Kudaka-jimán, a szent szigeten már voltam tavaly júniusban, egyedül, egynapos kirándulás keretében. Most az egyetemi munkatársakkal és egy hokkaidoi vendégprofesszorral látogattunk el, és volt szerencsénk snorkelezni és egy éjszakát el is tölteni ezen a szép kis földdarabon. Kiderült, hogy az az utaki (kegyhely), amit tavaly megnéztem (a Fubo-utaki) a sziget legszentebb része, tökéletesen tilos megközelíteni, még a környéke is le van zárva a látogatók elöl. Hát hiába, ha mindez csak japánul van kiírva, én bizony le is fotóztam a szent helyet. Valószínűleg ott született Amamikiyo isten, aki az Eredetlegenda szerint megteremtette Okinawát és a Riukiu Királyságot.
Komppal mentünk át, ugyanúgy mint múltkor, csak most hatunk fölszerelését egyikünk autójával vittük át. Az idő fantasztikusan nyárias volt, kezdem felismerni, hogy itt Okinawán a szeptember a legforróbb nyári időszak. Ilyenkor tűz a nap, csodálatosak a felhők, és hihetetlenül meleg a tenger. Ráadásul a viharok is elülnek (bár még benne vagyunk a tájfunszezonban), és az óceán Okinawa és Kudaka között olyan volt, mint egy hatalmas, szelid tó, tükörsima vízfelülettel.
Szállásunk a sziget közepén nemrég épített, modern fogadó volt, amelynek energiaellátását csaknem teljes mértékben a tetejére szerelt napelemek biztosították. Egy alig több mint 250 lakost eltartó szigeten!
Az épületben kis helytörténeti múzeum is helyet kapott, számos régi fényképpel, tárggyal, és egy hagyományos csónak rekonstrukciójával.
Egy gyors körséta után a nagy melegre való tekintettel azonnal az óceánba vetettük magunkat. A hosszúkás alakú sziget északi csücskén találtunk egy ígéretes kis öblöt, ahonnan viszonylag könnyűnek tűnt a korallzátonyt elérni. Sajnos eddigre a tükörsima tenger képzete már elillant, és a megerősödött hullámzástól a víz is felkavarodott. Ennek ellenére beljebb a vízalatti látótávolság hihetetlenül nagy volt, és először láttam legyező alakú korallokat a szirteken, valamint egy levegővételhez igyekvő tengerikígyót (Laticauda semifasciata).
Fürdés után az erdős részeken kapirgálva három új ikerszelvényesfajt találtam a szigeten, amelyek mind új adatnak számítottak. A még tavaly fogott két fajjal együtt tehát már 5-re emelkedett a számuk, s ebből csak három tartható egyértelműen ember által behurcoltnak, a két új (egy pamatos és egy gömbsoklábú) természetes eleme a helyi talajfaunának.
Este, vacsora után nekiálltunk amiért valójában jöttünk: éjszakai sétán keresgélni az aktív kígyókat és békákat, valamint a feltehetően ilyenkor már alvó, vékony, hosszú testű gyíkokat, a Takydromus smaragdinus példányait. Ez a faj a velünk lévő vendégprofesszor szerint 20 éve még nagyon gyakori volt a szigeten, de a pár évvel ezelőtti, legutóbbi látogatásán már nem talált belőlük egyet sem. Feltételezte, hogy kipusztult az állomány, és ezt akartuk mostani kirándulásunkkal igazolni vagy cáfolni.
Szerencsére alig tettünk néhány lépést a szállástól, a zseblámpa fényében máris megpillantottunk egy száraz növényen pihenő, szép zöld nőstény példányt.
