Iriomote szigetén még tavaly februárban rábukkantunk a Cafe Hook nevű kis kávézóra-étteremre, az északi rész (Sumiyoshi) egy hangulatos öble közelében. A teraszról gyönyörű kilátás nyílt a tengerre, és bár akkor (is) épp zárva tartottak, kérésünkre a tulajdonosnő kedvesen elkészítette a kávét és megkínált édességgel.
Most januárban, egyik nap estefele, természetesen eszembe jutott a hely, gondoltam beugrom vacsorázni. Ahogy megérkeztem, láttam embereket, de a "close" tábla ugyanúgy kint volt, mint tavaly... Végül az egyik (épp halat pucoló) fickót megkérdeztem angolul, hogy hát akkor mikor vannak nyitva, mert hogy vacsorázni szerettem volna (6 óra volt). Mondja tört angolsággal, hogy még nincs szezon, azért vannak zárva (a múltkor meg már szezon volt, azért voltatok, somolyogtam magamban).
De megsajnált, látva csalódásomat, és kérdezte, mit szerettem volna? Mondom vacsorázni. Azt mondja, hát azt most nem lehet, menjek el ide meg ide, ott 6-tól van vacsora. De ha máskor szólok előre, akkor ő is ad nekem vacsorát. Mondom oké, akkor csütörtökön jönnék, jó? Jó, mondja, de szóljak előre, és kihozza a nevét, telefonszámát. Hát most szólok, mondom, biztosra, oké? Daidzsovu-deszká? Akkor jó, lesz vacsora, mit szeretek? Mondom, mondd meg te. Vaddisznó-szasimi jó lesz, kérdezi? Mondom hát oké, olyat még úgyse ettem, és elköszöntem.
Na, ezek után csütörtök délben, biztos ami biztos, fölhívtam, mondtam jövök 6-ra, kérdezi hányan? Mondom egyedül, akkor oké, lesz vacsora, feleli. Megérkeztem pontban hatkor, beinvitáltak, csak ketten voltak, mint kiderült, a mama (az a néni aki a múltkor volt), meg a fia, az én fickóm. Tölt egy pohár vizet és elém rakja a menüt, japánul. Mondom hát amit megbeszéltünk, vaddisznó-szasimi. Inoshishi-sashimi, mondja ő, jó, de az csak előétel. Okés, aztán jöhet más, erről jól elbeszélgettünk. Végül hoztak még sült halat (két kicsi keszegszerűséget), sült moszatot (aosza-tempúra), meg goyás (keserűuborkás) sültrizst (pici rákocskákkal), jól is laktam.
A nyers vaddisznóról kérdeztem, hogy melyik része és nincs-e benne borsóka (ugye az a féreg, amitől otthon tilos a sertéshúst nyersen enni), mire azt mondták, egyedül Iriomotén lehet enni nyersen a malacot, mert ez tiszta, eredeti, nem tenyésztett vagy importált, nincs keveredve, és itt a szigeten nincs az a féreg, ezért a disznóban sincs, nagyon vigyáznak rá. Hát jó, gondoltam, de a nyers zsírt (ami a bőr alatt van) egyszerűen nem bírtam megenni, kértem kést, hogy azt levághassam.
A végén mindezek után desszertként kaptam két teljesen megfagyott, a mélyhűtőből kivett iriomotei mangót ("kicsi, savanyú, de a mienk", magyar narancs! gondoltam), de isteni volt, amikor picit fölengedett, le kellett húznom a héját, és belül olyan puha és édes volt, mint a hideg mangófagylalt. Meg kávét is kaptam, akkor még nem tudtam, hogy az éjszakai szellemtúrára jó lesz. Közben tényleg jól elbeszélgettünk, csomó mindent megtudtam, a srác nagy horgász, majd nyáron, ha adjisten visszamegyünk, mondta, elvisz horgászni is. A mamája tokiói, de ő, a fiú már itt született, meséltek a bányáról is, meg a maláriáról, meg hogy ezt az északi részt, ahol most ők laknak, Miyakoról népesítették be újra, ezért itt mindenki miyakoiul beszél. Érdekes vacsora volt, mit mondjak.
Hazafelé a sötétben az országúton egy riukiu kuvik (Otus elegans) ült az aszfalton, meg kellett állnom, nehogy elüssem, s a reflektorfényben kicsit megbökdösve, nagy sárga szemeit forgatva végre elrepült.
