Amíg otthon voltam, két tájfun is átsöpört Okinawán. Ez szokatlan, májusban, nagyon korainak minősül. Ráadásul a második, pont az érkezésemet megelőző hétvégén, úgynevezett "szupertájfun" volt! A Songda becenévre hallgató óriás 200 km/óra sebességgel száguldott végig a szigeten, mindössze 3 óra alatt szombatról vasárnapra (május 28-29) virradóan, meglehetős károkat okozva. Körülbelül 270 ezer otthon maradt rövidebb-hosszabb időre elektromosság nélkül, az utcákon autókat borogatott fel a szél és a vele járó iszonyúan sűrű és erős felhőszakadás. Fák ezrei törtek darabokra, ágak, levelek, sőt tövestől kifordult fák hevertek mindenfelé a vihart követően. A Kokusai Dorin kirakatok vastag üvegei törtek be, északabbra házak, garázsok hullámlemez tetejét szaggatta fel a tájfun és dobálta el darabokban másfelé. Közlekedési lámpák és utcai távvezetékek szakadtak le, az őket tartó oszlopok fordultak ki tömegesen. Mindezt közlekedési balesetek is követték.

A mezőgazdaságot is jelentősen érintette a tájfun, becslések szerint Okinawa népszerű goya- (keserű uborka-) termésének 80 százaléka megsemmisült, de más uborka-, saláta- és gyümölcsültetvények is tönkrementek.

Amikor kedden visszaérkeztem Okinawára, még mindig törött ágak, lehullott levelek, fölborult cserepek és biciklik vártak mindenfelé. Ami a legjobban feltűnt, hogy az állva maradt fák levelei is mind megbarnultak, mintha megégtek volna. Azt mondták, hogy nem csak a szél miatt, hanem a fölkapott és rájuk permetezett, erősen sós tengeri pára perzselte meg a leveleket. Némelyik fa úgy nézett ki, többet ki se hajt. De alig két hét elteltével szépen látszott, hogy a vegetáció hozzá van szokva az ilyen viharokhoz (Okinawán 60 éve nem volt ilyen erős tájfun), és már dugták is ki friss zöld hajtásaikat.