De mielőtt az esti sétát folytatnánk, muszáj néhány szót ejteni a vacsoráról. Rémes volt! Mára már eljutottam odáig, hogy szinte semmin nem lepődök meg a japán konyha különlegességei között, de ez - ahogy érzékeltem - még okinawai kollégáim várakozását is felülmúlta. A választáskor általában bevállalok magam valamit, sokszor mellé is nyúlok, ezért ez alkalommal úgy gondoltam (minden illusztrációs segédlet nélkül), hogy a legegyszerűbb, ha Toda prof választását követem. Már többször jártam úgy, hogy fura megérzés alapján valamit rendeltem, s aztán kiderült, hogy sokkal jobban jártam volna, ha azt eszem, amit ő. Így hát most rögtön rábólintottam, hogy én is "niganá"-t kérek, amire azt mondta, valamiféle keserű sült zöldség. Na hát amikor kihozták, ő is meglepődött: tányérunkon leginkább a fűnyírógépből összevakart zöld, nedvesen csordogáló csomóra emlékeztető anyagba szurkált nyers hal- és polipdarabok voltak. És az íze is olyan volt! Mármint olyan, mintha a fűnyíróból vakarták volna össze. Én nem tudom, milyen zöldség volt ez, de se sütve nem volt, se fűszerezve, és még Toda is otthagyta a felét (amit aztán a lelkes diákok fogyasztottak el). A vendégprof, nyilván jóindulatból, "erabu-sobá"-t rendelt, amit azonnal fölkínált mindannyiunknak. A színtelen levesben fakó húsdarabok és valami sötét bőrszerű réteg úszkált: mint kiderült ez tengerikígyó-leves, amit szárított, füstölt kígyóból csinálnak, a sötét izé meg valóban a kígyó bőre. Hát mit mondjak, meg se kóstoltam, rémlett, hogy ilyet már ettem valahol és nagyon nem ízlett akkor se. Arról nem is beszélve, hogy még élénken emlékeztem, milyen gyönyörű is volt az élő tengerikígyó, amit a délután láttunk a korallzátonyon!
A szigetlakók pozitív számlájára legyen írva, hogy esti sétánkon sok "yashigani"-val, azaz pálmatolvajjal (coconut crab-bel) találkoztunk, ami azt mutatta, hogy legalább ezeket a fenséges állatokat nem eszik. Örültem neki, mert bizony Okinawán már alig akad ezekből az intelligens, gyermekfej méretű rákfélékből, még a Heiwa-dori halpiacon is meg lehet élve vásárolni őket, hogy aztán az emeleten az éttermekben ott helyben megfőzzék a kiválasztott példányt a kedves vendégnek...
Esti sétánkat négy hatalmas akamata, azaz Dinodon semicarinatum (békaevő sikló) fogása, számos béka megfigyelése, további alvó Takydromus-ok és gekkók fényképezése élénkítette. A növőfélben lévő ("dagadó") hold fényénél még egy, a nagy szigetről idevándorolt repülőkutyát (gyümölcsdenevért) is láttam.
Már éjfél is elmúlt mire visszaértünk a szálláshoz, ahol végre a hűtött sörök vártak minket. Jó két órát beszélgettünk még mellettük.
Másnap (vagy inkább aznap) reggel egyedül tettem egy sétát a falu másik oldalán, ahol szép öreg sírokra bukkantam. Mindegyik nyugat felé, azaz Okinawa Chinen-félszigetének ezen az oldalán lévő, nevezetes Seifa-utaki felé nézett.
Találtam egy nagy kék sátrat is, amelyben hatalmas medencékben tengervíz bugyogott. Kiváncsian bementem, vajon mit tartanak vagy tenyésztenek bennük, és némileg meglepődve láttam, hogy a tengeriszőlőnek ("umibudo") is nevezett fürtös moszatfélével vannak tele a medencék. Azt nem tudtam eldönteni, hogy valóban termesztik-e így ezt a növényt, vagy csak frissen tartják a tengerben gyűjtött nagy mennyiséget. Délben, már a szállásról való kijelentkezés után mindenesetre jólesően nyugtáztam az ebéd fogásai között a sashimi mellé rakott, nyilvánvalóan friss umibudót.
Búcsúzóul muszáj idetennem az egy órás, hazafelé tartó komp matrózának fényképét. A jóképű férfi leginkább talán Sean Connery-re emlékeztet.
