Már öt éve mondogatják, és most július 24-én éjfélkor be is váltották, hogy itt Japánban az összes tv-adás digitális lett, és ezzel együtt megszüntették az analóg műsoradást. Ez azt jelenti, hogy sok öreg tévékészüléket le kell cserélni vagy konvertert kell hozzájuk venni, mert önmagukban a digitális adás vételére képtelenek. Vasárnap éjfélkor a tv-társaságok telefonjai szinte felforrósodtak a több tízezer reklamációtól, hogy miért tűnt el egyszerre képernyőjükről a műsor, és miért csak zizegő szürkeséget látnak?

Az emberek már csak ilyenek: bár évek óta reklámozták, hogy az analóg adás meg fog szűnni és a régi készülékek nem lesznek alkalmasak az új technikájú műsor vételére, mégis mintegy 700 ezer háztartásban nem tettek semmit, hanem talán csodára várva bíztak abban, hogy kedvenc műsoraiktól nem kell hirtelen megválniuk. Nem kellett volna, ha a készüléket időben lecserélik: a boltok nagy része ingyen bevette az elavult gépeket, ha egyúttal új digitálist vásároltak ott náluk. Itt Okinawán 200 ezerre becsülik azoknak a háztartásoknak a számát, amelyek adójukból leírhatták a tv-készülék cseréjét: ezek közül 17 ezren kaptak ingyen új digitális tunert a tévéjükhöz.

Egész Japánban 80 millióra teszik az elavult, használhatatlanná vált televíziók számát. A folyamatos előrejelzésnek köszönhetően a szétszerelésre specializálódott lerakóhelyeken az évi kb. 9 milliós átvételi szám 2010-ben megduplázódott, s jelenleg már nem képesek megbirkózni a rájuk ömló roncsáradattal. Egy állami program, miszerint a 20 hüvelyknél kisebb átmérőjű tévéket a hasonló NTSC-rendszerű országokba, a Fülöp-szigetekre, Mianmarba és Peruba szállítják olcsó eladásra, szintén bedugult: a nyereség készülékenként már kevesebb mint 100 yen.

Eljutottunk tehát odáig, hogy a tévéjüktől megválni kívánó tulajdonosok kénytelenek fizetni, hogy szobájukat ne csúfítsák tovább a használhatatlan monstrumok. Nekem két ilyen tévém volt: az egyiket, egy kis Oriont még a legelején kaptam az egyik hallgatótól (persze most már nem kérte vissza...), majd tavaly az egyetemről selejtezéskor hazavittem egy nagy laposképernyős Sonyt is. Ekkor még azt mondták, hogy az amerikai katonai TV-csatorna, az AFN (American Forces Network) nem vált digitálisra, és földi adásait is nézhetem majd régi analóg készüléken. Ez annyiban lett igaz, hogy a satellit-adás tényleg maradt analóg, viszont a földi teljeséggel meg is szűnt, így az én tévém is (amikor július 30-án visszaértünk Ausztráliából és Tajvanról) minden csatornán tökéletes "hóesést" sugárzott, kedvesen sisteregve. Ahhoz, hogy továbbra is nézhessem az AFN-t, önálló műholdas tányért kellene felszerelnem, vagy kábeltévére előfizetnem, természetesen ez utóbbi esetben már digitális vevővel.

Mivel úgyse néztem sokat tévét, különösen nem a bugyuta japán vetélkedőket, ezért aztán úgy döntöttem, megszabadulok a készüléke(i)mtől. Bepakoltam őket a kocsiba és irány a Camp Hansen mögött - már korábban fölfedezett - szemétlerakóhely; gondoltam ezzel megspórolom a ház elé kitett és a ginowani önkormányzatnál vett 400 yenes matricával ellátott "elvihető!" procedúrát. Igen ám, de rosszul számítottam: a szemétlerakó a tévét veszélyes hulladékként kezeli (a képcső bevonata és talán más kémiai elemek miatt), ezért simán elutasította az átvételt. Ezután két napig furikáztam a tévékkel a kocsiban, mire többféle információ szerint újra próbálkoztam a Kurashiki-víztározó közelében lévő hatalmas szeméthegynél.

A szemétlerakónál - ez is egy hihetetlen okinawai részlet - azzal a fickóval találkoztunk, aki előző nap Nahában a Shuri kastélynál motorján ülve furán kerülgette a parkoló kocsikat, én azt hittem feltörésre alkalmas autót keres, majd meg is szólított minket tiszta angolsággal, hogy nem kérünk-e segítséget. Ott kissé bizalmatlanul elutasítottam, most meg itt a szemétlerakónál ugyanő fogadott, rögtön meg is ismert, és kérdezte, miben segíthet? Most már elfogadtam a segítségét, és mutattam neki a két megszabadulásra vágyó tévémet. Egy kicsit ingatta a fejét, majd elmagyarázta, hogy először a postahivatalhoz kell mennem, ahol kitöltök egy bonyolult szemétlerakó-igénylő lapot, fizetek természetesen, és visszajövök "oda a sárga épülethez".

Nem akarom hosszúra nyújtani a történetet, miután mindez megtörtént (és fizettem majdnem 6000 yent), tévéim csatlakoztak a raktárban már szomorúan várakozó, több száz halálraítélt társukhoz.

Kifelé menet még megcsodáltuk a milliónyi fém sörös- és kólásdobozt és egyéb szemetet halomba söprögető hatalmas gépeket, majd távozóban visszaintegettünk a szeméthegy tetején kotorászó markolónak...