Az okinawai szellemhotelről (The Haunted Hotel) először Jayne A. Hitchcock (milyen találó neve van!) könyvecskéjében olvastam ("The Ghosts of Okinawa"). Online bukkantam erre a könyvre, amelyet aztán - dedikált példány formájában! - meg is vettem a szerzőtől. Jayne 1992-95 között élt Okinawán amerikai haditengerész férjével, s ez alatt az idő alatt gyűjtötte össze a legkülönbözőbb rémtörténeteket okinawai sírokról, elhagyott épületekről, gyilkosságok, balesetek misztikus helyszíneiről és egyebekről.  Ezek közül talán a leghírhedtebb a nakagusuku-i Haunted Hotel.

A szállodaépület romjai a Nakagusuku várból (Unesco Világörökség) jól láthatók, de megközelítésük annál nehezebb. Részben azért, mert a környéke teljesen elhanyagolt, benőtte a dzsungel és alig lehet az odavezető ösvényekre rábukkanni; de ha el is akarnánk indulni ezeken, hollétuk iránt kérdezősködni még reménytelenebb. Az okinawaiak nagy tiszteletben tartják szellemeiket, az elhunytak lelkeit, és alapvető felfogásuk, hogy nem szabad hánytorgatni, zargatni őket. Ha ez még valami különlegesen rémes történettel is egyesül, akkor aztán végképp félnek még a közelébe is menni az ilyen helyszíneknek, és ha tudnak, mindenkit el is tanácsolnak onnan. Amikor először a vár felől, aztán meg a túloldali falucskában érdeklődtünk a helyieknél, hogy hogyan kell a Szellemhotelhez jutni, leírhatatlan megdöbbenés és őszinte riadtság tükröződött a szemeikben: eszünkbe ne jusson odamenni és magunkra haragítani a szellemeket!

Egyedül és este aztán nem is mertem odamenni, de végül Lőrinczi Hunorral, a másik felfedező kedvű okinawai magyarral megszerveztünk egy látogatást péntekre (szerencsére nem 13-ika volt). Borongós, hűvös koradélután kezdtünk el felfelé kapaszkodni a kis cukornádültetvények, majd a szokásos okinawai sírtömbök mellett, sáros, csúszós erdei úton, míg végül rendes aszfaltra érkeztünk, amely már a hotel épületei közé kanyargott. Elhagyott, rideg, részben talán vandálok által szét is vert, de a burjánzó növények által mindenképpen visszahódított, omladozó falak között lépkedtünk. A legfeltűnőbb a falakra festett graffitik változatossága, fantáziadús szellemvilága volt. Feltűnt, hogy az építkezés egyes részeken szinte már tényleg a befejezéshez közeledett: padlószőnyeg, tatami, rizspapír tolóajtók, polcok, berendezések maradványai látszottak mindenütt, és hevertek szétszaggatva, szétdúlva, festői összevisszaságban szanaszét.

A hotelt az 1980-as években kezdte el építtetni egy dúsgazdag japán (valószínűleg nem is okinawai) vállalkozó, aki egész szórakoztató falvat tervezett ide: szállodát, éttermet, bárokat, úszómedencét, vízicsúszdát, miniállatkertet, az utcákat országokról akarta elnevezni, stb. A tervrajzokat senki se látta, a legenda szerint nem is léteztek... A gondok akkor jelentkeztek, amikor az építkezés közeledni kezdett egy ottani kis barlanghoz (mi is megtaláltuk, sőt gyűjtöttem is a barlangban...). A nakagusukui buddhista templom papjai figyelmeztették a vállalkozót, hogy a környék szent hely, nyughatatlan szellemek lakják, és ne zargassák tovább őket. A főnök folytatta az építkezést, a munkások azonban lassan kezdtek elszállingózni... És amikor néhány rejtélyes, halállal végződő üzemi baleset is történt, már szinte senki sem maradt a munkaterületen, akit rá lehetett volna venni az építkezés befejezésére. Az üzletember már milliókat fektetett a "tökéletes hotelbe", de miután képtelen volt megvalósítani álmát, anyagilag és szellemileg is tönkrement. (A legenda szerint még mindig ott tengődik valamelyik okinawai ideggyógyintézetben.)

Azt is rebesgetik, hogy miután a hotel elhagyatott lett, egy öreg barát költözött bele, hogy távol tartsa a hivatlan látogatókat, és oltárt épített, hogy kiengesztelje a megzavart szellemeket. Se a baráttal, se az oltárral nem találkoztunk; de az igaz, hogy az egyik épület mellett, a barlang lejárata előtt pirosra mázolt, új kegyhelykapu (torii) áll. Körülötte a fűszálakat, a leveleket mintha frissen hullott vércseppek festették volna pirosra...

Jó sokáig lehet bolyongani az elhagyott termekben, a kivert ablakokon süvít be a szél, nyikorognak az elgörbült betonvasrudak, zörögnek a leszakadt tapétadarabok, suhognak a lógó, piszkos függönyök. Csótányok, hatalmas pókok szaladgálnak a feltépett tatamik alatt, kocog a törött csempe, ahogy a félkész fürdőszobákon átgázolunk, és szinte hallani a rozsda hangját, ahogy a felborított konyhai sparheltet, a fém öltözőszekrényeket, a vas ajtókereteket eszi... A falakat sokhelyütt riasztó, vagy szórakoztató feliratok díszítik: "you are not alone", "shit here, piss here", "create your own reality"... s nem ritka a halálfej, az ördög vagy ki tudja milyen szörnyek ábrázata...

Mivel igazi szellemekhez nem volt szerencsénk, gyártottunk hát magunknak egyet: