Az iriomotei vadmacska, Prionailurus bengalensis iriomotensis, egyik nagyon régi álmom főszereplője. 1978-ban, húsz évesen olvastam róla először, amikor az otthonra járó International Wildlife magazinban megjelent róla egy összefoglaló cikk, egy életlen, fekete-fehér, éjszakai képpel. Azóta sem láttam sokkal jobb képet róla, mert bár 1977 óta "nemzeti monument"-ként, azaz a legmagasabb védett természeti értékként tartják nyilván Japánban, alig lehet tudni még mindig róla valamit.

Megdöbbentő, hogy egy ilyen vadmacskafaj egészen 1965-ig felfedezetlenül, leíratlanul létezhetett a tudomány számára. A kis számú helyi lakosság persze tudott róla, de ők is csak haszontalan, elvadult macskáknak tartották, amelyek lényegében a házaik körül, a rizsföldek környékén garázdálkodó "csirketolvajok". 1965-ben került a tokiói Nemzeti Múzeum emlőskutatója (Yoshinori Imaizumi) kezébe néhány koponya és bőr, majd nem sokkal később a szigeten fogságban tartott példányokat is volt módja tanulmányozni. Neki köszönhető, hogy a tudományos szenzáció napvilágra került: hiányzó láncszemet vélt felismerni az ősi bélyegeket felmutató macskafélében, és új genuszt, új fajt állított fel a számára. Hosszú évtizedeken át vitatkoztak a tudósok az iriomotei vadmacska valódi állatrendszertani hovatartozásáról, és mind a mai napig nem csitult el a vita, bár többnyire már megegyeznek abban, hogy a bengáli leopárdmacska egyik különleges, régóta elszigetelten fejlődött alfajáról van szó. A másik hasonló, különálló ritkaság a Honshutól nyugatra, Korea felé a Japán-tengerben található Tsushima-sziget vadmacskája (Prionaiulurus bengalensis euptilurus).

Az iriomotei vadmacskából feltételezések szerint mindössze 100 példány él a szigeten. Nagyon ritkán lehet találkozni vele, nem csak azért mert főként éjszakai életmódot él, hanem mert eleve félénk, rejtőzködő állat. Szerencsétlenségére valószínűleg az alacsonyabb fekvésű, az emberek által is lakott és mezőgazdaságra (főként rizstermesztésre) használt területeket kedveli, mert itt találja meg leginkább zsákmányállatait. Táplálékát mindenféle apró gerinces, béka, gyík, kisemlős, de rovarok, puhatestűek és más gerinctelenek is adják.  A legtöbb megfigyelés a szigetet körülvevő, 200 méter tengerszint feletti magasságnál alacsonyabb, lejtős, nedves területekről származik. (Persze lehet, hogy  azért, mert a kutatók is csak erre járnak; kevés az olyan ember, aki bemerészkedne Iriomote belső, hegyvidéki dzsungelébe, még napjainkban is tűnnek el emberek az erdőben.) Sajnos Iriomotén az egyetlen, a kikötőket és a néhány falut összekötő aszfaltút is itt húzódik félkörívben (nem is éri körül a szigetet), ezért még napjainkban is történnek gázolások, ami tovább gyéríti az amúgyis szorul helyzetben lévő macskát. Az élőhely eltűnése, átalakulása mellett további veszélyt jelent számára a házimacskák jelenléte, amelyek kiszorítják életteréből.

Az Iriomote-yamaneko magányos vadász, szociális kapcsolat mindössze az anya és kölykei között van egy darabig. A kicsik április-májusban jönnek a világra és 6 hónapos korukban már önállóak, bár 2-3 éves korukig osztoznak anyjukkal a vadászterületen. A lakókörzet példányonként 3-4 négyzetkilométer, és csak ritkán, időszakosan fed át. A vadmacska egyedi élettartama valószínűleg nem éri el a 10 évet.

Bár az Iriomote Wildlife Center kiállítása nagyon tanulságos és sok hasznos tudnivalót mutat be nem csak a vadmacskáról, de a sziget egész állat- és növényvilágáról, sőt történelméről is, sajnos az a reményem, hogy itt eleven yamanekót láthatok, hamar szertefoszlott. Annak ellenére, hogy közelről ismerem Masako Izawa professzorasszonyt, a Riukiu Egyetem emlőskutatóját, akinek egyik fő témája épp az iriomotei vadmacska, mégsem sikerült elérnem, hogy az egyetlen, a Wildlife Centerben tartott példányt magam is élőben megtekinthessem. A kiállításban 2009-ben és 2010-ben még működött az a videókamera, amelyik a kint, elzárt helyen egy ketrecben tartott vadmacskát mutatta éjjel-nappal, 2011. januárra azonban már kikapcsolták ezt a kamerát is. Kérdésemre az volt a válasz, hogy a cica (amelyik amúgy elég öreg, 10 év körüli lehet már, és eredetileg egy gázolást túlélve hozták be a központba, hogy mivel a gyógyítás alatt hozzászokott az emberekhez s ezért visszaengedni már nem lehet, hát akkor legalább így, fogságban, kamerán át mutatva szolgálja faja védelmét), szóval a cica nagyon öreg, és már keveset mozog, gyenge, ezért nem tartják érdemesnek - az állandó érdeklődés, sajnálkozás miatt - a közönségnek folyamatosan mutatni.

Bár ezzel tökéletesen egyetértek, mégis furcsálltam, hogy Iriomotén valahogy nem jutottak el oda, hogy a néhány, itt-ott kézre kerülő állatból legalább egy példányt - mintegy faja "természetvédelmi nagyköveteként" - az emberhez szoktatva közvetlenül elérhetővé tegyenek a látogatók számára. Szerintem ez, különösen az ilyen népszerű, sokak számára jelentős állat mint egy macskaféle esetében, nagy segítség lenne a kétségek eloszlatásában, az ismeretterjesztő erőről nem is beszélve. Jó példákat láttam erre más országokban, például a dél-afrikai oroszlán- és gepárdfarmokon.