehér, a Siphonophorida rendbe tartozó szívó ezerlábúra. További gyűjtéseim öszesen 9 (kilenc!), a szigetre új fajt eredményeztek, az eddig ismert 4 közönséges állaton túlmenően. Később sajnos egy másik, zavartabb erdőben megtaláltam a Chamberlinius-t is, szerencsére egyelőre nagyon kis számban.

Izena-jima növényzete tényleg jelentősen eltér a többi okinawai szigettől. Nem szubtrópusi, babérlevelű őserdő van rajta, hanem az alacsony fás-bokros lejtőket borító, megjelenésében leginkább a mediterrán karsztbokorerdőhöz hasonló vegetáció, amelyet egy tűlevelű (a bennszülött Pinus luchuensis) és a furcsa, ausztrál rokonságú Quercus phillyreaeoides nevű tölgyfa alkot. Ez utóbbi adhat nyilván megfelelő táptalajt a változatos talajfaunának. Meglepő módon a száraznak tűnő lejtők közelről egyáltalán nem bizonyultak kiszáradtnak, a viszonylag vastag avarréteg mélyebb rétegeiben kiválóan őrizte a nedvességet az állatok számára.

A sziget történelmi nevezetessége, hogy itt született Sho En király, aki a Riukiu Királyság második uralkodói dinasztiáját alapította. Az első ugyebár 1429-ben kezdődött, Sho Hashi király alapította azzal, hogy legyőzte az addig külön-külön egymással viszálykodó várurakat, és egyesítette Okinawa szigetét a Riukiu Királyságban. Őt fia, majd unokája, majd annak fia követte a trónon. Az utolsó leszármazott, Sho Toku azonban 1470-ben nem bizonyult alkalmasnak uralkodóul, ezért megfosztották trónjától. Helyette lett a király Sho En, aki eredetileg Kanamaru néven Izena-jima szigetén született.

Szegény földművelő család gyermeke volt, 20 éves koráig élt és dolgozott a szigeten apja rizsföldjein. Földjei szárazság idején is termékenyek maradtak, mert Kanamaru erejét megfeszítve dolgozott az öntözőrendszeren, hogy a rizs mindig vizet kapjon. Sikere szemet szúrt a szomszédos földművelőknek, és megvádolták, hogy tőlük vezeti el a vizet a saját földjeire. Egy nap bosszúból már a meggyilkolását is eltervezték (Kanamaru szülei ekkor már nem éltek), de szerencsére a család egyik öreg barátja időben figyelmeztette, így elmenekült Izenáról a fő szigetre, Okinawára. Szüleinek és nővérének a sírja Izenán van, ma is megtekinthető a déli hegy oldalában.

Kanamaru felkereste Shuriban az uralkodóházat, és a király szolgálataiba szegődött. Tehetsége gyorsan kitűnt, és nemsokára jelentős beosztásokat kapott, végül lényegében a Riukiu Királyság külügyminisztere lett. Ekkor történt az, hogy az új királyt, Sho Tokut elüldözte a nép, és egyöntetűen Kanamarut követelték a trónra. Így indult tehát a második riukiu dinasztia, amely 1470-től, Sho En király trónra kerülésétől egészen 1879-ig, azaz több mint 400 éven át tartott, amikoris a Riukiu Királyságot - miután 1609 óta már a japán Satsuma shógunoknak kénytelen volt behódolni, de mégis némi önállóságot élvezett - a japánok végleg trónfosztották, és a Meiji reformációval egyidőben Okinawa Prefektúra néven egyike lett a japán császári birodalomnak.

Sho En érdemeinek Izena-jimán a születési helyén emelt emlékművel, a nagy sziget felé mutató hatalmas bronzszoborral tisztelegnek.