Most más tollával fogok ékeskedni. Nakamura kolléga nemrég egy Fiatal Japán Tudós-konferencián egy érdekes előadással (poszterrel) szerepelt. Eredményei arról szóltak, hogy Yoron szigetén egy 19-ik századi szeméthalmot vizsgált, ahol a korabeli gerinces állatok csontmaradványait határozta meg. A lakossági, hagyományos szemétlerakó nem lehetett régebbi, mert üvegeket és más időben beazonosítható termékeket is találtak benne.

A gondos csontvázhatározás megmutatta, hogy összesen 10 kétéltű-hüllő, azaz 4 békafaj, 3 kígyó- és 3 gyíkfaj élt a szigeten akkoriban. Ez azért meglepő, mert az elmúlt harminc év összevetett kutatásai ezekből ötöt már nem tudtak kimutatni, a mai ismereteink szerint ez az 5 faj kipusztult a szigetről. Közülük egy, a riukiu leopárdgekkó (Goniurosaurus kuroiwae) kivételével mindnek van régi, bizonyító múzeumi példánya, a 20-ik század elejéről.

Ez tehát egyike azon nagyon kevés tudományosan bizonyított eredményeknek, amelyek konkrétan igazolják egy jól körülhatárolt területen (egy szigeten) az emberi tevékenység, a környezet-átalakítás következményét, azaz a természetes élőlények ember okozta kihalását.

Ennek a biodiverzitás-csökkenésnek, azaz fajok kihalásának az oka egyértelműen a szigeten az 1950-es, 60-as években végrehajtott változásoknak tudható be. A korábbi, hagyományosnak mondható, elárasztásos rizstermesztés helyett a sokkal szárazabb, környezetrombolóbb cukornádültetvények terjedtek el. És ha ez nem is lett volna elég, sajnos sok más Riukiu-szigethez hasonlóan betelepítették ide is a japán menyétet (Mustela itatsi), feltehetően a nemszeretem mérgeskígyó, a himehabu (Ovophis okinavensis) (vagy az elszaporodó egerek) ellen. Természetesen a menyétnek kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy a mérgeskígyókra vadásszon, inkább irtotta előszeretettel a sokkal könnyebben elkapható és számára is veszélytelen kis gyíkokat, békákat.

(Köszönet Nakamura Yasuyukinak a bejegyzés alapanyagáért.)